Előnevelt csirke; Burján

Előnevelt csirke

Amikor kicsi voltam, a nagymamám mindig kamillateát főzött a kiscsirkéknek, azt itták a sötét ólban, az infralámpa vörös fényében bizonytalan körvonalakkal. Tavasszal hozták őket ládában, sok sárga csibe, és úgy emlékszem, attól voltak igazán izgalmasak, hogy nagyon gyorsan megnőttek. Hamar meg kellett nézni őket és kiválasztani a legszebbeket, mert a vékonyka lábak, a sápadt, pihés kis testek nem sokáig maradtak olyanok. Nem szerettem, hogy ennyire gyorsan változnak, azt meg főleg nem, ami ennek a változásnak a végén várta őket, de mikor megéreztem a konyhában a kamillatea illatát, akkor még minden jó volt. Sok kamillateával és sok levágott csirkével később persze megutáltam az illatát a tyúkólnak és a teának is. Sehogyan se bírtam lenyelni, a legszebb kiscsibék illata gőzölgött a teámban.

Amikor kicsi voltam és sovány, a nagyszüleim nagyon féltek, hogy örökre úgy maradok, hogy sápkóros, csipasz madár leszek egész életemben. Állandóan az volt a téma, miből mennyit és mikor ettem, milyen jó, hogy szeretem a csirkepörköltet nokedlivel, és milyen kár, hogy a sárgarépát nem, pedig attól biztos nagyra nőnék, na meg fütyülni is attól lehet megtanulni. Középiskolára kikupálódtam valamelyest, addigra a nagyanyám veseköves diétája került a középpontba. Szabad akaratomból menzás lettem, a barátaim pont leszarták, mikor mit eszek meg, és mit nem. Nagyra nőttem, a családi legendárium viszonylatában pláne.

Amikor nagy ló egyetemista lettem, a nagyapámnál vastagbéldaganatot diagnosztizáltak. A nagyanyám szerint persze nem a nagyapám betegsége, és nem az egyetemi vagy a társadalmi elvárások hajszálpontos adagolása miatt fogytam tíz kilót, hanem azért, mert nem eszek rendesen. A közös vasárnapi ebédek két dolog köré szerveződtek: hogy mit tud megemészteni a nagyapám, és hogy mit milyen meggyőződésből nem vagyok hajlandó megenni. Igyekeztem úgy időzíteni a látogatásokat, hogy véletlenül se legyen benne közös ebéd. A nagyapám halála után még sokáig utáltam enni. Egyedül is, másokkal meg főleg.

Amikor terhes lettem, az első hónapokban két dolgot tudtam csinálni: aludni és enni. Bármennyire idegen volt is mindkettő, nem maradt más választásom. Simán és jóízűen versenyt tudtam ebédelni azokkal a kövér kolléganőimmel, akiket korábban több okból is kerültem. Levágott kiscsirkék ide, halott nagypapa oda, a szervezetem nem tűrt ellentmondást. Boldog voltam. És éhes. Aztán elveszítettem a kisbabámat, és ott maradtam egyedül egy halott gyerekkel és a kövér testemmel.

Amikor egyik betegség után kaptam el a másikat, kellett a rohadt kamillatea. Eleinte már a szagától is hányingerem lett, csirkék, nagypapa, vetélés, de úgy tűnt, az emberek mennek csak el, az emlékek velem maradnak, ha megiszom, ha nem. Inkább inhaláltam. Eszembe jutott az egyik csirke, aminek még nevet is adtam. Gyerekkorom emlékei közül egy csirke maradt meg.

Amikor felemeltem a fejemet a gőzből, mindig megvártam, hogy a fürdőszobai tükörről leolvadjon a pára. Reméltem, hogy egyszer valaki más néz vissza rám. Hogy miután sötéten felsejlik a szemgödör, végre valaki más arca pirul ki, de ahogy kövér cseppekben összegyűlt a víz a tükör lapján, és végigcsorgott egészen az államig, nem volt elég, hogy lemossa a saját körvonalaimat. Maradtam, aki pontosan tudja, hány másik szerencsétlen várja a többivel együtt, hogy az egyik csirke lehessen. Akinek valakik valamiért nevet adnak. Akinek a története akkor is érdekel, ha pontosan ugyanolyan, mint az ötven másiknak a kartondobozban. Aki ugyanúgy a saját piszkát tapossa, amíg gyorsan megnő, de a kamillatea illata akkor is benne van, amikor vasárnap délben ő van terítéken.

Burján

Azért jó meglátogatni a nagymamát, mert tábla nem jelzi a megállót, de egész pontosan járnak a buszok: egy reggel, egy meg estefelé. És nem is kell sokat gyalogolni hazáig, egy csomószor csináltam gimis koromban.
Most persze baromira megörültem, mikor Geri kocsija lelassított mellettem. Azt kérdezte, a mamához jöttem-e. Hát nem is hozzád. Azért próbáltam jófej lenni, és nem arra gondolni, hogy nyolcadikban úgy smárolt, mint egy meztelencsiga. Az utcába persze már nem kéne befordulni, tényleg nincs messze, és inkább lerohad a lábam, mint hogy a szomszéd rólunk konspiráljon. Köszi, hogy elhoztál, Geri.

A nagymamám nem tudhatta, hogy korábban jövök – fölhívtam, de a kertbe sose vitte magával a telefont. Már az utca végéről láttam. A szomszéddal beszélgetett, meglocsolta a virágokat, a kommunálisokat szidta a szelektív hulladékgyűjtés miatt, arrébb rúgta az éhenkórász macskát, amit titokban mindig megetetett. Kannástól felém fordult, a szomszéd meg abban a pillanatban rákezdte a szirénázást.

– Hát te mindenkit elhagysz? Hát szabad ilyet csinálni, így megnőni?!

– Csókolom, tíz éve ilyen magas vagyok, Ilonka néni.

– Mégis milyen do…

– Szervusz nagymamám.

Kinyitottam a kertkaput, és elkezdtem befelé tuszkolni a nagyanyámat, miközben a bajszom alatt megjegyeztem, ahhoz keveset járok haza, hogy hülyeségeket hallgassak.

– Mit mondasz?

– Hogy rég láttalak.

Terített asztal és meleg étel várt fél tizenkettőkor. A nagyanyám világéletében utált főzni, csak apátok miatt csináltam negyven évig, minden vasárnap, pontban délre, akkorra lenni kellett ebédnek: Klárikámnak rántott hús, Sanyikának pörköltke, Livikének tyúkhúsleves. A nagyanyám főztjétől tizenkét éves korom óta gyomorbántalmaim vannak. Most is megköszöntem, amit nekem csinált, majd jóízűen nekiláttunk, pontban délben.

– Zsuzsika, nem bírok már kigazolni ott hátul, tudod, a kutyaól mellett.

Minden szeretetemmel arra gondoltam gazolás közben, hogy én biztos ilyen városi nő vagyok, akinek fáj a gyomra a töltött káposztától. Aki csak kesztyűvel tudja megfogni a csalánt. Aki nem bírja elvágni a csirke nyakát. Akiből az itteniek szerint filozófus lett a nagyvárosban, mert tíz éven keresztül nem lehet mást tanulni, annyi idő alatt már egy orvos is végez.

Nagymama megkérdezte, mit játszanak a színházban, és két csaláncsípés között be kellett vallanom neki, hogy lövésem sincs, mivelhogy nem járok színházba.

– Hát akkor meg minek vagy fönn a városba? Ott ki kell használni ezeket a lehetőségeket. Ha én ott laknék, biztos, hogy havonta eljárnék színházba.

– Valamikor dolgozni is kell.

– Ilyen önkéntes vagy, vagy mi a ménkű?

– Olyasmi.

Nem is munka az, amit nem fizetnek meg. Elégszer mondta. Én feleannyiszor se mondtam, hogy kultúra, meg ismeretterjesztés, sőt, azt egyetlen egyszer se mondtam ki, hogy intellektuális kihívás.

– Nem értem én ezeket a tudományokat, Zsuzsikám. Mikor fogsz így férjhez menni?

– Asszem, mennem kell a buszhoz.

A megállóig hál istennek, senkivel nem találkoztam, pedig voltak lehetőségek: a nagyapám exmunkatársnőitől – áldott jó ember volt a Sanyi, még csak egy éve, hogy meghalt? – a fölső tagozatos padtársamig – mekkora volt már, mikor lerajzoltam a padra a kámaszutrát, és te kaptál beírást érte – mindenki eszembe jutott, akihez semmi kedvem nem volt épp. Jött a busz, fölszálltam, a sofőr persze rinyált egy sort, amiért nincs nálam apró, de hát kit érdekelt már, miután a nagyanyámnál ebédeltem, bementem a csalánosba, és még Gerit meg a szomszéd Ilonka nénit is túléltem.

Befészkeltem magam az ablak mellé, és baromira szerettem volna, hogy a hazaút is olyan egyszerű legyen, mint munkáskesztyűben a gazolás. Majdnem végérvényesen elaludtam ezzel a szép reménnyel, amikor valaki megszólalt a hátam mögött.

– Nahát Zsuzsi, te is a városba mész? Micsoda véletlen, itt szálltam föl egy megállóval korábban, csak nem tudtam, hogy tényleg te vagy-e. Olyan nagyon megváltoztál.