A szürke szamár esete

(Z. Németh István: Tejfehér köd. Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2020)

Már-már trendként tekinthetünk a szépirodalom és a zsáner termékeny egymásba oltására. Szép számmal akadnak kísérletező kedvű alkotók, sőt, talán hazai viszonylatban is beszélhetünk már kifejezetten sikeres ilyen jellegű kísérletekről. A wierdet és a horrort az elmúlt években Farkas Balázs, Böszörményi Márton, vagy Sepsi László hozta kétségtelenül izgalmas játékba a szépirodalommal, és ebből az irányból tűnik adekvátnak a közelítés Z. Németh István novelláskötetéhez is. Míg azonban az említett szerzők eklatáns pontossággal kezelik a maguk által szabott hibridizációs kereteket, addig Z. Némethnél kifejezetten a kalandozáson van a hangsúly: nincsen kitüntetett zsáner, a science fiction, a horror, a krimi vagy akár a romantikus történet elemei egyaránt beemelődnek egy-egy írásba, sőt, olyan történetek is helyet kaptak a novelláskötetben, amelyekben nem azonosítható valamely zsáner konkrét jellemzője. Talán ebből a sokféle merítkezésből következik, hogy a zsánerelemek nem egyformán szervesülnek a szövegekben, így összességében egyfajta díszletezésként értelmezhető, hogy éppen a kibertérben mozgunk vagy a címadó novella áthatolhatatlanul sűrű ködében bolyongunk.

A kísérletek sokaságából azonban kétségtelenül kiemelkedik a Tejfehér köd és a Fantomrezgés című írás. Előbbinek nem csupán a jó érzékkel kiválasztott horrormozzanatok (gyerekek egymásnak mesélt rémtörténetei, elhagyatott helyen élő torz figura, mindenki által ismert és félt köd stb.) feszes tempójú, valódi horrornovellává fűzése az erénye, hanem az is, ahogyan az emberi félelmek és kisszerűség viszonylatában relativizálja az ítélkező perspektívát. A gyerekek közül a legbátrabb, a legéletrevalóbb (és egyúttal talán a legfelelőtlenebb is) az, akit megpróbáltatásai után még a közösség is kivet magából. Az a közösség fordul el tőle, amelynek korábban ő maga is tagja volt, és amelynek biztonságából könnyedén mondott ítéletet mások felett.

A Fantomrezgés egészen másfajta toposzt mozgósít. Az internetes ismerkedéssel kísérletező férfi a Szentesi Télbúcsúztató Karneválra tartó vonaton találkozik először személyesen is választottjával. Az utazóközönség, a karnevál figuráinak egy része értelmezhető kifejezetten kelet- és közép-európai kontextusban (az utasok közt medve és Drakula is akad, a rabok az orosz hajóvontatók dalát zümmögik), miközben szimbolikus jelentéseikkel az Alice Csodaországban világát idézik. A történetvezetés pedig akár a Mátrix „Kövesd a fehér nyulat!” jelenetének párhuzama is lehet, azzal a különbséggel, hogy az üzenet itt: „Keress meg, a minyonok közt vagyok!” (30.) A novella így egyszerre válik a virtuális valóságba gabalyodott férfi elszánt kísérletévé: a nő megtalálására és saját személyisége megőrzésére.

A két írás tehát remek példája annak, ahogyan a zsáner felől ismerős elemek az értelemképzés szerves összetevőivé válnak, nem pusztán prominens eseményeknek szolgáltatnak egyfajta könnyedén cserélhető hátteret. Ugyan a novelláskötet ebben a tekintetben korántsem egyöntetű, azonos minőségű írások összessége, önmagukban nem ezek a fajta egyenetlenségek határozzák meg a kötetegészt.

Az elbeszélői perspektívával való kísérletezés ugyanis ennél sokkal lényegibb, jellegadó vonása a Tejfehér ködnek. A szövegekben előforduló egyes szám első vagy egyes szám harmadik személyű elbeszéléseken túl vissza-visszatérő narrációs technika valamely lehetetlen nézőpont játékba hozása. Az Elmosódott sávok című írásban a lehetetlenséget az elbeszélt események és a szereplők halála között fennálló ellentmondás, az Extrém hideg című szövegben pedig az egyes szám első személyű elbeszélő szofisztikált megszólalásmódja és periférikus társadalmi helyzete közti anomália adja, de olyan írást (Implantátum) is tartalmaz a kötet, amelyben mintegy zajként vetül egymásra a belső monologizálás és a meghangosított mondanivaló, ezáltal tökéletesen szétválaszthatatlan, hogy mi hangzott el valójában, és mi az, amit csak fejben narrált végig az egyik szereplő. Ezt az eljárást, az olvasó totális összezavarását erősíti, hogy a ténylegesen feltett kérdésekre semmilyen formában, tehát sem hangzó, sem belső beszédként nem érkezik válasz. A narrációs technikán túl a történetvezetések egy jelentős részének fő kérdésévé is az válik, hogy kiről van szó. Ki az, aki mesél az egyes szám első személyű elbeszélésekben? Kicsoda valójában, aki az egyes szám harmadik személyű narratívák középpontjában áll? A novellák döntő többségének a főszereplője tévesen ítéli meg a saját karakterét (Ittrium Bár), vagy mások ismerik félre őket (A szép kiberözvegy), esetleg olyan szintű bizonytalanság teremtődik meg a szövegben, hogy eldönthetetlenné válik, kinek a perspektívája irányadó a másik meg- vagy felismerésében (Elmosódott sávok).

Ezek közül az írások közül emelkednek ki azok, amelyekben nem pusztán valamely identitás, hanem kifejezetten az alkotói minőség kerül a középpontba. A Szerelmem, Atlantisz című novella főhőse egy hajléktalan férfi, aki igen pontosan felépíti magának írói identitását, nem csupán azzal, hogy a novella címébe emelt mű szerzőjének titulálja magát, hanem azzal is, hogy történeteket mesél hajléktalan társainak („Paca pár pillanatra elhitette velem, hogy a földi létezés nem szaros pelenka, inkább egy gyönyörű kastély, amiben rengeteg a felfedezni való titkos folyosó, rejtélyes szoba, őrizetlenül hagyott páncélszekrény.”, [22.]). Az életveszélybe kerülése azonban nem a várt posztumusz megdicsőülést hozza el számára („Azóta már biztosan vége szegény Pacának! Pedig mekkora írót tisztelhettünk benne!”, [25.]), csupán az egyszerű lelepleződést („A rumos haverod nem író volt, hanem öntőmunkás a vasgyárban.”, [Uo.]). A Csak egy ölelés kórházban fekvő dalszerzője egy baleset következtében mozgásképtelenné válik, noha látja és hallja az őt körülvevő világot. Az ápolónő és a vele kacérkodó orvos párbeszédéből pedig nem csak azt tudjuk meg, hogy a diagnózisra alapozva légyottjuk közben figyelmen kívül hagyják a beteg jelenlétét („– Biztosan nem hall semmit? – Azt nem tudom, de a fejét nem tudja megmozdítani.”, [108.]). Ennél talán még tragikusabb, ahogyan a beteg elismerés iránt sóvárgó szerzőként az orvos‒nővér párbeszédnek csakis a róla szóló aspektusára koncentrál („Beszélj, beszélj, gondolom én, mert nagyon jólesik hallani, ha a szerzeményemet dicsérik, és most már biztos vagyok benne, hogy ha felépülök, egy egész nagylemeznyi dalt írok majd.” [Uo.]). Bármiféle figyelem vagy odafordulás helyett azonban neki is csak a valósággal való kényszerű szembesítés jut („– Mi történt vele? – Rászakadt a tárna szerencsétlenre.”, [Uo.]). A harmadik, alkotóművészt a középpontba állító szöveg, a Bíbornok átlépi azt a határt, amit a Szerelmem, Atlantisz és a Csak egy ölelés nem. Azzal kísérletezik, mi történne, ha egy író karakterei nemcsak megelevenednének, hanem egyenesen betörnének a szerző mindennapjaiba. Ez a szöveg így az alkotói minőség jóval árnyaltabb megközelítését adja: végigvezet a saját történetre való ráismerés állomásain a kezdeti hitetlenkedéstől („A pirossal aláhúzott sorokra néztem. Az én novellámban is így hívták a féltékeny ürgét. Na de hát ilyen hülye név nincs is, ezt én találtam ki!”, [113.]) egészen a beletörődésig („Mi volt még abban az átkozott novellában?”, [114.]). Miközben a szerző látszólag magától értetődően, fenntartások vagy különösebb ellenkezés nélkül folyik bele az általa megírt bűnügyi eseménysorba, folyamatos apró jelzéseit kapjuk annak, hogy nem emlékszik minden részletre, hiszen az alkotás folyamatában nem tulajdonított ezeknek olyan jelentőséget, mint a történet elszenvedőjeként.

Z. Németh István kötete nem szűkölködik az ilyen eredeti és fordulatos, a novella műfaji sajátosságaival magabiztosan dolgozó írásokban. A kötetkoncepció azonban nem segíti ezeknek a szövegeknek az érvényesülését. Az összeállításban számos olyan szöveg is helyet kapott, amely a fentiek fényében nehezen értelmezhető, a kötet egészének a jelentéséhez sokkal kevésbé tesz hozzá, mint amennyire elbizonytalanítja azt. Különösen nehéz a kötetegészen belül értelmezni a kiadványnak szinte pontosan a közepén helyet kapott, Örkény-egyperceseket imitáló Tíz bolha egyes darabjait, valamint a kifejezetten személyes hangú Fecnik és pacák című összeállítást. A kötetet záró írás, A verskedvelő anyajegyüzér ugyancsak mind formai, mind elbeszéléstechnikai szempontból távol áll a közölt írások többségétől. Ez nemcsak hogy nem könnyíti meg a szöveg feldolgozását, hanem a kötet koncepciója felől nézve is kevéssé szerencsés. A Tejfehér köd tehát izgalmas és értékes írásokat foglal magába, az írások mind tematikus, mind írástechnikai sokfélesége azonban nagy mértékben elbizonytalaníthatja az egyes szövegek értelmezését. Fennáll a veszélye annak, hogy a kötetszerkezet maga is egyfajta köd, amelyben alapvető fogódzók híján olvasóként igen könnyű eltévedni, akár oda is veszni.