Marno János
Rapszódia
Berzsenyivízió
Ez itt a szakadék szája, Lollim,
leheletéről évszakról évszakra más és
más, majd ugyanaz járja, a kő könnyen
faragható, ahogy elmorzsolódik
imáinkban a szó, s hogyha a kődarab
nem csupán díszlet, hungarocellből,
s a szívünk is mintha nemigen verne,
fellengne, akár az inga, és lelengne,
félúton lecövekelve, gúnyt űzve mintegy
amúgy is űzött szívünkből, melynek
mostantól legyen csak inkább lélek
a neve. Szívünk és lelkünk, egymástól
elfogódottan, vagy külön-külön
egymást kinevetve. Csermelyül csillogó
szemekkel. Ó, Lollim, hála tenéked, hogy
könnyezni látlak, s Kazinczynknak, amiért
ily könnyű nevet adott könnyeink
patakjának. Zárójelt nyitunk és zárunk azonnal.
S ámbár tavaszt írunk épp töppedt ujjunkkal,
tépedt pihékben hullik, még hullik az ég tolla,
vállunkat éri s állunkat, érzik a pocsolya
szaga, szédíti haszonállatainkat,
azt a rengeteg marhát, hajthatjuk
nemsoká ismét a zöldbe, a dombokra,
Lollim, mert engem itt, öledbe’, bágyaszt
a tavaszi Nap heve, erőmet csapolja,
s szédít az aggodalom, hogy nem az a kikelet
tér vissza most is, amiből akkor szépen
profitáltunk. Csúf szó, kedvesem, tudom jól,
nem fogok többet élni vele, nem
abban az esetben sem, ha túlélnélek.
Ám olyan nem lesz. Az özvegy csak nő
lehet, nőnemű, vagy, urambocsá’! vegyes.
Persze, a bú is némely fajta férfiembereket
tovább éltet, mint a vigalom. Mivel
a bús férfi nem látogat kaszinókat, nem
hódol a szebbik nemnek nemtelenül, hanem
ellenszegül a lutri démonának. A
szerencse, Lollim, akár a nemes, akár a pór,
mindig máshova pártol, kortól és portól
(melyből még nem volt szerencsénk szippantani),
függetlenül. A szakadék szája, szememben
látva viszont a szemedet, tátva marad; ó,
Lolli, ne volnék annyira nyugtalan s bágyadt,
mintha már száz év múlva szólítanálak,
és nem itt a szántónk és legelőnk legében,
hanem a hon pezsgő szívében, Budapesten,
ahol verseket, tárcákat ontanak bulvár
napilapokban, olvassák, ahol írják, kávé-
házakban, és füstöt okádnak, vézna
és potrohos sárkányok s ivadékaik,
és a főúrért kiabálnak. Rómának
lőttek. Napóleonnak nemkülönben. Hogy
a jelenről tartsam a szavam. Beszéljünk
másról, vaktában, egyetlenem, minél
vaskosabbakat, annál csöndesebben,
hiszen a nagy dolgok csöndben szeretik
egymást végbevinni. Mi sem játszani
jöttünk e világra, sem krupiékra bízni
a forgandóságot- a szívvel játszani,
keringésünkkel, oh! azt nem szabad. Vagy
szabad, de akkor szavunk se legyen, ha
megszakad. S talán még megadatik, Lollim,
látnom szemöldöködet, amint felszalad.
Marno János
Fenyvesi Ottó
Komálovics Zoltán
Villányi László
Géczi János
Jász Attila