Markó Béla
Tört óda Berzsenyihez
Nem sokaság, hanem lélek? Micsoda
gyermeki bizalom, micsoda hiú remény
ebben a barbár hangzavarban. Vajon
egyetlen rigófütty is elűzi a sötétet?
Közelebb hozza a hajnalt? Néhány virító
kikerics az őszi mezőn elijeszti a felhőt
az égen? Ahogy egy kiáltás a hegyek közt
ránk zúdítja a lavinát fentről? Csak éppen
fordítva, életet adva? A jót is ugyanúgy
elindítja a rigófütty, erre ébredek, ebben
hiszek eleitől fogva. Sohasem változó
dallam? Mintha ránk szakadna valahonnan
a kikelet, és betemetne a virágszirmok
özöne mindent? Nem a rigók sokasága,
nem a nemzedékeken át meggyűlt
madárcsontvázak tömkelege? Az újra
megszólaló együgyű zene az ablakon túl?
Egyetlen daktilus már tagolt beszéddé teszi
ezt a rút dadogást, ezt a sáros röfögést,
ami körülvesz minket? Néhány trocheus
feltámasztja Horácot? Pusztulnak a rigók,
él a rigófütty, ugyanaz most is. Halnak
a költők is, bizony eltűnnek sorra, de mégis
itt van a vers. Újra meg újra oszlik a tömeg,
hervad már ligetünk, ám elrejtőzik a mag
a föld alatt, és ha felhangzik a rigófütty,
megint erőre kaphat minden. Ránk omlik
a tavasz, poétám, betemet minket az orgona
fürtje, a magnólia szoknyája, igen, egyetlen
rigófütty teszi ezt, egyetlen költemény,
egyetlen strófa is elég, vagy egy sor is akár,
mert költőről költőre szökken a lélek,
nem szűnik, így tesz csuda dolgokat, amit
réges-régen megírtak, porzanak lefelé
a szirmok, most is zeng, vér és könny
közepette is árad az az árva rigófütty,
amely ágról ágra, madárról madárra száll
fáradhatatlanul, szaggatja a fekete vásznat.
Markó Béla
Turczi István
Halmai Tamás
Zsávolya Zoltán
Juhász Attila
Székelyhidi Zsolt
Kiss Dávid
Pastrovics Luca