Tizenötödik évfolyam

2025/6

irodalmi folyóirat évente hatszor

Sebestyén Ádám

Inter arma

Király farkas győznifogunk

(Király Farkas: #győznifogunk. Magyar Napló, Budapest, 2025)


Király Farkas 2022-es, Sortűz című kisregénye a sorkatonák nézőpontjából követte nyomon az 1989-es romániai forradalmat. Míg a három évvel ezelőtt megjelent prózai mű egy konkrét fegyveres konfliktus kirobbanását és alakulását vizsgálta, a szerző új, #győznifogunk című verseskötete a háború általánosabb és kevésbé megragadható aspektusait állítja középpontba. Az aktualitás persze magától értetődő: az olvasónak nem okoz nehézséget a könyvet lapozgatva egy-egy épp dúló katonai összecsapás azonosítása, jóllehet, hiba volna a versekben leírt harctéri jeleneteket kizárólag a konkrétumok felől értelmezni. A kötet nem a romániai forradalmat vagy az ukrajnai háborút tematizálja: ezt az is egyértelművé teszi, hogy más-más korok és földrészek katonai konfliktusai szerepelnek a kötetben, sokszor pedig a frontok világának realisztikus leírása eleve mellékessé teszi, hogy tudjuk, mely kor mely népei gyilkolják egymást teljesen értelmetlenül.


Annak ellenére, hogy a #győznifogunk tematikai értelemben kivételesen egységes, egy pillanatra sem érzi az olvasó, hogy a kötet egyhangú vagy önismétlő lenne. Túl azon, hogy a ciklusokra tagolással egy belső rendezőelv is alakítja a szövegvilágot, a versek formai sokfélesége ugyancsak hozzájárul a monotónia megtöréséhez. Hamar kiderül továbbá, mintegy rácáfolva az előzetes várakozásokra, hogy a látszólag homogén tematika nagyon is változatos, szerteágazó képet mutat. Túl a frontszolgálat realisztikus ábrázolásán, a háborús tapasztalatok, traumák lehetséges feldolgozása, feldolgozhatósága is fontos szerepet játszik a kötetben. A műfaji és jelentésbeli gazdagságra nagyszerű példa a második ciklus egy névtelen hős emlékére című nyitószövege. A mindössze kétsoros vers így hangzik: „profilodon virít a #győznifogunk! hashtag / tömegsírban eszik a kukacok a tested” (egy névtelen hős emlékére, 37.) Ez a groteszk epitáfium nemcsak egy létező irodalmi hagyományt idéz meg. Kiválóan sűríti az érzelmeket, hiszen a halál tragikuma és az emberi élet végessége, kicsisége egyetlen vanitas-motívumban teljesedik ki. Szintén rendkívüli ellentét feszül az online világ által kínált, tét nélkül és tetszés szerint cserélhető identitáspótlékok (profilképhez hozzácsapható jelszavak, zászlók és egyéb kiegészítők) valamint a háború brutális realitása, alternatívanélkülisége között. Ezek a kavargó, két sorba sűrített szélsőséges ellentétek adják a szöveg igazi erejét, hasonlóan a kötet borítóján látható képhez. A repedések szabdalta falon megjelenő drón árnyéka még nem okoz fejtörést, ám alaposabban szemügyre véve feltűnik, hogy a pilóta nélküli gép egy része mintha nem mesterséges alkotóelem volna, hanem egy levelekkel ékes faág. Innen már nem nehéz felismerni a bibliai özönvíz-történet olajágat hozó galambját, az viszont kérdés, hogyan függ össze a békét szimbolizáló madár a halált hozó katonai drónnal? Összetett helyzetet sejtet a borító, ahogyan az özönvíz is az: teremtés és pusztulás követik egymást, ahol az új világ csak az előző bukása árán születhet meg. Erre a kettősségre irányítja a figyelmet a borító olajágat hozó drónja, és ugyanez a kettősség feszül a közösségi oldalak derűlátó–propagandista jelszavai és a tömegsírok irreális valósága között.


Hogy milyen a frontszolgálat, érzékletesen szemlélteti a forrest gump unokája vagyok én című vers. Szemet szúr tartalom és forma egysége. A párrímek, illetve az első két versszak négyütemű tizenkettesei egy olyan monoton, kattogó ritmust kölcsönöznek a szövegnek, mely remekül visszaadja a kilátástalanságba fásult harctéri mindennapokat (ugyanakkor némiképp a címbeli filmszereplő autizmusát is megidézi). Tovább fokozza a monotóniát, hogy mindegyik új sor új képet, gondolatot mutat meg. A megszakadt internetszolgáltatás, a gödröt ásó bajtárs alakja, a ködben tollpuhán lépegető halál mozaikdarabjaiból áll össze a teljes reménytelenség képe, mely az identitás elvesztésének tételmondatszerű megvallásában teljesedik ki: „tegnaptól nem tudom, ki vagyok s hol vagyok.” (forrest gump unokája vagyok én, 21.)


A harctérleírások mellett érdemes azokról a szövegekről is szót ejteni, melyek egy dramatizált eseménysort állítanak a középpontba. Ezekben a versekben a beszélő rendszerint egyes szám első személyben szólít meg egyéneket vagy közösségeket, nem ritkán már a síron túlról üzenve nekik. Egy ilyen szituációt vázol az akasztófavirágok dala kezdősora is: „Emberek, kik utánunk jöttök” (az akasztófavirágok dala, 19.) Drámaiságukat tekintve kiemelkednek a gyönyörű tavasz virrad ránk és az önkéntes imája című versek. Előbbiben a beszélő halála biztos tudatában szólal meg: „hetvenkét óra, / ennyim van hátra, ha igaz, / ha hinni lehet a statisztikáknak.” (gyönyörű tavasz virrad ránk, 56.) Közeli hozzátartozóihoz (bátyjához, húgához és öccséhez) intézett kiszólásai felfoghatók testamentumtételként is. Hangneme végig ironikus, mi több, cinizmusba hajló: „húgom, te, aki a tiktokon szerzed a követőket, / […] ne feledd el a közösségi profilképed / kiegészíteni valamilyen, nos, kiegészítővel.” (gyönyörű tavasz virrad ránk, 57.) Hamar kiderül, hogy a szöveg több egyszerű végrendelkezésnél: keserű szemrehányás a túlélőknek. Hangnemét és mondanivalóját tekintve nagyon hasonlít ehhez a szöveghez az önkéntes imája. A műfaji elvárásoknak megfelelően a vers Istenhez szóló fohászként indul, bár a lírai én nem a túlélés vagy a béke, hanem az eredményes gyilkolás érdekében kéri a segítséget: „Adj, Uram, erőt, / hogy elpusztítsuk őket” (az önkéntes imája, 60.) Ahogy a szöveg halad előre, a beszélő kezdeti magabiztossága fokozatosan veszít erejéből. A démonizált ellenség hasonlóan imádkozik, mint ők, miért volnának hát bármivel is rosszabbak vagy jobbak a másik oldalon harcolók? A vers közepének keserű felismerése („Hej, Uram, elhagytál te minket.”) éles retorikai váltáshoz vezet: a megszólaló többé nem a zsoltárok rezignált, ám mégis reménykedő hangján beszél, hanem Istent kezdi vádolni: „Adj, Uram, feloldozást önmagadnak. / Ha tudsz. Én nem tudnék.” (az önkéntes imája, 61.) Ahogy az előző szöveg, úgy ez is, egyetlen hatalmas vádbeszéd az olyan, hagyományosan megtartónak vélt erők ellen, mint Isten vagy a család, és más emberi közösségek, melyek szemlátomást passzív belenyugvással tűrik, ahogy százezrek halnak meg értelmetlenül. Ez a dramatizált versbeszéd akármilyen háborúellenes szólamnál hatásosabb, hiszen épp azokat szólaltatja meg, akik, bár közvetlen közelről élik át a harcokat, nem áll módjukban beszélni, vagy ha igen, hangjuk nem jut el a világba.


A kötet legfontosabb vezérmotívuma a háborús állapotok állandósulása, a végtelenné nyújtott szenvedéstörténet. Egy olyan háborúról van szó, melyet „a béke sem zár le, és az is áldozatává lesz, aki túléli” – fogalmaz a fülszöveg. Ezt a végnélküliséget a harcok dúlta, sivár tájak beláthatatlan távolságai is érzékeltetik: „A táj végtelen könyv, / minden lapja homok és napraforgó, / ugyanazt meséli újra és újra, / egy történetet, amit nem akarok többé hallani.” (dűne, 10.) Az ember nemcsak a tájnak és az örök ismétlődésnek a foglya. Az imént idézett, dűne című szöveg már a kötet elején felvillantja azt a metaforatechnikát, melynek köszönhetően a viszonyok szétszálazhatatlanul összegabalyodnak. A helikopterek „fekete tollakat ejtenek alá, / testük robbanó ajándékait.” (dűne, 11.) A gépfegyver felfalja az éjszakát, eltűnnek a csillagok, „csak az ember marad, üresen, / mint egy töltényhüvely.” Fegyver és állat, de még fegyver és ember is felcserélődnek ezekben a képekben, így téve még érzékletesebbé a kiúttalanságot.


Mivel a kötet világában minden a háború felől értelmeződik, nem meglepő, hogy ez a vég nélküliség általános tapasztalattá lényegül, miként azt az alábbi sorok nagyszerűen bizonyítják: „a világ nem más, / mint egy féktelen verseny, / ahol az első helyezetté a szabadság – / csak a célvonal nincs sehol.” (motoros partizánok másik regéje, 29.) Adódik a kérdés, hogy a kötet világában lehetséges-e kilépni ebből az örök háborúból? Ezzel párhuzamosan merül fel a traumafeldolgozás problémaköre is. A verseket olvasva rendre találni olyan szövegeket, melyek érezhetően ki akarnak szakadni a frontvonalak pusztító valóságából, rendszerint emlékek felidézésén keresztül. Az első ciklus második versében a lírai én arról beszél a megszólítottnak, hogy már nem dohányzik. Felidézi a régi időket, valamint kijelenti, hogy bár használna elektromos cigarettát, „de azt tölteni kell, és itt nincs miről.” (parázs, 8.) Ebben a pillanatban lesz nyilvánvalóvá, hogy a vers jelenében a beszélő valamelyik frontvonalon tartózkodik. Elmélkedését továbbfűzve, az elektromos cigaretta előnyeiről beszél. Kétségtelen, hogy nem juttat kátrányt a szervezetbe, legjobb tulajdonsága mégis az, hogy nem izzik. Az ő helyzetében ugyanis egy éjszaka meggyújtott cigi végzetes lehet, hiszen a parázs több száz méterről látszik, így az ember könnyű célpontja lehet egy mesterlövésznek. A látszólag banális elmélkedés épp azt mutatja meg, hogy a beszélőt teljes egészében a háborús helyzet köti le, melyből nem lehet kilépni. Ha be is szüremlenek emlékek az új valóságba, azokat rögtön felülírja a túlélési ösztön. A dohányzásról való leszokás hasznos a harctéren, de csakis a fent említett helyzet miatt, illetve azért, mert szabadabb a tüdő, így könnyebb futni: „előre s vissza. mikor merre kell. gyakran kell.” (parázs, 9.)


Még jobb példa a töltikék című szöveg, melynek első része a beszélő nagyszüleinek töltött káposztáját idézi fel, részletesen bemutatva az étel elkészítésének folyamatát. A váltás a harctéri valóságra elsőre talán meghökkentőnek tűnhet, ám figyelmesen olvasva egyértelmű, hogy metaforikus szinten továbbra is az ételkészítésről van szó: „hús, így mondja, / az egycsillagos a kétcsillagosnak. / rólunk beszélgetnek. / hogy mikor küldenek a darálóba.” (töltikék, 47.) A szöveg tetőpontja annak felismerése, hogy most a beszélő és társai a hús, akik a végén majd lepedőkbe csavarva végzik, olyasféle látványt nyújtva, mint régen a fazékba pakolt, töltött káposztalevelek. Háborúban az emberéletnek ez a fajta leértékelődése nem meglepő, itt azonban nemcsak az emberi élet, hanem az emlékek is beszennyeződnek, azáltal, hogy az idilli töltött káposzta a húsdaráló elvén működő háborús gépezet metaforája lesz.


Érdemes megvizsgálni a fekete tea és gránátalma című szöveget is. A helyszín újfent a csatatér, a beszélőre és társaira egy épen maradt plakát vigyorog: fekete tea és gránátalma ízű álom. Ez a kép felfogható a normális világ egy töredékeként is, eszünkbe juttatva a hétköznapokat, ahol egy ilyen reklámtáblát többnyire figyelemre se szoktunk méltatni. Jelen helyzetben mégis jelentőségteljessé válik, hiszen azt a békét idézi fel, amitől a lírai én és bajtársai oly messze sodródtak. A látványra adott reflexió a következő: „Nálunk se tea, se álom, csak gránát” (fekete tea és gránátalma, 17.) A reklámszöveg kiforgatása szemrehányás a háborútól megkímélt, töredéknyi normalitásnak. Mindez jól tükrözi a valóságérzékelésben beállt változást, hiszen a beszélő többé nem tud elvonatkoztatni a háborús realitástól. Az utolsó versszakban egy hirtelen váltás következik, géppuskarecsegés szakítja félbe a beszélgetést: „már recseg is a géppuska, / mint amikor a tánciskolában / megakad a tvisztlemez.” Az elsőre talán szokatlan hasonlat ugyanazt a funkciót hivatott betölteni, mint a reklámtábla: egy töredéknyi képet villant fel a békés hétköznapokból, jóllehet, a végeredményt tekintve ez inkább bizonyul groteszknek, semmint megnyugtatónak.


Az utolsó ciklus szövegeiben mintha felsejlene a menekülés lehetősége, többnyire az érintetlennek vélt természeti világon keresztül. A ciklus első versében a beszélő egy őt figyelő őz alakjában pillantja meg a kiutat („Eggyé válnék e nyugalommal”, az őz szeme, 80.), jóllehet, a realitás kíméletlenül egyértelművé teszi, hogy a szabadulás akarása önmagában semmit sem változtat a helyzeten: „de minden dörrenés visszaránt ide, / ahol fojt a füst és megéget az ég.” A szabadulást természetesen hiba volna kizárólag szó szerint értelmezni, hiszen (mint azt a következő, szitakötő című szöveg egyértelművé teszi) az eufemisztikus halál-ábrázolás éppúgy szóba jöhet. A szitakötő „törékeny álomként” lebeg, minden egyes szárnycsapása „a béke elfeledett integetése.” (szitakötő, 82.) A lírai én rögtön összekapcsolja a látványt az elmúlás gondolatával: „Talán így száll a lélek, / amikor elhagyja a testet.” A rózsabogár című versben valóság és hallucináció folyik egybe. A beszélő extrém fizikai igénybevételnek van kitéve: negyvennyolc órája nem aludt, a föld kemény, bakancsa szinte már a testéhez nőtt, súlyos teher. Tapasztalja, ahogy a valóság egyes elemi kezdenek összemosódni előtte: „Helikopter jön, tudom, hogy nem más, / hallom lapátjainak monoton zaját, / mégis rózsabogarat látok” (rózsabogár, 83.) Az állat, akárcsak ő, fáradt, nehezen repül. „Hívna, hogy kövessem?” – teszi fel a kérdést a beszélő. Mind a szitakötő, mind a rózsabogár értelmezhető a háborús valóságból kiutat kínáló, rendkívüli tüneményként, de akár halál-allegóriaként is. Ebből a szempontból a soron következő, csillagtalan című szöveget is érdemes megvizsgálni. A már jól ismert, reménytelen és sivár háborús tájképről a harmadik versszakban egy homályos alakra terelődik a figyelem: „Valahol a túloldalon lépked egy árny, / régi ismerős ismeretlen egyenruhában, / vállán viszi a tegnap némaságát / s a tegnapelőtti haragot.” (csillagtalan, 84.) Míg a két előző versben a lírai én alakja jól körülhatárolható volt, ebben a szövegben mintha ő maga is beleveszne a csillagtalan éjszakába. Talán ő a titokzatos árny, az ismerős ismeretlen, aki egy személyben testesíti meg a beszélőt és bajtársait. Viszi az elmúlt napok gondjait ez a haragból, némaságból és még ki tudja hány érzelemből és traumából összeálló árnyalak, kiszakadva a testekből bolyong, ki tudja, merre. Ezt az értelmezést erősíti az is, hogy míg az emberi aktorok rejtve maradnak, a természet a metaforikus azonosítások révén maga válik a cselekvő féllé („a föld halkan könyörög”, „lélekszomjas szél szalad fölöttünk”, „Káromkodik az est”).


Király Farkas új kötetében kellő érzékenységgel, az ide vonatkozó közhelyeket mellőzve ír a háborúról. A #győznifogunk egy sokarcú versgyűjtemény, melyben jól megfér egymás mellett a realisztikus leírás, a drámai vádbeszéd, vagy épp az ironikus–cinikus hangvételű szövegek. A versekből kirajzolódó, örök háborúba süllyedt világ éles ellentétben áll a címbeli optimista jelszóval. Mindez felfogható iróniaként, de értelmezhető úgy is, mint a remény utolsó szikrája, amennyiben tudatosítjuk, hogy a győzelem nem a harcmezőkön vagy a közösségi oldalakon születik. Bár a versek beszélői megkísérelnek kilépni a háborúk perzselte valóságból, a végső tapasztalat mégis az, hogy sem az emlékek, sem az emberi behatásoktól viszonylagosan mentes természet nem nyújt kiutat. Nem véletlen, hogy a kötet utolsó szövegében a beszélő már Atlantiszként süllyedne el az időben, „giccses ifjúságunkba, / ahova nincs és nem is lesz visszatérés.” (atlantisz, 92.) Mindent egybevetve, ha sok reményt nem is ad e kötet a háborúk sújtotta világnak, tanúságtételként még sokáig velünk maradnak képei és megrendítő jelenetei, hirdetve, hogy ha az újra meg újra fellángoló rosszakaratot nem is, a hallgatást legalább sikerült legyőzni.

Sebestyén Ádám

Sebestyen adam husztizennyolc
1992-ben született Szekszárdon. Győrben nőtt fel, jelenleg Budapesten él. Doktori tanulmányai elvégzése óta tudományos munkatársként dolgozik az ELTE-n. Verset és kritikát egyaránt publikál. Első önálló kötete 2022-ben jelent meg a Napkút Kiadónál, Őzek nyara címmel.
Bővebben
Továbbiak a 2026_04 számból, Kritika rovatból:
Menedékből otthon
Szemes peter cut Szemes Péter
A táguló horizont
Vincze Izabella Vincze Izabella