Jelenetek egy elátkozott évből

(Borsik Miklós: Átoknaptár. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2020)

Borsik Miklós első verseskötetében mindennapi valóságaink szereplői és mozzanatai önmagukból groteszk, szürreális módon kiforgatva elevenednek meg. A kötet a cím keltette várakozásnak megfelelően egy naptárként értelmezhető, jóllehet, első ránézésre nem könnyű eligazodni a szabálytalanul egymásra következő római számokkal felcímkézett versek között. Az Átoknaptár olvasható az oldalszámozásnak megfelelő sorrendben, a tartalomjegyzék azonban egy másik haladási irányt kínál. Itt ugyanis a szövegek a négy évszakhoz rendelve jelennek meg, a római számok pedig az évszakokhoz tartozó hónapokat jelölik. Ezt a rendet alapul véve bontakozik ki a tavasztól télig tartó kalendárium. Egy újabb lehetséges irány a hónapok sorrendjét követi, mely alapján januártól decemberig tart a szövegvilágban körüljárt fiktív naptári esztendő. Az év rendjének a felborítása a kizökkentség állapotán túl talán a címben jelzett átok-motívum felől is megközelíthető, hiszen felfogható úgy is, hogy az olvasó valójában egy darabjaira tépett, utólag már nem rekonstruálható naptár lapjait tartja a kezében.

A cím sugallatával ellentétben a kötet átok-fogalma nem a nyelvi aktus formájában ragadható meg, akkor sem, ha néhány szövegrészletben tényleges átok-formulák szerepelnek. A 33. oldalon lévő vers beszédhelyzete egy ilyen szituációt vázol: „Kilép az öreg az óvodából, / ha elhagyta a fülkét. […] és megátkozza a szavazókörzetet.” (IV., 33.) A harmadik versszakban olvasható az alábbi mondattöredék: „ne itasson / vízzel az erdő / egy farkaséhes völgyet.” Ennek ellenére a kötet címe inkább egy általános világszemléletet sejtet, semmint konkrét átkok gyűjteményét. A Borsik Miklós verseiben feltáruló világ markáns jegyeket hordoz. Ezek egyike például a fény és sötétség szembeállítása, melyből rendre az utóbbi kerül ki győztesen. Az Átoknaptárban nem ritka, hogy a világosság, illetve a vele kapcsolatos képzettársítások kifejezetten negatív kontextust kapnak: „A napsugárzás rosszindulat.” (VII., 25.), „Zavarta, hogy világosodik” (VIII., 48.), „Azt mondják, / a fényt, mint egy darazsat, / mozdulatlanul kellene elhajtani” (III., 52.) Ez a jelenség a természet egészére kiterjed, amennyiben az, túl azon, hogy sok esetben csupán a romlást képviseli, gyakorta ölt ellenséges színezetet: „Tanuld el az időjárás gonoszságát” (VII., 54.)

Felmerül persze a kérdés, hogy mindez valójában a versek beszélőjének a környezetre vetített érzelmeit tükrözi-e? A kötet nyitóverse (mely szöveg kiemelt pozícióban van, lévén, hogy nem a naptár részeként jelenik meg), az alábbi sorokkal indít: „A tavaszt utáld, a tavasz tagadja meg, / amit a tél csak legyengített. Utáld a telet, / az ősszel játszik a tavasz kezére […] Utáld a nyarat, ha engedi, / amit a tél szeret […] Utáld a tavaszt, mert kérte. A telet utáld mert hagyja.” (V-I., 24.) Ez az általános ellenszenv összecseng a kötet másik alapvető fontosságú érzelmével, ami a harag (itt érdemes felidézni a Peter Handke-interjúból kiemelt mottót, mely ugyancsak a „haragember” mibenlétét feszegeti). A düh érzése lépten-nyomon visszatér a kötetben, még az sem ritka, hogy materializálódni látszik: „Jobbra, az ülésen egyenes vonalú, lassú csorgás / a harag.” (X., 35.) A megszemélyesítések sokszor a természetes és mesterséges környezetet is olyan emberi érzelmekkel ruházzák fel, amelyekből árad az ártó szándék: „élénkíted a nap haragját.” (I., 14.) Az elrobogó tehervonat keltette menetszél nem csupán a lírai én ingébe kap bele: „Legszívesebben a fogaimat is kifújná, / csak gyenge.” (I., 12.) A turistákkal teli buszon „ragadozó bőrönd” áll lesben, a géptest egybeforr az organikussal, de még a ruházat is fenyegetően alakul át: „cipődön, talpadon száj nyílna szét, ha emelnéd a lábad.” (VII., 19.) A harag a legkülönbözőbb formákban bukkan fel versről versre: az élettelen környezetben éppúgy ott rejlik, mint a hó útját eltorlaszoló „ideges férfiakban” (XII., 30.), vagy a családfőben, aki „pofont osztani boltívben hajlik / az asztal fölé.” (VI., 16.) Ahogy a 27. oldal verse fogalmaz: „A dühöt ábrázolod / szívvel-lélekkel” (I., 27.) A 34. oldalról idézem az alábbi részletet: „Bemutatjuk a káromkodást, / ami várja, hogy körülötte a többi szó is trágárrá / változzon. Hogy szaporodjanak és sokasodjanak, / mint egy sovány köpés, vagy egy kövér, / ami már a levegőben oszlik.” (X., 34.) A harag metaforájaként is értelmezhető káromkodás terjed, és képes megváltoztatni a környezetét: nemcsak a nyelvet, hanem (mint az több versből kiderül) a természetet, valamint az emberi kapcsolatokat is. Sokszor még az olyan egyszerű mozdulatok is agressziót sugallnak, mint a zöldségtisztítás: „Kitekerem / az újhagymák nyakát, / északi- és déli-sarkot vágok / a rózsaszín retekbe” (III., 38.)

Elmondható tehát, hogy az Átoknaptár érzelmi alaphangulatát döntően negatív emóciók határozzák meg. A harag és utálat elegye elfojtva terjeng a sorok között, s szokatlanul erős képzettársításokon nyugvó metaforákban és hasonlatokban teljesedik ki. Ez az egységesnek nevezhető érzelmi háttér a kötet természetképére is rányomja bélyegét. Már a legelsőnek feltüntetett vers is egyértelművé teszi, hogy a kötetben nem érdemes az évszakok bevett motívumaira, a bennük rejlő ciklikusságra, keletkezés és pusztulás körforgására számítani. A versekben leírt állapotok állandósultak, ezért ha akadnak is olyan újraértelmezett toposzok, melyek alapján tavasz, nyár, ősz, illetve tél megkülönböztethetőek, az semmiképp sem jelenti, hogy a kötet dinamikája az évszakok szüntelen mozgásában, átalakulásában keresendő. Hiába tartanak a versek tavasztól télig, olyan organikus változások, melyek egy fokozatos leépülést sejtetnének, nem találhatóak a kötetben. A mindenkori alapállapotot érzékeltetik azok a betegségmetaforák is, melyek a természet egészére vonatkoznak. A 7. oldalon olvasható szöveg így kezdődik: „Terjed az ősz, a figyelemzavar”. Ez a kép a következő sorokban lesz kibontva, mégpedig oly módon, hogy a fák lombozatának elszíneződése valamiféle ragály terjedésének az érzetét kelti: „a lombok / ellesik egymástól az őszt, keresd / a legelső engedékeny ágat.” (IX., 7.) Ahogy a harag a nyelvet fertőzve árad szét, úgy vonul végig az ősz a fákon ebben a szövegben. A beteg természet képzete egy néhány oldallal későbbi versben is előkerül: „Az idegbeteg levegőben / a kézfejed nyugodt madár.” (I., 14.)

„[K]ezem alatt jelzők véreznek el”, olvasható a 49. oldalon. Ez nemcsak metapoétikai jellegű megszólalásként értelmezhető, hanem az évszakok tipikus motívumaihoz való viszonyt is megvilágítja. Borsik verseiben ugyanis az olvasó többször találkozik efféle toposzok konvencionális jelentésének kiforgatásával, adott esetben megsemmisítésével: „Én is csendes / vagyok, mint a répa, mikor a hóember / kiolvadt fejéből és az orrából főzzük a / zöldséglevest.” (II., 26.) A 28. oldalon olvasható versben maga a Nap, pontosabban annak képmása válik egyfajta rituális gyilkosság áldozatává: „Forró gyerekek guggolnak, / […] Átázott fürdőgatyákkal / vernek egy krétával felrajzolt napot.” (V., 28.) Az egész jelenet egy primitív szertartás vadságát idézi fel: „»Megöltük«, kiáltják, pedig / csak lekopott. […] Körtáncot jár a görnyedt / kórus, megolvadt kerékként pörög.” (V., 28.) Hasonlóan bizarr módon vannak kitéve a pusztulásnak a mesterséges környezet tárgyai és épületei: „a vasúti töltés kövei, amíg havazik, / olyanok, mint a resztelt máj, ha sózzák. / Gyere, menjünk ki, kezdd el enni az állomást.” (II., 26.) Túl azon, hogy az évszakok jelentette organikus változás helyett az állandóság dominál, bizonyos esetekben az is szembetűnő, ahogy a természet kiszorul a mesterséges környezetből. Ennek legjobb példája a 43. oldalon olvasható szöveg: „Parketta, csempe, műfű, / aszfalt, aszfalt és aszfalt. / Ha folyton lefelé nézel, / hamar felsorolsz mindent, / amiből a világ összeáll.” (X., 43.) Érezhető ellentét feszül a világ megismerésének vágya, illetve a leszegett fejben kifejeződő attitűd között, de az Átoknaptárban ez a megismerési mód sikeresnek bizonyul.

Borsik Miklós első kötetének talán legnagyobb erénye az az egyedi költői nyelv, illetve világ, ami a versekben kirajzolódik. Az asszociációkban gazdag szövegek néha talán túlságosan is csapongónak tűnnek, a hirtelen és önkényes nézőpontváltások pedig nehezen követhetővé teszik a leírás menetét, ami főleg 49. és 52. oldalon olvasható versekben érződik. Ennek ellenére a kötet döntő többsége letisztult szövegeket tartalmaz. Az olvasónak meghagyják a lehetőséget, hogy három különböző sorrendben olvassa az Átoknaptárt, ami akkor is érdekes kísérlet, ha lényegét tekintve nem befolyásolja a versek értelmezését. Figyelemreméltó továbbá az is, ahogyan mindennapi világunk jelenetei, tárgyai és szereplői átlényegülnek, s válnak egy pontosan alig körülírható, de mindenképp fenyegető erő forrásává.