Vers
ico impressum ico archiv  ico search ico user

 Támogatók: gyoremblema l  nka little

 

Spiró György Diavolina című regényéről

 

(Spiró György: Diavolina. Magvető Kiadó, Budapest, 2015)

 

spiro diavolina cutPiros-fekete könyvborító és az Ördög nőalakban. Figyelemfelkeltő megjelenítése egy fontos és érdekes témának, mely egyszerre biográfia és időutazás. Spiró György legújabb regénye az orosz realizmus ikonikus alakján, Makszim Gorkij írón keresztül beszél szocializmusról, Oroszországról, művészi szabadságról és egy korról, melyet megérteni és feldolgozni feladat és kihívás.

Spirót témaválasztásánál motiválhatta az orosz kultúra és történelem iránti érdeklődése, a művész szabadságának kérdésköre, az orosz realista irodalom ikonikus figurája körüli rejtély feltárása, de akár a mai magyar (politikai) helyzet is, ami mélyen gyökerezik a szocialista múltban. Orosz–magyar, szerb–horvát szakot, külpolitikát, újságírást, szociológiát tanult, eredeti nyelven olvasta az orosz irodalmat, műfordítóként számos orosz és kelet-európai művet ismertetett meg az olvasókkal. Új regényének megalkotása kalandos felderítő utazás volt a múltba, a cári rendszerrel szembeszálló forradalmi Oroszországba, majd a lenini és sztálini diktatúra ellentmondásos, jellegzetes légkörébe. A Diavolina megalkotásához felkutatta az orosz történelmet, naplókat, emlékiratokat.

A regény Makszim Gorkij író utolsó tíz évének története egy cselédből lett élettárs szemszögéből. A regény hőse Alekszej Makszimovics Gorkij, akit Spiró az egyik interjúban őrült nagy hatású palinak nevezett. Száraz, naplószerű, érzelemmentes kisregény. Stílusa egyszerű, nem kifejezetten szórakoztató. Nincsenek fejezetek, mintha valaki együltében kiírta volna magából életének történetét. Nem gyönyörködtet hosszú körmondatokkal, ízes szavakkal vagy megkapó humorral. Feltár, leleplez. Tömörségével, egyszerűségével hat.

Narrátora egy cselédből lett ápolónő, élettárs; Olimpiada, a köztudatban Boszika avagy Diavolina, akire Spiró egy Gorkij haláláról szóló antológiában talált rá. Egyszerű cseléd, aki férfiakat meghazudtoló lényeglátásának és intelligenciájának köszönhetően tölti be a hősnő szerepét. Diavolina nem szép és nem különleges, nem tanult és nem kifejezetten művelt. De mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért különös erő és tartás van benne, ez teszi hősnővé, aki sok tekintetben fölülmúlja az őt körülvevő nagy embereket. Spiró női narrátort választott, regényében a nő vall a férfiről. Maszkulin világot ír le, amelyben a férfi alkot, politizál, világot formál. Diavolina a háttérben marad. Mégis érettebb és erősebb a regényben szereplő férfiaknál: higgadt és sztoikus marad az események forgatagában, életét teljesen Gorkij szolgálatának szentelve. A férfi szereplők hozzá képest sok tekintetben gyerekcipőben járnak, felemészti őket a hiábavaló küzdelem, korrupttá és olykor végtelenül szánalmassá válnak. Diavolina mégsem feminista, a szónak abban az értelmében, hogy a férfit nem legyőzni akarja, nincs benne lázas önérvényesítési szándék vagy szabadságvágy. A férfit ápolja, szolgálja. Egyszerű, szókimondó és erényes. A regényben szereplő nőktől (Marija Fjodorovna, színésznő, Gorkij élettársa és Mura, a kémnő) lényegében különbözik. Nem játszik szerepet, nem csal és nem csábít, nem izgalmas. Nem is szerzi meg Gorkij szerelmét. De övé bizalma és utolsó ölelése.

 

Szokta mondogatni: bábával kezdtem, bábával végzem. Szerintem nem az első és az utolsó szerelmét értette ezen, hanem azt a bábát, aki a világra segítette, meg azt a bábát, engem, aki a világból kisegíti. (191.)

 

Gorkijról az elkötelezett szerelmes nő szemszögéből ír, a portré így szubjektív és olykor meglehetősen kíméletlen. Megmutatja a korában és napjainkban is a 19. századi orosz realista, szocialista irodalom híres szereplőjeként ismert író esendő, emberi arcát és ellentmondásos oldalát. Spiró ezáltal nem csak Gorkijt, de a mindenkori művészt, az írót emeli le a piedesztálról. Kivetkőzteti a közhiedelem, a társadalom által ráaggatott díszeiből és szól: íme az ember. Íme a beteg, a tehetségtelen, a kicsinyes, a félelmekkel teli, az önmagával meghasonlott. És én, a jelentéktelen, egyszerű cseléd – aki szép és művelt művésznők, izgalmas és vonzó kalandornők helyett virrasztok élőhalott teste és szelleme felett.

 

Már nem volt hely Alekszej testén, ahol ne lett volna szúrás. A füle és a keze kétszeresére dagadt. Néha azt kérte, lőjem agyon, kár a halottakra gyógyszert pazarolni. Engem tudott csak huzamosan elviselni, előttem végezte a kis- és nagydolgát, mások előtt szégyellte magát. Előttem nem szégyellt semmit. (191.)

 

Milyen ember lehetett valójában Alekszej Makszimovics, azaz Gorkij? Érdekes összevetni Diavolina jellemzését a Gorkijról szóló biográfiákkal és kritikákkal. Először is, bizonyos, hogy az író kortársai közt mindenképpen nagy népszerűségnek örvendhetett, ezt Diavolina is elismeri: „Még nem láttam Alekszejt, amikor már azt hallottam mindenfelől, hogy istenáldotta tehetség. Végre a népből jön valaki. Nagyobb ígéret, mint Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov és Merezskovszkij együttvéve.” (7.) Az egyszerű, paraszti sorból származó Gorkijnak sikerült betörnie az orosz, majd a világirodalomba, bejutnia felsőbb körökbe. Nehéz, sok tekintetben kegyetlen (családi erőszak, züllés, nélkülözés) és kalandos fiatal éveken át vezetett az útja a marxista mozgalmaktól a nagy októberi szocialista forradalomig, majd a bolsevik pártig, melynek szponzora lett. A munkásosztály számára ígéret volt, Lenin és Sztálin számára eszköz vagy a hatalom játékszere. Irodalomszervezői tevékenysége során számos írót segített pályáján, befolyása volt, mellyel éppen annyira használt, mint amennyire alkalmanként ártott. Egy ellentmondásos, nehéz korszakban zsonglőrködött lelke és népe üdvösségének valamint a hatalom szolgálatának színes labdáival. Egy biztos, hogy Gorkij fontos, nagy hatású író volt, aki nagy szerepet játszott az irodalom vagy akár a történelem formálásában.

Diavolina ugyanakkor, noha elismeri mindezt a szenzációt, amit Gorkij jelentett, rögtön le is fokozza magabiztos és kemény kritikáival. „Alekszejben minden hamis volt, az is, amit írt, az is, amit mondott, az is, ahogyan öltözködött.” (8.) Ezen kívül nevezi még műparasztnak, bájgúnárnak, ripacsnak. Gorkijt olyannak látja, aki megjátssza magát, tetszeleg a társaságban és mindennél jobban áhítja az elismerést. „Mindennap kell neki valami érzelmi szenzáció, folyamatos imádatra vágyik.”, vagy „Színésznek talán jobb lett volna, mint írónak, de így is végigszínészkedte az életét.” (11.) Diavolina továbbá tehetségtelennek tartotta az írót, nem a művészbe, nem a hírességbe, hanem az emberbe szeretett bele. „Alekszejnek arra való volt az írás, hogy elmeneküljön a valóságból […] Alakot és cselekményt nem tudott fabrikálni, ezt ő is tudta, mégis körmölt napi öt-hat órában…Mit tudott volna kitalálni az írás helyett? Ő sem értett semmihez.” (78.) Vagy „Írta, írta az oldalak százait az álomvilágba merülve és azt hitte, hogy alkot. Nyomorult páriák az írók, akármilyen ravaszak is, gyermeteg a lelkük.” (133.) Ezenkívül megfigyelhető a regényben a művészeket, nagy politikusokat, gondolkodókat illető kíméletlen kritika is. Diavolina kíméletlen kritikusként kevés elismerőt ír ezekről a személyekről, ezáltal megfosztva bennünket az illúzióktól és a nagy ideáloktól. Az egyszerű ember kritikája ez a művelt, magát valakinek tartó, a társadalom által elismert személyekről. Hangneméből hiányzik a gúny és a megvetés, annál több az arrogancia és a szánalom, ami az előbbieknél még markánsabb. Spiró tudatosan választhatta szócsövének ezt az egyszerű és mégis kíméletlenül kritikus nőt, narrátorán keresztül az író, a művész idealizálása, magaslatokba helyezése ellen érvel. Vajon nem múl-e bennünket gyakorta felül emberségben, tartásban, erkölcsben egy egyszerű fizikai munkát végző embertársunk? Vajon nem vagyunk-e mi, értelmiségiek, a társadalom szemében nagyok gyakorta szánalomra méltóan kicsik?

A regény történelmi háttere az orosz cári abszolutizmustól a kommunista diktatúráig ívelő korszak. Az orosz nép, amely összeroskadt a társadalmi egyenlőtlenségtől, a szegénységtől és válaszul kitermelt magából egy mesterséges igazságosságot, a kommunizmus eszméjét. Az ellenzéki pártok (köztük a bolsevikok) felbukkanása, mely az 1917-es nagy szocialista forradalomba torkollt. A Szovjetúnió 1922-es megalakulása. Lenin, majd Sztálin hatalma, a csekista terror, a koncepciós perek. A nép forradalmárai a nép gyilkosaivá lettek. Felszabadításra szánt eszmékből halálos vádiratok. Gorkij ebbe az ellentmondásos, éles váltásokkal teli és éppen ezért kegyetlen rendszerbe született. A nép, a munkásosztály, sőt a nyomor szülöttjeként egyenes út vezetett a szocialista-kommunista eszmékhez, mozgalmakhoz. És amikor már nyakig benne volt, ünnepelt, használt és kihasznált íróként nehéz volt ettől szabadulni. Maguk a nagy történelmi szereplők, mint Lenin, Sztálin, Jagoda, Molotov nem kapnak sok teret a regényben. Mégis, állandó jelenlétük, befolyásuk Gorkij életében döntő jelentőségű. Vitatott téma a történészek közt Lenin diktatúrája, mennyire volt kegyetlen és gátlástalan, főleg Sztálinhoz viszonyítva, mennyire volt jogos az általa végzett tisztogatás egy jövőbeli cél érdekében. A Diavolinában Spiró nem kíméli Lenint, nem mutatja be kevésbé veszélyesnek Sztálinnál.

 

Lenin odatelefonált Zinovjevnek, hogy végeztesse ki őket, amit Zinovjev boldogan megtett. Alekszej a pétervári állomáson tudta meg, hogy mi történt, zokogott. Sokan nem értették, miért van megdöbbenve, köztük én sem. A gyilkosok arról ismerszenek meg, hogy gyilkolnak. (31.)

 

Sztálint mindenesetre kíméletlenebb kritikával illeti:

 

Sztálin nagyon alacsony volt, alig magasabb nálam. Csodálkoztam, hogy lehet valaki még Leninnél is satnyább és jelentéktelenebb. Sztálin fekete csizmát, fekete nadrágot és fekete gimnasztyorkát viselt, a csizmája talpát megmagasították, óvatosan lépdelt, mintha tojásokon járna. A kezét lagymatagon nyújtotta, mint egy nő, vagy, mint Alekszej mondta, a római pápa. (101.)

 

Spiró hitelesen ábrázolja, hogyan válhat egy művész, egy író a mindenkori hatalom bábjává szinte öntudatlanul sodortatva az eseményekkel. Gorkij hitt és lelkesedett a szocialista eszmékért. Hitt a nép megváltásában. Optimista volt: idealista, bizakodó lelkülettel vetette bele magát a forradalmi készületbe. Hitt az ember felemelkedésében, a jobb jövőben, még inkább a munkában, a képességek fejlesztésében. És talán ugyanezekben az eszmékben hittek történelem legzsarnokibb alakjai is. Min múlik, hogy valakiből próféta vagy gyilkos lesz? Sokszor egy hajszál választ el igazat a hamistól, ugyanaz az eszme üdvözít, amelyik kárhozatra juttat. Nem látunk tisztán, mert alkotóelemei vagyunk egy megállíthatatlan folyamatnak. Mi hoztuk létre azt, ami uralma alá vont bennünket. Egyikünk sem jobb a másiknál, esetleg vannak kevésbé szerencsétlenek. A hatalmon lévő pedig a legszerencsétlenebb mindannyiunk közül.

Ilyen világot, korszakot mutat be Spiró a Diavolinával. Azon kívül, hogy izgalmas témát feszeget, a regénynek fontos mondanivalója van. Lehet vitatni hitelességét, radikalitását de nem lehet kétségbe vonni üzenetét a diktatórikus társadalmi struktúrákról és a művész társadalmi, erkölcsi szerepéről. Olvasóinak ezt a szempontot érdemes szem előtt tartani és amennyire lehetséges, előítéletektől mentesen indulni erre a különleges irodalmi, történelmi utazásra, amit a Diavolina jelent.