Tizenhatodik évfolyam

2026/1

irodalmi folyóirat évente hatszor

Sebestyén Ádám

A kiszolgáltatottság pillanatképei

Gaál nyeste adrienn bárca

(Gaál-Nyeste Katalin: Bárca. Parnasszus Könyvek, Budapest, 2025)


Bárca. Gaál-Nyeste Katalin második kötetének címe épp úgy árválkodik a semmibe kiáltva, mint a kötet borítóján a járdára hullott falevél. Az archaikus ízű, eredetileg nyelvjárási szó több jelentésréteget is magába sűrít. Tág értelemben hatósági papírt jelölt. Egyaránt használták befizetés nyugtájának, vasúti rakomány szállítólevelének, prostituált rendőrség által kiállított működési engedélyének a megnevezésére. Ez utóbbi jelentés honosodott meg a köztudatban, mint bárcás kurva.

A rövid, enigmatikus cím és a borító képi világa asszociációk sorát indítja el az olvasóban. Adja magát a cím és a falevél metaforikus összekötése, a hivatalos irat értéktelenségére irányítva a figyelmet. Ugyanígy felidézheti a prostituáltat, aki utcáról utcára sodródik, nem lévén ura saját sorsának. Mind a cím, mind a látvány a kiszolgáltatottság érzetét kelti, megteremtve egy, a kötet egészét uraló, mélyen depresszív hangulatot.


Merülés a női tudatalattiba „kontextus és történetek nélkül” – fogalmaz Bánki Éva a kötet fülszövegében, lényegre törően foglalva össze a Gaál-Nyeste-próza legjellemzőbb vonását. Ahogy a szerző korábbi, Bőr című kötetében, úgy a Bárcát olvasva sem a műfaji besorolhatóság a legnagyobb kérdés. Tény, hogy egyedi prózapoétikával van dolgunk, mely a novella műfaji konvenciói felől nehezen értelmezhető. Erre már Kálmán C. György is felhívta a figyelmet a 2023-ban megjelent Bőr fülszövegében. Bánki Éva „lírai ihletésű szövegekről” beszél, ami igaz is, ha lírai jellegen az elhallgatásokat, a narráció kényszerétől mentes, szabadon áramló asszociációkat értjük. Gaál-Nyeste Katalin szövegei érzelmi állapotokat, az előzmények és következmények kusza hálójából kiragadott élethelyzeteket, valóság és képzelet határán egyensúlyozó, gyakran álomszerű jeleneteket villantanak fel, ahelyett, hogy árnyalt jellemű szereplők fokozatosan kibontakozó történeteit mesélnék el. „Üvöltött bele az arcomba. Nem ijesztett meg.” (64.) – kezdődik az alig egy oldalas, Hazugság című szöveg. A kontextusból annyi derül ki, hogy egy férfi kiabál az élettársával. A szöveg a nő belső monológja. A férfiról beszél, hasznos tudnivalókat oszt meg róla („Amikor hangos, akkor nem kell félnem.”), analizálja a jellemét („Kiválóan lehet őt elemezgetni.”), hibáit, gyengeségeit sorolja fel, miközben maga is önellentmondásba keveredik párjával kapcsolatban: „Amúgy nem lenne szar ember. De az. […] El kéne hagynom. Az a baj, mindig megsajnálom.” Mikor idáig jut gondolataiban, felidézi korábbi élettársait, a durvábbnál durvább fizikai bántalmazásokat, arra a következtetésre jutva, hogy végül is az eddigieknél ez a jelenlegi jobb. Nagyjából itt ér véget a szöveg. Látható, hogy történet egyáltalán nincs, csak ami a nő belső beszédéből kiderül. Nem tudunk meg semmi előzményt, a kiabálás okát, legfeljebb jellemhibák derülnek ki, nyomok, melyeket részben a munkahelyi hierarchia személyiségtorzító hatására lehet visszavezetni.


Ez a lényegre redukált elbeszélésmód, illetve a szabad függő beszéd stíluseszköze nagy mértékben hozzájárul a narratív elemek csökkentéséhez. Minimalista próza, mondhatnánk, mely rendszerint egy feszültséggel teli pillanatképet állít a középpontba, amit a gyakorta egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő monológja egészít ki. Ha a műfaji határokat akarjuk feszegetni, a prózavers lehetőségével is számolnunk kell. Ez a Gál-Nyeste-szövegek líraiságát tekintve egyáltalán nem meglepő, hiszen a kötetben verssorokba tördelt szövegek is olvashatók (lásd a Reggel címűt a 198. oldalon), a líra jelenléte tehát kétségtelen. Leginkább azok a darabok működhetnek prózaversként, ahol a költői eszközök is dominálnak (gondolhatunk itt az ellentétekre és paralelizmusra, a költői képekre, szabad képzettársításokra). A depoetizált, a narráció töredékes elemeit tartalmazó, szereplőket megszólaltató szövegdarabok inkább érződnek töredezett prózának. Ez a különbségtétel azért is fontos, mert a fragmentáltság nem csupán formai kérdés. Mint látni fogjuk, a kezdettelenség, lezáratlanság (lezárhatatlanság), felaprózódás a Bárca szereplői és elbeszélői számára alapvető tapasztalat.


Az esetek jó részében a történetek háttere viszonylag könnyen kitalálható, már csak azért is, mert a Bárca szereplőinek és életképeinek nagy része a mindennapok valóságából és az irodalmi hagyományból egyaránt ismerős. Nem véletlenül említ Bánki Éva Tar Sándort idéző hangulatot. Megszólaltatni egy kiszolgáltatott, saját problémáiról, traumáiról beszélni képtelen társadalmi réteget vagy egyént, bevett gyakorlat a kortárs és a 20. századi magyar prózairodalomban. Ami a témafeldolgozás tekintetében szokatlan vagy részben újszerű, a formai megoldások. A kötet két-három oldalnál nem hosszabb, ciklusokba rendezett szövegekből áll. A cikluscímek mindegyike egy tematikus hívószóra épül, ami nem jelenti azt, hogy a szerző ne toldaná meg őket adott esetben egy-egy alcímmel. Ezek a dőlttel szedett hozzátoldások szinte mindig tömör, szentenciaszerű töredékek, melyekből árad a beléjük sűrített feszültség. A Zuhanás-ciklus alcíme például így hangzik: „Ridegtartás van, nem lassú fagyhalál.” (131.) Hasonló egysorosokat találni a kötet több pontján. Ezek lehetnek akár szövegcímek is, mint például a 75. oldalon: „a hegek nem izzadnak.” (75.) A Nyelések című szöveg első sora így hangzik: „Én elnyellek téged, te lenyeled ezt tőlem” (222.) Ki pusztít kit, lehetne gondolni ez utóbbi paradoxont olvasva. Mintha a beszélő teljes kifosztottsága fogalmazódna meg e rövid sorban, amennyiben a megszólított másik fél még a pusztítás képességét is elveszi tőle.


A szövegek terjedelme változatos. Előfordul, hogy csupán egy bekezdésnyi, amit újabb, hasonlóan rövid szövegtöredékek követnek. Erre látunk példát a 137. oldalon. A mindössze tizenegy soros szöveg címe: Hiszek neked. Utána egy másik, félkövérezett című töredék kezdődik, Hazárdírozok, majd még egy, Terápia címmel. Mivel címük van, gondolhatnánk, hogy önálló szövegek, jóllehet a tartalomjegyzékben nincsenek feltüntetve, ami azt sejteti, hogy ezek még a Hiszek nekedhez tartoznak. Ily módon egyes esetekben bizonytalan, hol kezdődik és ér véget egy szöveg. Hasonló megoldás, amikor a szövegeknek egyáltalán nincs címük, csupán a kezdőszó vagy kezdőbetű van címként külön tördelve az oldal tetején. Ez megint csak azt bizonyítja, hogy Gaál-Nyeste Katalin prózapoétikája előszeretettel megy szembe a konvenciókkal. Ezzel egyrészt elbizonytalanít, másrészt a szövegek tempóját variálja. Elbizonytalanít, mert ahogy fent szóba került, sokszor nem egyértelműek a szövegeken belüli határok, de a szabad függő beszédnek köszönhetően az sem, hogy épp ki beszél. Sokszor a tempó is megváltozik. Egy címnek kiemelt betű vagy szó nem engedi az olvasót a cím felett töprengeni, azonnal berántja a szövegbe. Van, amikor az idő mintha lelassulna, az elbeszélő pillanatokra bontva elemez egy látványt vagy egy helyzetet, máskor egyetlen bekezdésen vagy akár egyetlen mondaton belül évek telnek el, előrevetítve jövendő eseményeket, a jelenben elkövetett tettek következményeit, melyekről a szereplőknek abban az adott pillanatban még fogalmuk sincs, ahogy a Lebegés című szövegben: „Majd öt év két hónap múlva a tárgyaláson, amikor megkérdezi tőle a bíró, szerinte miért tette, akkor ott elmesél néhány, ehhez a csónakoshoz hasonló sztorit. A húga huszonegy év múlva pszichiáterként olvassa a bíróságon az igazságügyi orvosszakértők véleményét. A húga még sem született.” (172.)


Ahelyett, hogy az értelmezés a meglévő műfaji kategóriák valamelyikébe akarná beszuszakolni a Gaál-Nyeste-prózát, célravezető lenne magában a kötetben keresni elméleti kapaszkodót. A Skicc című szöveg remek példa, főleg a címe miatt. Egy terapeutához járó nő a főszereplő, akiről ez alkalommal sem tudunk meg semmit, csupán némiképp kudarcos életmódváltásába, ismerkedéseibe nyerünk betekintést, de arról, hogy miért jár terapeutához, milyenek a kapcsolatai, mi vezette ide, nem derül ki szinte semmi. A cím nemcsak ezt a szöveget, hanem Gaál-Nyeste Katalin teljes prózáját remekül illusztrálja, mi több, akár műfaji megjelölésként is használható. Nem túlzás, ha a Bárca esetében erősen lírai prózaskiccekről beszélünk.


A formai töredezettségre talán a Férfi tízszer című szöveg a legjobb példa. A tíz pontba szedett történet egy fordulatokkal teli párkapcsolatra fókuszál. Minden benne van, ami egy novella vagy akár egy regény témája is lehetne: megismerkedés, karrierépítés, aztán kapuzárási pánik, fiatal szerető, a kapcsolat zátonyra fut, második esély, terápia, újrakezdés, végül a férfi halála. Egy teljes élettörténet, másfél oldalas fragmentumokba sűrítve. A töredékesség kétszeresen is jelen van a szövegben. Nemcsak a történetet porlasztja darabokra, hanem a mondatokat is. A 3. pont így hangzik: „Kimutatások, beszámoló. Szolgálati kocsi. Kiküldetés. Előléptetés. Aranyóra. Medencés ház. Később fiatal szerető.” (190.) A szélsőségesen nominális stílus Pilinszky Inferno című versét idézi: „Ház. Kutya. Gépkocsi. / Pázsit és fogadások.” Annak ellenére, hogy Gaál-Nyesténél nincs szó metafizikai dimenzióról, tagolatlan mondatai a Pilinszky-verssorokéhoz hasonló hatást keltenek. Az, amit sokan egy életen át hajszolnak, valójában jelentéktelen pont egy listán. Hasonlóképp egyszerűsödik le a párkapcsolatai dráma (amit elsőre drámának gondolnánk, a forma és a nyelvezet teljesen bagatellizálja). Az utolsó pontban a férfi hamvainak szétszórását leíró szakasz mondatai már nem csupán tagolatlanok, sokkal inkább tűnnek szándékosan hibásnak. Ezt érezteti az elhagyott névelő, a szokatlan szórend: „Hamvakat Dunába gyerekekkel közösen öntötték. Férfi szeretett úszni. Folyó habzik. Hamu eloszlik.” (191.) Fontos látni azonban azt is, hogy a nyilvánvaló töredékesség mellett egy mélyebb struktúra is jelen van a kötetben, amit a visszatérő motívumok, számozott szövegrészek egyaránt jeleznek. Ilyen visszatérő szereplő Perity Zora (akit egyébként a kötet mottója mint közreműködőt nevez meg). Ő nemcsak szereplőként, hanem bizonyos helyeken szerzőként van feltüntetve, így azon is el lehet gondolkodni, szereplőről, társszerzőről, vagy afféle írói alteregóról van szó?


Annak ellenére, hogy a kötet nem szűkíthető le kizárólagosan a női nézőpontok és a szexus problémakörére, kétségtelen, hogy a megjelenített traumák, élethelyzetek, párkapcsolati diszfunkciók női nézőponton keresztül tematizálódnak. Ez különösen szembeötlő, amikor a szöveg elszakad a mindennapi fizikai valóságtól és a szereplők egy szürrealisztikus jelenetbe kerülnek. Az Ismétlődés című szöveg második részének (alig féloldalas töredék) főszereplője egy férfi, akit nők állnak körbe, nem hagyván, „hogy elillanjon, mint ahogyan szokott.” (57.) A férfi kiabálni kezd, végül már üvölt, a nők azonban csak állnak, szemük se rebben. Így telik el egy egész nap. A férfi végül elfárad, elalszik, nekidől az őt szorosan körülálló nőknek, azok pedig tartják. A kiabálástól teljesen kimerült férfi bele se gondol abba, hogy a nők lába között több a szabad hely, ott könnyen kiférhet és kereket oldhat. A tanulságot ekképp összegzi a szöveg: „Amikor sokat kiabál egy férfi, nem veszi észre a lehetőséget […] mert a lehetőség csendesen elbújik, utána sem, mert a kiabálás addigra már betöltötte a férfi szemét és fülét is.” (58.) A groteszk történet nagyszerűen világítja meg a kötet univerzumát betöltő férfi- és nőkép közti különbségeket, ugyanakkor ki is forgatja a sztereotipikus maszkulin és feminin vonásokat, jelesül az aktív−passzív kettőséget. Úgy látszik, a hagyományos női magatartásmintaként értelmezett beletörődés, passzivitás győzelmet arat az érzelmi kontrollt vesztett maszkulin aktivitáson.


Bármennyire érezhető a kötetet olvasva a szociografikus jelleg, a beszédmód sohasem válik didaktikussá. Ennek érdekében az elbeszélő nem egyszer kilép a valóság keretei közül és olyan szürreális szcenárióba helyezi önmagát vagy a szereplőket, mely egyszerre szakítja ki az olvasót a mindennapokból, és taszítja még mélyebbre a nyomasztó realitásban. Ilyen a kötet elején olvasható Ne sírj! Csak csináld jobban című szöveg. Már az első mondat egy szürreális helyzetet vázol fel: „A nő előző életében kígyó volt, most megint mintha az lenne, talán minden második életében kígyó.” (25.) A következő bekezdés hosszan részletezi a nő ruházatát és sminkjét, aztán következik a nem várt fordulat: „A diener a nő körme alól próbálja kipiszkálni a fasírtdarabokat […] Még enyhe aftersév szag volt rajta, talán pár óra telhetett el, alig indult meg az oszlás a nő belsejében.” (25.) A groteszk folytatás a szöveg kezdőmondatához tér vissza: „Egyben nyelte le a férfit, a nő fogain és rúzsán kapaszkodásnyomok voltak, a férfi karórája felkarcolta a szájpadlását, felhúzós rolex, dátumot mutatós, kobrabőr szíjjal.” (26.) A már-már nevetségességbe forduló bizarr jelenet nem ér véget. A „vacsorát” követően a nő befekszik a nappali osszáriumba („magára húzott néhány medencecsontot”), majd vedleni kezd („A levált bőr cipzárral nyílt ketté”). Az igazi kérdés nem az, hogy testhorrorként vagy egy eltorzult alkalmi kapcsolat metaforájaként értelmezzük-e az olvasottakat. Ahogy haladunk előre a szövegben, az egyre furcsább jelenetekből egyre többet tudunk meg a nőről. Az utolsó előtti bekezdés így összegez: „Ez a nő nem kannibál. Ennek a nőnek nem kellenek skalpok. Ez a nő csak éhes, koplal, majd lakmározik és emészt. Szőröstül-bőröstül újjászületik.” (26.) Nem kannibál és nem skalpol – tehát nem hajtja sem a kulturális kényszer, sem a bosszú. Motivációja mindössze biológiai szükségleteinek a kielégítése. Bár a kígyó és a nő összekötése ősidők óta ismert szakrális jelkép, itt ennek mindössze a vedléssel–újjászületéssel kapcsolatos képzetei jelennek meg. A kígyó ebben a szövegben sokkal inkább az állati, az ösztönlény megtestesítője, semmint spirituális szimbólum. Metaforikus szinten több irányba is elindulhat az értelmezés, de semmiképp sem szerencsés csak a férfi–nő-viszony diszfunkcióira szűkíteni az elemzést. Ez a szöveg egyszerre példája egy feltehetően kiüresedett, önpusztításba torzuló kapcsolatnak, és az ugyancsak kontrollt vesztett, az embert anyagi szükségletei kielégítésére redukáló fogyasztói társadalomnak.


Mindezek után adódik a kérdéses, reflektálnak-e önmagukra és élethelyzetükre a kötet szereplői? Nem hiába említ Bánki Éva női tudattalanba való alámerülést. Ez a próza legalább annyira alászállás a psziché mélyrétegeibe, mint társadalmi tabló. Amennyiben a kiszolgáltatottságot tekintjük az egyik uralkodó motívumnak, le kell szögezni, hogy az nemcsak két személy diszfunkcionális kapcsolatában jelentkezik, sokszor ugyanis magán az egyénen belül tudatosul a diszkomfortérzet. A Reszkír testtüske első mondata így hangzik: „A fiatal nő azt mondta, hogy úgy érzi, be van szorulva abba a testbe, ami az övé […]” (220.) Az én és a test között feszülő ellentét a szöveg egészén végigvonul, szabadulásra, vagy az ellentét feloldására azonban nincs esély: „a fiatal nő szenved a testében, de nem tud másra gondolni, mert ő maga a teste, ő maga a megsemmisítő program, akinek csak saját maga jár a fejében.” (221.) Érdekes helyzettel szembesül az olvasó a félelem című szövegben. A főhős megszemélyesített félelme úgy viselkedik, mint egy megrémült állat: „szaladt szét a szobában, amikor felkapcsolta a villanyt, bebújt az ágy alá, a szekrény mögé.” (214.) Később antropomorf vonásai lesznek („nagy batyuval jár mindenfelé”, „odaült a lábához, és arra kérte, olvasson hangosan”). Hogy ki lehet a félelem és milyen alakot vesz fel, nem derül ki. Érdekes ugyanakkor, hogy a félelem tárgyáról semmit nem tudunk meg, és az is, hogy maga a félelem jelenik meg kiszolgáltatott, szánandó lényként. Talán a traumafeldolgozás allegóriája, talán a személyiség egy kivetített része.


„Nem a haláltól félek. Tulajdonképpen nem is félek semmitől, csak idegeskedem, nem találom a helyem.” (274.) – a kötet utolsó bejegyzése találóan összegzi az diszkomfortérzést, valamint a félelme tárgya felől bizonytalan, állandó stresszben élő kisember alakját. Ez utóbbi ugyancsak fontos szereplője Gaál-Nyeste Katalin világának. A női nézőpont mellett a másik fókusz ezekre az emberekre irányul: teszik a dolgukat, végigdolgoznak egy életet, szürkén simulnak bele a társadalomba, miközben súlyos traumákat hordoznak, melyeknek nem csak a feldolgozása, de már a puszta megfogalmazása is nehéz. Ismerős alakok, ismerős élethelyzetek már-már hagyománnyá szilárdult vonulata a magyar irodalomnak. Ami újdonság, az a nyelvi és formai megközelítés, melynek előfeltétele a novella műfaji konvencióitól való eltávolodás. Ellentétek feszítik szét nemcsak a szereplők tudatát, de a hagyományos prózaformát is. Töredékes, jóllehet, motivikus és tematikus szinten egyes szövegek már-már novellafüzérbe rendeződnek. A nyelvezet az egyik pillanatban trágár és beszéltnyelvi, máskor lírai érzékenységgel sűrít egybe szélsőséges érzelmeket. A képek, a valóságos és szürreális jelenetek álomszerűsége jóval több puszta terápiairodalomnál. Gaál-Nyeste Katalin prózája nem ad válaszokat, feloldást még kevésbé, szövegvilága mégis, szinte azonnal beszippantja az olvasót. Talán épp ez teszi lehetővé, hogy a névtelen sorsok történetek nélkül is átélhetőek maradjanak.

Sebestyén Ádám

Sebestyen adam husztizennyolc
1992-ben született Szekszárdon. Győrben nőtt fel, jelenleg Budapesten él. Doktori tanulmányai elvégzése óta tudományos munkatársként dolgozik az ELTE-n. Verset és kritikát egyaránt publikál. Első önálló kötete 2022-ben jelent meg a Napkút Kiadónál, Őzek nyara címmel.
Bővebben
Továbbiak a 2026_04 számból, Kritika rovatból:
Egybenlátás
Juhász attila Juhász Attila
Kollázs és dekollázs
Nagy horvath bernadett180 Nagy-Horváth Bernadett