A kecske éve

(regényrészlet)

A fekete ég úgy fodrozódik fölöttük, mint egy vemhes ámbráscet zsírlebernyegekkel tagolt alteste. Nem lehetnek biztosak a földet az égbolttal összekötő füstoszlopok forrásában, hiszen nem látják, mi ég a horizonton, honnan hová nyújtóznak a csendesen kavargó, szürkésfehér-zoroasztriánus portölcsérek. Arra gyanakodnak, hogy mindez nem is égéstermék, hanem féregjárat a rémálommá lett valóság és az ismeretlen, sárgásra desztillált territóriumok között. Talán azok a teremtmények, amelyek most a földet járják, egy másik dimenzióból érkeztek. Mégsem lehetséges, hogy a génmanipuláció hagymázas teóriái és a fertőzések dinamikája lenne egyedüliként felelős az alig néhány év alatt gyökeresen elváltozott flóra és fauna kialakulásáért.

Natura non saltum facit. Arisztotelésznek még nem kellett zavartatnia magát az önfenntartás és az önmeghaladás között feszülő evolúciós paradoxon miatt. Mostanra azonban más lett a gyárként pöfögő leányzó fekvése, aki végtelen erőforrásaira hagyatkozva szüntelenül eregeti magából irtózatos porontyait. Mára valamelyest megváltoztak a régtől fogva érvényes viszonyok. A biológiai folytonosságként értett élet új fogalmát fokozatosan sajátították ki az endoszimbióták és az alakváltók. A teremtés szabadságát a kladogenezis során szétszóratott lények végre a teremtettség szabadságaként ismerhették fel.

Már másfél nap is eltelt azóta, hogy a gondolkodók elhagyták a francia határt, amikor feltűntek az első házak az út szélén.

– Jó lenne lepihenni valahol – mondta Karl.

Alig beszéltek az úton. Általában volt mondanivalójuk egymásnak, ezúttal mégis úgy érezték, jobb, ha nem fárasztják ki magukat az örökös vitákkal, és a legésszerűbb, amit tehetnek, ha kizárólag az útra koncentrálnak. Maginot óta nem is igen akaródzott megszólalniuk, és a hármójuk közti kommunikáció kizárólag az útvonal kijelölésére és a pihenőórák megválasztására szorítkozott.

– Hű, de szörnyűek ezek a házak – sóhajtott fel Ludwig, ahogy végignézett az út két oldalán. Minden jel szerint egy kisvárosba értek. – De hiszen ez Belgium!

– Már csak ez hiányzott – mondta Martin.

– Én mondtam, hogy hozzunk magunkkal iránytűt – jegyezte meg Karl.

– Mindegy – legyintett Martin. – Kiderítjük, hogy hol vagyunk, összeszedjük magunkat, és irány Németország. Nem biztos, hogy rosszul járunk ezzel a kerülővel. Különben is, imádom a waffelt.

A házak többsége úgy festett, mint egy mustárral nyakon öntött, óriásira duzzadt marhaszelet, amibe billogként ütötték a klausztrofób nyílászárókat. Végigballagtak a betonúton, készen arra, hogy bármikor megragadják a vállszíjon lógó fegyvereiket. Ki tudja, nem rejtőzik-e egy becsavarodott helybéli valamelyik szűkös art nouveau épület emeletének elfüggönyözött ablaka mögött.

Bármikor eléjük toppanhatott volna egy elégedetlen néni. Egy eltévedt óvodás, egy flamand Kaspar Hauser, aki nem tanult meg emberi nyelven beszélni, viszont hét másik nyelven is kitűnően kaffog, és megérteti magát azokkal, akik a csatornákban szunnyadnak. A csatornákban, amelyek alig néhány méterrel alattuk húzódnak.

Találkozhattak volna kempingező fiatalokkal, ápolónőkkel, munkát kereső gépészmérnökökkel, szerencsevadászokkal és kéregetőkkel is. Mozgóárusokkal, akik úgy hordják hátukon a minikonyhát, mint csiga a házát, és potom pénzért árulják a majonézes vlaamse fritent. De egyelőre senki sem érkezett a köszöntésükre. Csend ülte meg a környéket. A kisváros utcái üresek voltak, akár egy kifejlett gorilla bélrendszere három hét koplalás után.

Ürességgel teli gócpontoktól hemzsegett minden. A lakóházak bejáratai előtti lépcsők utolsó foka mind egy-egy tömött vákuumcsomót alkotott. A szemközti épületek közti mértani felezőpont, a távoli házak elhagyatott alkóvjai, minden csak úgy duzzadt a fekete lyukká sűrűsödő ember- és érintéshiánytól.

A hatodik érzéküknek köszönhetően azonban sejtették, hogy nincsenek egyedül.

– Ott valami megmozdult!

Ludwig egy közeli házra mutatott. Ekkor már percek óta gyalogoltak az utcában, de még egy nejlonzacskót sem sodort eléjük az egyre élénkebb szél.

– Rémeket látsz – mondta Karl. – Ez csak egy zászló.

Eleinte valóban csak a fekete, a sárga és a piros rojtjai lengtek előttük. Egy érvényét veszített vexillológia jelentéstanának halványuló optikai emlékei.

Ám az ajtó egyszer csak kitárult.

Villámgyorsan a vállukhoz emelték a puskákat, és célba vették a küszöbön álló alakot. Idősebb, de jó erőben lévő férfi volt. Sötét haj, hetyke bajusz, robusztus testalkat, csak úgy feszült rajta a zöld háziköpeny. Cipő helyett papucsot viselt, és nemrég ébredhetett fel, noha a kezében ő is pisztolyt tartott.

– Dobd el! – kiáltott Karl.

A férfi végigtekintett rajtuk. Láthatóan nem volt sietős dolga, és már úgy tűnt, akár hosszú percekig is állhatnak így, patthelyzetben, de aztán az idegen váratlanul felhorkant, és a háta mögé hajította a fegyvert.

– Nyugi – dörmögte. – Senki nem akar zűrt.

– Honnan tudod, hogy mi mit akarunk, öregem? – kérdezte Ludwig, majd odaszökkent, és megmotozta a fickót. Igyekezett elővigyázatos maradni, elvégre, mondta magának, manapság sosem tudhatja az ember. Különösen Belgiumban.

– Nincsen más fegyverem – jegyezte meg az idegen.

Ludwig gyanakvóan végigmérte a közeget. Azon tanakodott, hogy gyomron rúgja-e, vagy rögtön a fejére mérjen egy ütést, de mielőtt bármit tehetett volna, a másik ismét megszólalt.

– Épp most készültem kávét főzni. Jut mindenkinek.

Karl és Martin egymásra pillantottak.

– Nem gyanús ez? – suttogta Karl.

– Lehet, hogy buggyant – felelte a másik, és vállat vont.

Különös persze, hogy valaki a bizalmába fogadta őket, de az is igaz, hogy nem volt más választása. Az arzenáljuk láttán bárki, akinek egy csöpp esze van, legalábbis frissen pörkölt kávéval kínálná őket. És esetleg mogyorókrémes süteménnyel.

Amíg Ludwig figyelte, hogy a férfi valóban csak a kávéfőzéssel van-e elfoglalva a konyhában, a többiek a nappaliban néztek körül. Egyszerű, ugyanakkor a kor viszonyaihoz képest meglepően takaros polgári enteriőr fogadta őket. Könyvekkel megrakott polcok, két impozáns, kézi festésű hajómodell, egy akvárium, benne néhány boldogan fickándozó háromsávos razbórával és ormányossügérrel. Mivel nem volt elég szék, Martin és Karl a franciaágyon foglaltak helyet.

– Simán el tudnék aludni.

– Ne is mondd – felelte Martin, és egy ásítás kíséretében végignyúlt az ágyon. A rúgók otthonosan nyikorogtak a súlya alatt.

Egy perccel később megjelent a vendéglátójuk, kezében tálcával, rajta pedig négy csésze finoman illatozó feketével. Ludwig megállt az ajtóban.

– Elnézést kell kérnem, de sajnos sem cukrom, sem tejem nincsen.

– Nem baj – mondta Karl, és elvette az egyik csészét.

Egy percre mindannyian elcsendesedtek.

– Szép időnk van, nem igaz? – kérdezte a férfi.

– Úgy érti, odakint? – kérdezett vissza Karl.

– Igen – mondta a másik. – Úgy értem, odakint.

Mi szépet találhatott a folyamatos permetként hulló, enyhén savas esőben és a csípős, kemikáliák illatával teli szélfúvásban? Belgák, mondta magában Martin. Körülbelül annyi fogalmuk van a szépségről, mint Divine-nak a jóízlésről.

– Mondja csak, hogy hívják?

– A nevem Marc.

– És mióta él itt?

– Két éve költöztem be – felelte. – Akkor már eléggé elhagyatott volt a környék. Van egy szupermarket két utcával lejjebb, oda járok élelemért. Szinte kifogyhatatlanok a készletek. Úgy számolom, még legalább százhúsz évig elég lesz.

– Hogy érti azt, hogy eléggé elhagyatott volt? – kérdezte Ludwig.

– Tessék?

– Azt mondta, eléggé elhagyatott volt ez a környék.

A férfi lehajtotta a fejét.

– Korábban Brüsszelben laktam. Amikor elkezdődtek a… problémák… az elsők között menekültem el. Szerencsém volt. A nagyvárosokban mindig rosszabb. A nagyvárosokban mindig minden rosszabb.

– Ezt mi is így gondoljuk – felelte Karl.

– Hosszan tudnám ecsetelni, hogy mi mindent tapasztaltam – folytatta vendéglátójuk –, de azt hiszem, semmi újat nem mondhatnék. Látom magukon, hogy ugyanazon mentek keresztül, mint én.

– Bizonyára – mondta Ludwig.

– Örülök. Ha nem így lenne, most nem kávézgatnánk ilyen kedélyesen, igaz? – mondta, és gurgulázva felnevetett.

Ismét elhallgattak. Karl csak most vette észre, hogy a szoba végében egy másik, száraz akvárium is helyet kapott. A kavicsok között aprócska teremtmények mozgolódtak pehelyszerű lábaikkal. Bizonyára élelemért kuncsorogtak.

– Volt régen egy házam errefelé, úgyhogy ismerem a környéket – folytatta Marc. – Ha nem mondtam volna, eredetileg ingatlanügynök vagyok.

– Ühüm – nyugtázta Martin az újabb információt.

Ez remek hír, cimbora! Ha még nem mondtuk volna, pont azért hajóztunk át Európába, és gyalogoltunk idáig hatszáz kilométert néhány buja tömegsíron és kísértetekkel teli pagodán keresztül, hogy egy ilyen incifinci kis otthonkát lízingeljünk, mint amiben te is laksz. Első látásra beleszerettünk az elfuserált építészetetekbe. Kicsi, de praktikus.

Karl észrevette, hogy a terráriumban lévő növények mögül felemelkedik egy tarisznyarák, és komótosan, egyesével elkapja az apróbb kis csúszómászókat, majd csonka, ám annál húsosabb fogólábaival betömködi őket a szájába.

– Mire ideértem – folytatta Marc –, a település már teljesen elnéptelenedett. Hála az égnek, mondtam magamban. Ki akarna egy utcában lakni néhány flamand élőhalottal?

– Valóban, ki vágyna ilyesmire? – ismételte meg Martin.

Egyáltalán, ki akarna bárkivel, bárhol is együtt lakni?

– Egész jól sikerült berendezkednem. Senki sem zavar. Néha előfordul, hogy egy elkóborolt kutya megugat a szupermarket felé vezető úton, de ezek a szegény párák teljesen ártalmatlanok. Csak odadobok nekik néhány kockacukrot, és máris olyanok lesznek, akár a kezes bárány.

– Akár a kezes bárány – visszhangozta Ludwig. Még mindig az ajtóban állt, és nem eresztette le a fegyverét.

Vendéglátójuk megfordult a székében. Ludwig nem vette ugyan célba a másikat, de nyilvánvalóvá tette, hogy egyetlen rossz mozdulat, és lepuffantja.

– Megmondanád, hogy mégis mi bajod van velem?

– Semmi – felelte Ludwig. – Hihető a sztorid, Marc. Miért is zargatott volna bárki? Hiszen ezen a barátságos vidéken még a kutyák is szelídek, mint a báránykák. Mi sem természetesebb annál, hogy azzal a nyamvadt kis pisztolyoddal annyi éven át sikerüljön túlélned.

– De hát mondtam, hogy mire ideértem, már teljesen kiürült ez a porfészek!

– Tudod, hogy nekünk mi mindenen kellett keresztül mennünk? – vágott közbe Ludwig.

– Csigavér – mondta Karl. – Az úr biztosan nem úgy értette.

– Nem, tényleg nem úgy értettem! – kiáltott a férfi. – Kértek esetleg egy kis aprósüteményt? Tegnap sütöttem.

Ebben a pillanatban dörrenést hallottak. Mintha nem kintről, hanem a ház mélyéből jött volna. A gondolkodók egymásra pillantottak. A férfi fészkelődni kezdett a székében. A mozdulatlanul emésztő tarisznyarák közben ismét akcióba lendült, és újabb apróságokat tömött a szájába. Nehézkessége álca volt, hiszen a döntő pillanatban villámgyorsan ragadta magához csökött kis prédáit.

– Máris hozom a sütit! – kiáltott fel Marc ismét, miközben a szeme sarkából az akváriumban zajló vérfürdőt nézte. Amikor a rák végzett a ráadással, Marc felpattant, és sietős léptekkel a konyha felé vette az irányt, Ludwig azonban útját állta.

Újabb dörrenés hangzott fel, és ezúttal valami mást is hallottak. Egyetlen, rövid kiáltást. Emberi hangot.

– Nem kérünk sütit – mondta Ludwig, és a másikra szegezte a fegyvert. – Inkább mondd el szépen, mi folyik itt, mielőtt kiloccsantom azt a renyhe hústömeget, ami az agyad helyén lötyög.

A férfi homlokáról patakokban csorgott a veríték.

– Ez csak egy félreértés – nyögte. – Egyáltalán nem az, amit gondoltok…

– Miért, mit gondolunk? – kérdezte Karl.

Újabb kiáltás. Emberi hang, de nem emberi szó. Mintha valaki küszködött volna odalent.

– Mit rejtegetsz a pincédben? – kérdezte Karl.

– Lehet, hogy elhallgattam egy-két részletet – hebegett a férfi. – Na és? Nekem sem volt könnyű. Egyikünknek sem könnyű.

– Az a szupermarket már egyáltalán nincs tele, igaz? – kérdezte Martin, és kihámozta magát a takarók alól, amiket időközben magára terített.

– Igaz – hüppögte Marc.

– És azok a kóbor kutyák nem kutyák.

A házigazda szemébe könnyek gyűltek. A pupillája úgy dilatált, mint a napra kitett kocsonya.

– Mit kellett volna tennem? – kérdezte.

A gondolkodók körbevették a fickót. Karl szánakozva, Ludwig undorral, Martin pedig kíváncsian figyelte, ahogy hosszú, csontos ujjait összefűzve hevenyészett macskabölcsőt formál.

– Lemegyünk és megnézzük, mi van odalent – mondta Ludwig.

Marc szeme elkerekedett.

– Lehetetlen! Nem mehetünk le…

– Ugyan miért nem, te kis ájtatos manó? – kérdezte Karl, és megragadta a grabancát. – Miféle titkot rejtegetsz az odúdban?

– Nekem volna egy-két tippem – jegyezte meg Martin, és mintha csak a szavait akarnák igazolni, odalentről ismét felhangzottak a sikolyok.

Ezúttal azonban más volt. Egy hosszan kitartott, egyre csak torzuló hang, amely alig néhány másodperc után elveszítette emberi jellemzőit. Valaki éppen átváltozott odalent? Patás állatok nyihogtak a mélyben, emberáldozatokból lakmározva? Talán Marc nem csak egyetlen fajt tartott fogságban. Talán egy egész menazsériát nevelgetett, gondozott odalent, és a véres akváriumai mindennek holdvilágbéli, mikroszkopikus másai voltak.

– Értsétek meg, nem szabad lemenni. Nektek nem szabad!

– Gondoltam, hogy magadnak nem tiltod meg, bubifej – mondta Ludwig.

– Ti nem láthatjátok… Nem szabad… Áúúú!

Felkiáltott, amikor Ludwig a kevés hajánál fogva elráncigálta a pincelejárathoz, amely mögött a sikoltozás éppen ebben a pillanatban maradt abba, csupán egyetlen, végső, karcos hang emlékét hagyva hátra, mint amikor a gramofon tűje leszalad a lemezről.

– Nyisd ki – mondta Ludwig, és a másik mellének nyomta a fegyverét. – Ne dumálj, csak nyisd ki!

Marc elkeseredetten nézett hol rá, hol a többiekre. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy nem lesz hajlandó megmozdulni, de végül lenyomta a kilincset, és kitárta az ajtót.

– Ha úgy érzed, Ludwig, hogy látnod kell, mi van odalent – mondta csöndesen –, hát nézd meg.

– Előre mész? – kérdezte Karl. – Ne aggódj, mi szemmel tartjuk az ürgét. Tessék, itt egy elemlámpa – mondta, és átnyújtotta az ajtó melletti szegen lógó elemes készüléket. – Remélem, működik.

Ludwig nyelt egyet. Egyszeriben semmi kedve sem volt lemenni abba a pincébe. De azért elvette a lámpát Karltól, bekapcsolta, még egyszer Marcra nézett, mintha le akarna olvasni valamit az arcáról, aztán megfordult, és elindult a homályba.

Mintha minden egyes nyikorgó lépése között percek teltek volna el. Lassan haladt lefelé a lépcsőn, óvatosnak kellett lennie. A lámpa alig adott fényt. Nem akart visszanézni, nehogy a többiek azt gondolják, hogy inába szállt a bátorsága.

A szupermarketből szerzem be az elemózsiámat.

Hát persze, Marc. Biztosan a sok szikkadt szójagranulátum és a tartós étcsokoládé miatt vagy ilyen jól táplált. Annak a szupermarketnek tuti, hogy tele vannak a polcai, mert Erembodegemben, vagy hol az ördögben is vagyunk, egyedül te vagy az egyetlen túlélő. Senki sem abajgat sem otthon, sem reggeli sétáid alkalmával. És nem zavarnak az éhes szívű kísértetek akkor sem, amikor a hűtőládák között tévelyegve tintahal-maradékokra vadászol.

Nem mehettek le!

Ekkor mintha nedves szivacsot nyomtak volna az arcához. Aztán rájött, hogy csak egy ragacsos pókháló volt az, közepén egy ártalmatlan keresztespókkal, amelynek elvizesedett testét sikerült éppen az orra hegyével kipukkasztania.

Ismét felhangzott a sikoly, mégpedig ezúttal nagyon közelről, de Ludwig még így sem tudta megállapítani, hogy a forrása pontosan hol is van, a lépcső alján, mellette, esetleg itt van előtte, vagy, ami még rosszabb, mögötte, közte és a cimborái között, akik mostanra már meg is feledkeztek róla, bezárták az ajtót, és visszatértek a konyhába ezzel a roppant gyanús alakkal, hogy együtt elfogyasszák az aprósüteményt.

Sosem lett volna szabad aláereszkednie ebbe a húskamrába. Az asztal mellett kellett volna maradnia. Papír és írószer. Visszatérés Whitechapel környékére. Folytatódik Loyola felügyelő nyomozása az ördöngös doktor után, és mindez az ő elméjében, az ő képzeletében zajlik, az egész versenyfutás az idővel nem más, mint tudásának elodázhatatlan szedimentációja. De nem éppen ez történik most is, ebben a percben? Nem éppen anyagot gyűjt a létrehozandó borzalmakhoz?

Megnyílnak teste zsilipjei, és az akarat úgy csordul ki belőle, akár a hideg, bőséges esővíz. Már nem mondja magának, hogy lépjen előre. Nem mondja a karjának, hogy világítsa meg a távoli sarkokat az elemlámpa pislákoló fényével. (Hát persze, hogy Karl csak egy használhatatlan lámpát adott neki!) Többé egyáltalán nem biztatja magát semmivel, csak hagyja, hogy elringassa a pince irracionalitása.

Miért mindig a pince? Miért a reménytelen folyosók?

Miért nem kiáltanak utána, hogy merre jár? Hogy ideje visszafordulnia? Három kíváncsi tekintetet érez háta közepén, és képtelen megfordulni.

Mozgás támad a közelben. Tétova múmiák kelnek életre, és csoszognak körbe-körbe egy ismeretlen pont körül. Valami nem stimmel. A hangok erősödnek. A falak életre kelnek. Alakok válnak ki a semmiből, mocorognak, megtalálják az egyensúlyukat, és bolyongani kezdenek a sötétben.

Valami nagyon nincs rendben.

Marc tudta a nevem.

Lehetetlen felbecsülni, hányan vannak a teremtmények. Ludwignak olyan érzése van, hogy a pince óriási, és jóval messzebb vannak a falai, mint ameddig a lámpa fénye elhatolhat. Hatalmas keltető, amelyben egy új faj fájdalomküszöbét tesztelik.

Marc tudta a nevem. A többiek nem szólítottak a nevemen, de ő tudta a nevem. Ludwignak hívott.

Ekkor meglátta az első arcot.

Nem véletlenül jutottak eszébe a múmiák. Csakhogy géz helyett erről az alakról a saját szövetei lógtak le, és ánizsillatú balzsamok helyett orrfacsaró flegma áradt a pórusaiból. Ludwig végtelen lassúsággal irányította rá a lámpa fényét, majd emelte azt egyre feljebb, egészen a teremtmény arcáig.

Az arc egy tükör volt.

Nem gondolta volna, hogy ennyire megöregedett.

A csoszogó hangok felerősödtek, és az első alak mellett felsorakoztak a többiek is, mögöttük újabbak és újabbak álltak, tömött sorokban, elárvultan, gyönge karokkal nyúltak felé, fénytelen szemek figyelték fénytelen szemét, nehéz talpak cuppogtak saját zsigereik pocsolyáiban, és mindegyik arc tükör volt, de nem voltak sem üvegből, sem fémből, sem vízből. Emberi arcokat, szétfoszlott arcokat látott maga körül. A saját arcát.

– Azonnal zárd be!

Megvadult, girhes bivalyként tört elő a pincelejáratból. A többiek riadtan nézték, ahogy Ludwig tántorogva a fürdőszoba felé indul, és becsapja maga mögött az ajtót.

Karl a nyíláshoz lépett, és lekukkantott. Semmit sem látott a sötétben, de érezte, hogy odalent még mozgolódik valami.

– Akarod, hogy lehajítsalak a haverjaidhoz? – kérdezte Marc felé fordulva.

– Nem akarom – hebegte a másik. – Tegyük, amit mondott, zárjuk be szépen, és felejtsük el ezt a kis balesetet.

Martin becsukta az ajtót, de a reteszt még nem húzta be.

– Elmondod, hogy mi folyik itt, vagy kinyomom a szemed. Három másodperced van.

– Én nem tehetek róla…

– Három.

– Ti tényleg nem tudjátok? – Meglepetés ült ki az arcára. – Lehet, hogy nem is tudjátok…

– Kettő.

– Elcsatangoltak… Olyan árvák… Kicsi Aveyroni Victorkák…

– Egy.

Martin közömbösen nézte a fickót.

– Ki viselte volna gondjukat, ha nem én?

Placcs!

Karl akkor sem tudta volna megakadályozni a mozdulatot, ha akarta volna. Martin lehajította a fegyverét a földre, és megragadta Marc fejét. Karlnak egy századmásodpercre az a képtelen gondolata támadt, hogy az a fej valójában varázsgömb, amelyből a barátja most közös jövendőjüket fogja megjósolni. Nem egészen így történt.

Két tömpe hüvelykujjával megcélozta a kocsonyás szemeket. Semmiféle ellenállásba nem ütközött. Ha bármelyikük képes volt két ujjal összeroppantani egy diót, miféle kihívást jelenthetett neki egy megereszkedett szem, néhány kocsány, egy sárgadinnye?

Sokféle sikolyt hallottak már, akadt köztük olyan is, amit kifejezetten kellemetlennek találtak, de Marc velőtrázó üvöltése minden korábbin túltett.

Nem is üvöltés volt, inkább nazális villámlás, a nem csak emberi, de az élethez bármilyen módon kapcsolódó minőségek teljes elvesztését jelző robbanás. Kétszáztíz decibel, tizenöt kiloHerz, a tömény hús üvöltése, ahogy túlcsordulna önmaga csontkelyhén, de nincs hova távozzon, mert a gyilkos fúrók – Martin ujjai – éppen a kijáratot állják el, így aztán az agy felé kell menekülnie. A kocsányok reszketnek és tépődnek. Az agy puha tömlője, érzékelve a bajokat, előzékenyen kinyílik a tönkrement golyóbisok elől, és mint két jóindulatú daganatot, magába fogadja őket. A bevérzésnek köszönhetően irtózatos nyomáskülönbség jön létre az összenyomott szemgolyókban, és emiatt az agy közepén kipukkadnak, mint egy ízét vesztett tojásgránát.

Marc koponyája szabályosan szétrepedt. A jövőbelátó üveggömb oldalán baljós hasítékok keletkeztek, és alig néhány másodperc elteltével a fej darabkái a földre hulltak. Úgy terítették be a poros parkettát, mint megannyi olvashatatlan etruszk emlék.

– Mi volt ez? – kérdezte Ludwig, aki időközben kirontott a fürdőszobából. A szája szegletében éktelenkedő folt alapján gyanítható volt, mivel töltötte az elmúlt perceket.

– Martin – nyögte Karl. – A rohadt életbe! A tag éppen elmondta volna, hogy mi a stájsz. Minek jöttünk egyáltalán Európába, ha mindenkit azonnal feltrancsírozol, aki esetleg a hasznunkra lehetne?

– Megölted? – Ludwig hitetlenkedve nézett végig a mészárszéken.

– Igen, megöltem. És akkor mi van? Téged idegesített a legjobban – tette hozzá Martin, és belerúgott a földön heverő tetembe. Épp a tüdejét találta el, aminek köszönhetően valami lehetetlen, sipákoló hang szabadult ki a szétzúzott fej egyetlen épen maradt részéből, a szájból.

A Ludwig arcára kiült meglepetést felváltotta az iszonyat.

– Lud, jól vagy? Nem kérsz egy pohár vizet? – kérdezte Karl.

A másik nekidőlt a falnak, és hagyta, hogy lecsússzon a földre.

– Bezártátok? – kérdezte, és a pincelejárat felé nézett.

– Persze – mondta Martin, majd odalépett, és elhúzta a reteszt. – Nincs miért aggódnod. Szerintem nem nehéz összerakni, hogy mi történt. Ez a fószer begyűjtött néhány elbutult mutánst, és velük pótolta a fehérjeszükségletét. Szélsőséges időkben szélsőséges válaszokra van szükség. Biztos jól vagy?

Ludwig holtsápadtan nézte a tetemet. Tekintete hol a szétrepedt koponya maradványaira, hol a törzsre vándorolt, végül megállapodott a barátain.

– Semmi. Jól vagyok.

Jól vagyok. Minden rendben. Mindenki jól van. Jól vagyok én is, és az a több tucat picike, oszlásnak indult Ludwig is odalent. Teljesen normális, hogy ebben a kibaszott Belgiumban a hasonmásaimmal vannak dugig a pincék.

– Srácok, találtam egy kis kekszet – mondta Karl, és mosolyt erőltetve az arcára odadobott mindkettejüknek egy-egy csomag csokis falatkát. – A sütit hanyagolnám. Szerintem Marc meg akart mérgezni minket. De bontatlan kajából is van még valamennyi. Úgy tűnik, tényleg van itt a közelben egy szupermarket.

– El akarok menni innen – mondta Ludwig.

– Igen, Ludwig, persze – Karl kérdőn nézett Martinra. – Máris indulunk. De előtte pihenhetnénk egy kicsit. Ez az ágy egészen kényelmesnek tűnik.

Ludwig felállt, és még mindig sápadtan odalépett Karlhoz. Ügyet sem vetett a talpa alatt szétmorzsolódó zsigerekre, Marc kisagyát pedig szándékosan taposta szét.

– Eszegesd csak a kekszeidet, Karl, de én egy percig sem maradok tovább ebben a házban.

A fejük fölött megnyikordult a parketta.

– Úgy tűnik, nem vagyunk egyedül – súgta Martin.

– Nem – mondta Ludwig. – Egyáltalán nem vagyunk egyedül.

A hangok közvetlenül az emeletről érkeztek. Mintha valaki keresztülsétált volna egy szobán és aztán vissza, az egyik faltól a másikig, újra és újra, lassú, értelmetlen lépésekkel.

– Kíváncsi vagyok, ki lehet az – dünnyögte Karl, majd újabb kekszet tüntetett el a szájában.

– Körülnézek, és egy megváltozott világot látok – mondta Ludwig. – Egy állatok nélküli világot. Egy színek és kontúrok nélküli világot.

A lépések valamennyire felgyorsultak. Egyre élesebben hallották a nyikorgást, mintha valaki egyenesen a fülükbe költözött volna.

– Fodrozódó vízfelszínek nélküli világ – folytatta Ludwig. – Szobák és kamrák nélküli világ. Tisztások és karok nélküli világ.

Jobbra-balra dülöngélt, és már úgy tűnt, ismét katatóniába zuhan, amikor megszólalt.

– Jöttök vagy sem, én elindulok. Egyáltalán nem érdekel, mi van odafent. Egyáltalán nem érdekel Belgium.

Martin és Karl leeresztették a fegyverüket.

A lépések abbamaradtak. Talán csak a fa vetemedése volt. Talán a szél.

Már a küszöbön álltak, amikor Karl a homlokára csapott, és visszasietett a konyhába, hogy megtömje a zsákját élelemmel. A hűtő melletti parafatáblára egy régi képeslapot is felszúrtak, Marc Dutroux-nak címezve. Bárki is volt ez a tag, úgy látszik, a nevét illetően nem hazudott. A száraz akváriumban ismét megindult a sürgés-forgás. A vízzel teli üvegtartályban gyors úszkálásba kezdtek a mongoloid halak. Karl a földön heverő szétrobbant koponyára pillantott. Az első vöröshangyák már meg is érkeztek, hogy lakmározzanak a zsigerekből.

– Belgák – mondta Karl, és csatlakozott a ház előtt várakozó társaihoz.