Tizenhatodik évfolyam

2026/4

irodalmi folyóirat évente hatszor

Marno János

Rapszódia

                        Berzsenyivízió


Ez itt a szakadék szája, Lollim,

leheletéről évszakról évszakra más és

más, majd ugyanaz járja, a kő könnyen

faragható, ahogy elmorzsolódik

imáinkban a szó, s hogyha a kődarab

nem csupán díszlet, hungarocellből,

s a szívünk is mintha nemigen verne,

fellengne, akár az inga, és lelengne,

félúton lecövekelve, gúnyt űzve mintegy

amúgy is űzött szívünkből, melynek

mostantól legyen csak inkább lélek

a neve. Szívünk és lelkünk, egymástól

elfogódottan, vagy külön-külön

egymást kinevetve. Csermelyül csillogó

szemekkel. Ó, Lollim, hála tenéked, hogy

könnyezni látlak, s Kazinczynknak, amiért

ily könnyű nevet adott könnyeink

patakjának. Zárójelt nyitunk és zárunk azonnal.

S ámbár tavaszt írunk épp töppedt ujjunkkal,

tépedt pihékben hullik, még hullik az ég tolla,

vállunkat éri s állunkat, érzik a pocsolya

szaga, szédíti haszonállatainkat,

azt a rengeteg marhát, hajthatjuk

nemsoká ismét a zöldbe, a dombokra,

Lollim, mert engem itt, öledbe’, bágyaszt

a tavaszi Nap heve, erőmet csapolja,

s szédít az aggodalom, hogy nem az a kikelet

tér vissza most is, amiből akkor szépen

profitáltunk. Csúf szó, kedvesem, tudom jól,

nem fogok többet élni vele, nem

abban az esetben sem, ha túlélnélek.

Ám olyan nem lesz. Az özvegy csak nő

lehet, nőnemű, vagy, urambocsá’! vegyes.

Persze, a bú is némely fajta férfiembereket

tovább éltet, mint a vigalom. Mivel

a bús férfi nem látogat kaszinókat, nem

hódol a szebbik nemnek nemtelenül, hanem

ellenszegül a lutri démonának. A

szerencse, Lollim, akár a nemes, akár a pór,

mindig máshova pártol, kortól és portól

(melyből még nem volt szerencsénk szippantani),

függetlenül. A szakadék szája, szememben

látva viszont a szemedet, tátva marad; ó,

Lolli, ne volnék annyira nyugtalan s bágyadt,

mintha már száz év múlva szólítanálak,

és nem itt a szántónk és legelőnk legében,

hanem a hon pezsgő szívében, Budapesten,

ahol verseket, tárcákat ontanak bulvár

napilapokban, olvassák, ahol írják, kávé-

házakban, és füstöt okádnak, vézna

és potrohos sárkányok s ivadékaik,

és a főúrért kiabálnak. Rómának

lőttek. Napóleonnak nemkülönben. Hogy

a jelenről tartsam a szavam. Beszéljünk

másról, vaktában, egyetlenem, minél

vaskosabbakat, annál csöndesebben,

hiszen a nagy dolgok csöndben szeretik

egymást végbevinni. Mi sem játszani

jöttünk e világra, sem krupiékra bízni

a forgandóságot- a szívvel játszani,

keringésünkkel, oh! azt nem szabad. Vagy

szabad, de akkor szavunk se legyen, ha

megszakad. S talán még megadatik, Lollim,

látnom szemöldöködet, amint felszalad.

Marno János

Marno Janos
1949-ben született Budapesten. Magyar Köztársaság Babérkoszorúja, József Attila-, Madách-, Déry Tibor-díjas költő, műfordító, esszéista, a Digitális Irodalmi Akadémia tagja. Legutóbbi kötete: Szereposzlás (2018)
Bővebben
Továbbiak a 2026_04 számból, MNEMOSYNE KEBLÉBEN rovatból:
Csendélet Berzsenyivel
Fenyvesi otto ff portré ludwig Fenyvesi Ottó
Halszemek
Komálovics zoltán Komálovics Zoltán
Jelenések
Villanyi Laszlo Foto Vadocz David Villányi László
Berzsenyis
Géczi János Géczi János
Mintharózsa
Jász Attila Jász Attila