irodalmi folyóirat évente hatszor
Buborékban élek, már csendre int az est.
A Gesztenye fasor régi hűvösében,
Mint egy elhullt kupacs, nem találom magam.
Tüskéim letörve, és szárad a héj is,
Beszakadt körmöm alatt vérző szóközök.
Hervad már tavaszom, s bombái hullanak.
Szapphó. Alkaiosz. Aszklepiadész.
Hamu és strófa leszünk, tiszta ész,
hagyatékozló lélek s megabájt –
hervad már fürtös melancholiánk.
Örök terekben az idő a mérték
Maga a Bildung az, aki te voltál
ott és akkor! Ahogyan távoltartott
szelíd-határozott szavad, hogy ne csináljam
ott és akkor, és ne, egyáltalán,
ilyeneket. Miközben értetted, bőségesen,
rombolásom indokolt is lehetne…
Próbál dallamokat, régieket; s talán
úgy jár majd, ahogyan lenni szokott ilyen
helyzetben, hogy a szekvencia jól beég
A szépet érző emberek ajkain,
na hiszen, mások ajkai forognak inkább,
mintsem versed rottyanó sorai,
frappátlan szakai szövegednek randák.
Hőkupola épült fölénk
ezen a nyáron, kánikula-
katedrális, láthatatlan
búrájáról visszapattan
a nyugati szél.
Megszilárdult viasz
Anyagából vannak utcák, utak.
Felhőkarcolókkal betemetett kutak.
És tán valamelyik rejtekében
Van egy PoétAtlantisz,
Homályok ében seregében,
Hol porrá merült alá a lant is.
Pusztulnak a rigók,
él a rigófütty, ugyanaz most is. Halnak
a költők is, bizony eltűnnek sorra, de mégis
itt van a vers.