 
Legyen világos: Mészáros Urbán Szabó Gábor (MUSZG) prózagyűjteménye nem a valós világot mutatja, legalábbis nem azt, amit annak gondolunk – parabolákat épít. Varázsgömböket ad olvasója kezébe, amelyekben mégis a létező ember arca tükröződik: félelmeink, vágyaink.
Valami történik velünk – valami érthetetlen, de elmesélhető. A próza ott kezdődik, ahol baj van, ahol megbomlik a teremtés rendje, ahol az életműködésben rendszerhibák, hiátusok lépnek fel, és az üres helyekre befészkeli magát az ismeretlen eredetű zavar. A Bábelgép lassan hömpölygő (novellának nevezett) elbeszélései gazdag fantáziával, elemi intellektuális erővel mutatják a sarkaiból kiforduló világot. MUSZG nagyon érzékeny az emberi természet nyomasztó sötétjére, az okolhatatlan kegyetlenségre, a mindent felfaló válságra, és ezeket a súlyos dolgokat könnyű kézzel tudja sorsokba, hangulatokba, plasztikus képekbe tölteni – egy David Lynch-be oltott Tarr Béla, ha élhetünk filmes analógiával. A Jezsibaba című írásában a szerző néhány falusi parasztbácsit állít elénk, akik egy este valami élőt találnak az ólban. Egyikük sem tudja, mi az, ki az a valaki, aki egyébként nő (melle van), és lélegzik, és különben nem árt senkinek. Csak tűrhetetlenül jelen van. Idegen. Végül (biztos, ami biztos) agyonverik, elássák. Aztán mennek dolgukra, mintha mi sem történt volna. Ez itt erős – nagyon.
Meg hát, szép, sok helyen. Például, ahogy égnek az egymásba nőtt városok, név szerint Debrah, Issos, Somorra. Ahogy a tizenkét éves Herva (sétálva át a lángoló mindenen) a leckeként feladott szonátát dúdolja, hogy ne féljen. Mennie kell a Mesterhez. Az órára igyekvő kislány képe a pusztuló világban – az olyan, mint egy álom. És akkor helyben is volnánk.
Szabó Tibor Benjámin
Bende Tamás utazásra hív.
A megismételhetetlenség rejtélye, ahogy élés és halottság tűnnek egymásba álomemlékek előterében. Egyébként is, az alkotó emlékezést láthatjuk működni, a gyermek- és ifjúkori univerzum eljövetelét.
A tét óriási: egy olyan lírai tágasság felmutatása, ahol még éppen nem vész el az önazonosság lehetősége. Ezért is áll olyan jól neki néha holmi polgári attitűd – persze csak azért, hogy az emögött folyton ott lebegő fenyegetés, a semmibe hullásé, minél feltűnőbb lehessen. Feszítő kötéltánc 2011-ből, majd’ száz évre a későmodern hasonlóan villogó horizontjától. Csakhogy az itt már mind be van tudva; innen kell – ezek szerint még mindig - szétnézni mégis.
Szervesen eredezni, de újra és újra (rendkívüli kockázatokat vállalva) kimerészkedni a kérlelhetetlen hidegbe. Ahol a törékenység, a felcserélhetőség, a mégoly izzó szerelem fagybazuhanásának tapasztalata közönyös egyértelműséggel ömlik a kitekintő tudatba.
A válasz pedig egészen váratlan helyről érkezik – talán nem is erre válaszul.
A könyv – az utazás – végére elérkezünk valami másnak, nagyobbnak a kezdetébe.
A legkomolyabban vett költészet felé.
Mócsai Gergely
Formabontás. Egyszerűség. Keresés. Talán e három szó jellemzi leginkább Horváth Veronika első kötetét, a Kóborlátást. Formabontás, mert a könyvben számos olyan vers található, amely a vizuális költészet egy-egy darabjának is tekinthető. Egyszerűség, mert a verssorok rövidsége és a töredezettséget keltő hatások ellenére is letisztult, visszafogott ívek jellemzőek a fiatal költő kötetbeli munkáira.
A vándorlás megjelenítése az irodalomban igen régi hagyományra tekint vissza. Horváth Veronika úgy kapcsolódik ehhez a hagyományhoz, hogy saját kóborlásait örökíti meg, bontja ki a versekből. Ezzel szoros összefüggésben zajlik a költői nyelv megtalálásának kísérlete is, a meglátás igénye lépten-nyomon előtűnik a költeményekből. A kötetben a válaszok sokfelé mutatnak, ez éppen olyan bizonyos, mint az, hogy mindig többféle, és egyre több kérdést kell feltenni. Ennyiben tehát a Kóborlátás olyan keresés kezdetének is tekinthető, amelynek soha nem szabad, hogy vége legyen.
Dobás Kata
Eldönthetetlen, őrültség vagy elszántság szükségeltetik-e ahhoz, hogy egy pályáját kezdő lírikus a huszonegyedik század elején a szürrealizmusba szeressen bele (vagy vissza), tiszta és lélegző avantgarde-verseket írjon, és a kellően fellazított nyelvi formákkal a legmodernebb életérzéseket próbálja meg kifejezni. Persze, ha posztmodern epizód utáni időszakként határozzuk meg eddig megnevez(het)etlen irodalmi jelenünket, akkor közel sem meglepő, hogy valaki ismét a kísérletezéshez, mint módszerhez fordul vissza (előre), s igyekszik kiszabadítani magát a mai kánonok szőtte sűrű, és unalmas egyformaságot megképező, hálókból. Mechiat Zina ezt teszi. Megfontoltan, nyugodtan, szinte hidegen, idegeiben persze a lét kockázatának forróságával, mint egy szabaduló művész. Visszafelé szökik, hogy előbbre jusson. Izgalmas vállalkozása – ez a vékonyka kötet – attól a meglepően friss és szabad nyelvkezeléstől válik jelentőssé, ahogyan az anyagával (el)bánik. Verstörténetei egy sajátosan kialakított beszédmód felől fejthetőek föl, talán abból indulnak el, és abba is térnek vissza. Magyarán, abban lélegeznek, és benne értelmezik önmagukat. Álom, képzelet, magánmítosz és emlékezés kavarog az írásokban szétválaszthatatlanul, esendő emberi sorssá összeállva, többnyire a kauzális logika következetes felfüggesztésével. Így tudnak föllebegni szövegeiben a legsúlyosabb lélek-nehézkedések is, így válnak érdekessé – és érdeklődésünkre számot tartóvá – a csak jelzéseikben megmutatkozó alkotói életmozzanatok. Hadd higgyem, hogy madár vagyok, és nincsenek csontjaim – írja valahol. Aztán felébredsz. Lovakat patkolsz, vagy a lovak patkolnak meg téged – próbálja megfogni máshol ugyanazt. Vagy a másik megfoghatatlant. És hogy ez, egyfajta összesség felől tekintve a lét(é)re küzdött világ(á)ra, sikerül neki végül, nem csak a tehetségére, de a választott megszólalás hitelességére és alkalmasságára is rávall.
Zalán Tibor
|
|
