Kemendy Júlia Csenge
Fényben fürdő szakadék
(Szöllősi Mátyás: Illegál. Helikon, Budapest, 2020)
Képzeld azt, hogy péntek van. Az eső veri az iroda ablakát, odakint már pislákolnak az utcalámpák, te pedig magadban visszaszámolsz a szabadulásig. Jön a hétvége, végre véget érnek az arctalan hétköznapok, még öt perc, és már itt sem vagy, ide se gondolsz két napig, a munkahelyed felejtse el, hogy egyáltalán létezel. Már csak az jár a fejedben, mit mondasz majd a barátnődnek, akivel egy kiadós összezördülés után újra találkozol. Vagy az, mit mondasz majd a feleségednek, ha megint azzal fogad: nem sikerült. De ekkor történik valami, a hétvége és te egyre távolabb kerültök egymástól, beránt a munka, beránt a múlt, és ki tudja, talán már soha nem vált a naptár péntekről szombatra.
Múlt és jelen, bűn és bűnhődés szövevényes szálai futnak össze és tekerednek szinte kibogozhatatlan csomókba Szöllősi Mátyás legújabb kötetében. A tavaly megjelent Illegál két kisregényt, két pénteki történetet ad az olvasó kezébe.
Időközben teljesen besötétedett. Mivel a kék neonfeliraton kívül semmilyen más fényforrás nem világít a teraszon, nagyrészt a belső térből kiszüremlő erőtlen fény kölcsönöz tompa körvonalat a tárgyaknak. B. talán egy méterre ül tőlem, de alig látom. Az arcát itt a sötétben nagy fekete folttá tömöríti a szakáll, és csak a két szembogara villan ki néha a mélységből. (212.)
Mindkét kisregényben megjelennek az íróra jellemző erőteljes, filmszerű képek, a milliméterre pontosan kimért dialógusok és a lendületes történetvezetés. A szerző nagyszerű érzékkel szövi át fénnyel az esős, szürke hétköznapokat, fotóshoz illő, precíz megvilágítást alkalmaz, amely mindig együtt lüktet az adott jelenet hangulatával.
Képes néhány mondattal ingergazdaggá, kézzel fogatóvá tenni bármilyen helyszínt, legyen szó kétezres évekbeli vonatfülkéről, kocsmateraszról, vagy egy budai villa bálterméről. Az olvasó együtt fulladozik az elbeszélővel a nyomasztó légkörű terekben és együtt lélegzik fel vele, amikor (ha) kijut a fényre.
Mintha egy részem valahogy föltámadna hirtelen, mert volt egy pont több mint húsz éve a múltban, amikor egy kicsit meghaltam. (159.)
Szöllősi egy percig sem hagyja nyugton az olvasót: először csak sodródunk az árral, majd egy hirtelen mozdulattal az események sűrűjébe ránt, ahol folyamatosan nő a feszültség, a pulzusunk a szereplőkével szinkronban szökik egyre magasabbra és magasabbra. Pontos, filmbeillő vágásaival, fegyelmezett információadagolásával egészen új szintre emeli a feszültségkeltést: az olvasó, ha akarná sem tudná letenni a könyvet.
Ám Szöllősi mintha a történetek legsötétebb pontján úgy döntene, ideje kilépni a fénybe, megkegyelmez hőseinek. Mindkét kisregény a végzetébe száguldó, elszabadult lovaskocsira, fékhibás autóra hasonlít, amely az utolsó pillanatban megtorpan a szakadék szélén. És bár a mélység felett lóg, ahol egy rossz mozdulat is végzetes lehet, az olvasó mégis érzi, van még remény, ha olyan halovány is, hogy szinte már jelentéktelen.
A két kisregény hősei az önmaguk és mások által kiszabott, teljesíthetetlennek tűnő elvárásokkal, útkereséssel és magánéleti válsággal – beteg szülő, szakítás, meddőség –küzdenek, és miközben próbálnak talpon maradni, az átlagosnak induló péntek délután kibillenti őket az egyensúlyukból. Mintha mindkét férfit egy baleset lökné ennek az egyensúlyvesztésnek az irányába: míg a Vendégjáték ügyvédje okozója, addig az Illegál főhőse szemtanúja lesz egy közúti szerencsétlenségnek.
– […] A pénzt amúgy sosem firtatom, mert ezek akkor is fizetnek, ha nem kérem. Ez persze nem a tisztesség miatt van.
– Akkor mi miatt?
– Inkább arról van szó, mintha elvarázsolná őket egy felsőbbrendű érzés, amikor a kezembe csúsztatnak negyven-ötven rongyot, és megveregetik a vállam, hogy köszi, fasza volt, és hívunk majd máskor is, ha kellesz, ha lesz ilyen alkalom. Néha megalázó, de sokáig nem törődtem ezzel, mert kellett a pénz. (70.)
Az első, hosszabb lélegzetvételű kisregény, a Vendégjáték ismerős lehet azok számára, akik olvasták a szerző 2016-ban, az Európa Kiadó gondozásában megjelent Váltóáram című novelláskötetét. Szöllősi ugyanis a kötetben olvasható egyik novellát játssza újra, helyezi egészen új perspektívába és duzzasztja kisregénnyé. Míg a Váltóáram Vendégjátéka nyitva hagyja a történetet, egyaránt fenntartva a megváltás és a tragédia lehetőségét, ez az újabb változat sokkal sötétebb, sokkal nyomasztóbb, a végkifejlet semmi jót nem ígér az egyik központi figura, Fazakas Ádám számára.
A fiatal férfi mindkét verzióban megszólal. A 2016-os változatban csak az ő hangját halljuk, ahogy megszakítás nélkül meséli a történetét, ám a 2020-as Vendégjátékban beszélgetőtársat kap, a kisregény valódi főhősének személyében. Az ügyvéd Fazakas kihallgatására érkezik, félretéve saját éppen aktuális problémáit, amelyek folyamatosan ott zakatolnak a tudata peremén.
Ahogy lassan kibontakozik a zenész története, úgy nő a feszültség mindkét félben, míg végül összefutnak a szálak és elérkezik a tetőpont, ahonnan nincs visszaút.
Vagy mégis? A kisregény végén a fordulat (amely egyébként kísértetiesen hasonlít a szintén a Válóáramban megjelent Spirál befejezésének ötletéhez), bár bravúros, bennem mégis azt az érzést keltette, hogy a szerző ezzel próbálja mosni a kezeit. Mint az okos lány meséje: történt is tragédia, meg nem is, újra is kezdhetjük, meg nem is.
Ennek ellenére a Vendégjáték egyszerre remekül felépített krimi és kiváló lélektani regény, amely profin kezeli a cigánysággal szembeni előítéletek kérdését, és bepillantást enged egy olyan világba, ahol a pénz uralkodik a tisztesség felett.
Az emberi beszéd, a legveszedelmesebb. A közel állók susmorgásai meg a nyílt színi kérdések, amikor megérkeztek, és abban reménykedsz, hogy legalább most az egyszer nem ti lesztek a téma. A véget nem érő kérdések és tanácsok. (150.)
Bár a Vendégjáték története beszippantott és az utolsó oldalakig nem engedett el, mégis egyértelműen a kötet címét kölcsönző Illegál az erősebb a két szöveg közül.
A kisregény főhőse péntek este hazaindul az irodából, és a már említett baleset szemtanúja lesz, melynek helyszínén megjelenik egy rég nem látott barát – ez a sorsszerű találkozás felszínre hozza mindkettejükben azokat az érzéseket és emlékeket, amelyeket évtizedekkel korábban magukba temettek.
Az Illegál két idősíkot kezel párhuzamosan, a jelent, ahol a két régi barát egy kiskocsma teraszán felidézi életük legnagyobb dobását, és a múltat, amely ennek a visszaemlékezésnek a kibontakozása.
A szöveg témája – a kétezres évek eleji graffitizők világa – minden szempontból távol áll tőlem, mégis képes volt megragadni a figyelmemet és bevonni a történetbe.
Ez, úgy gondolom, főként a kiemelkedő atmoszférateremtésnek és a tét folyamatos növelésének köszönhető. A jó érzékkel beiktatott snittek segítségével Szöllősi képes egy kisebb horderejű vétségnek – egy vonat oldalának megfestése – ugyanolyan jelentőséget kölcsönözni, mint a Vendégjáték hirtelen felindulásból elkövetett emberölésének. Az idősíkok váltogatása szinte észrevétlenül emeli az olvasó adrenalinszintjét, míg az tökéletes szinkronba nem kerül az Illegál kamaszhőseiével. Ez a különös együtt-létezés nem csupán az ezredfordulón virágzó undergrund kultúrát hozza testközelbe, hanem a beszélő által átélt halálközeli élményt is.
És mire elhallgat, már ugyanaz a fullasztó üresség tátong bennem, mint amikor kiugrottam a vonat ablakán, hogy belemeneküljek a sötétbe. (213.)
Azonban kocsmaterasz haloványan vibráló fényei és a festés közben szinte transzba eső szereplők heves szívdobogása sem képes elnyomni az olvasóban egy ismerős érzést, amit talán megnevezni sem képes, mégis az utolsó porcikájáig átjárja, miközben belemerül a történetbe. Az Illegál elbeszélője évtizedeken keresztül magába zárta múltjának egy szeletét, amelyet még a hozzá legközelebb állókkal, így például a feleségével sem osztott meg. Ám azzal, hogy lehetőséget kapott a felidézésére, és képes volt élni ezzel a lehetőséggel, egyensúlyba került önmagával, megbékélt a jelenbeli élethelyzetével.
Az Illegál rávilágít arra, hogy a múltban élni van annyira veszélyes, mint kivetni magunkat egy mozgó vonat ablakán, a keserédes elengedés pedig nem feltétlenül veszteség, sokkal inkább valami más, valami új kezdete.