A halhatatlanoké

           „mindegyikünknek orra alá nemes ambrosziát tett,

               édesen illatozót, hogy a szörnyek rossz szaga szűnjék.”

                                         (Homérosz: Odüsszeia, Negyedik ének)

A mítosz jó adalékanyag.

Homérosznál étel, Szapphónál

friss nedű. Mézsör vagy propolisz,

bébitápszer isteni csemetéknek,

de parfümnek sem utolsó.

Athéné ezt adta Héraklésznek,

galambok vitték Zeusznak stb.

A mítosz jó adalékanyag.

Mióta a múlandóság örömei

égi kikötőkben vesztegelnek,

a legtöbb történet már csak

mások szavaival mondható el.

Övék az állandóság e foszló,

gazdátlan változásban.

Fentről nézve minden mozdulatlan,

a távolságot viszont nem árt

jól megválasztani.

Nézik, ahogy lassan

szoborrá változik az Idő,

körülöttük kőerdő,

a hajnalokból mézszínű vér csorog.

Behunyják könnytelen szemüket,

és gödröt ásnak az éjszakának.

Ki tudná felidézni Héraklész arcát,

amikor az isteni Athéné átadta neki

az ambróziát? És a mozdulatból sem

maradt más, csak az a finom remegés,

ami a versé.