Ahogy a fiatal férfi megállt az orvosi rendelő ajtajában, rögtön tudtam, hogy ő már az új generációhoz tartozik. Épphogy felnőtt lehetett, talán nemrég iratkozott át a felnőtt orvosi rendszerbe. Megállt az ajtóban, felemelte a tenyerét benne a phablettel és az ujjai elkezdtek mozogni a képernyőn. Intettem neki, hogy foglaljon helyet, de aztán emlékeztettem magam, hogy ő ezt a gesztust már nem érti. Egy pillanatra összenéztünk Grétával, az asszisztensemmel, aki még egy nálam is öregebb generációhoz tartozott és még értette a jelentőségteljes pillantásokat. Gréta sóhajtott, jelezve, hogy ő is érti, itt már az integetéssel nem megyek semmire.

Mielőtt a szülők vásárolni mentek a városba, Attikát betolták a kert diófája alá, nehogy a kis korcs napszúrást kapjon a kánikulában. A tolószék hátán kék hetes szám állt, akár egy versenyautón. Attika azt figyelte, hogy egy izgága darázs mászkál béna lábának ujjain. A csípéstől nem félt, deréktól lefelé érzéketlen volt, és amúgy is, Attika bátor kisfiú, a fogorvos és a családterapeuta ezt minden alkalommal elmondta. A darázs kíváncsian szaglászta a meztelen lábujjat, aztán unottan továbbszállt a kerti csap felé, amit nem lehetett teljesen elzárni, folyton csöpögött, és apró élőlények kedvelt itatójává vált az ilyen rekkenően meleg, nyári napokon.

A felvidéki költő korábbi munkáira is jellemző volt a leíró, epikus jellegű, illetve a tág asszociációkkal dolgozó, játékosságot sem nélkülöző versnyelv használata. Fellinger Károly – a válogatásokat és gyerekkönyveket nem beleértve – nyolcadik kötetében a kétféle beszédmód olyan narratív struktúrát teremt, amely az események, megfigyelések naplószerű rögzítése, valamint az emlékezés és az esetenként metafizikaivá lényegülő reflexiók révén a linearitás és kronológiai állapotleírás helyett inkább az értelmezés folyamatát tükrözi.A lírai én folyamatosan el- és kimozdítja a kronologikus rendből a tárgyát, máshová köti, hogy végül fel tudja oldani a traumatikus élményt, ami a könyv tematikáját alapvetően meghatározza.

Mari Saat A lasnamäe-i megváltó című kisregényében, mely 2009-ben elnyerte az év legjobb észt prózai alkotásáért járó állami irodalmi díjat, nem szokványos feladatra vállalkozik: észt nemzetiségűként ír az észtországi orosz kisebbség szemszögéből.

Amikor levelesládámból kiveszem a közepes méretű borítékot, rögtön látom rajta, hogy valaki előttem már felbontotta. Más nem lehetett, csak a postás, biztosan így jut olvasnivalóhoz. A kritika első sorait gépelve elképzelem, ahogy nehéz bőrtáskáját otthon leteszi a sámlira, kihalássza belőle az én csomagomat, Somogyi Feri könyvét, amit a szerkesztő küldött. Feltesz egy lábosban vizet, és amikor forrni kezd, gőz fölé tartja a levelet. A boríték lassan kinyílik, és ott van benne a kötet, kecsegtető címmel, és borítóval. A postás nagyon vigyáz a könyvre, újságpapírba csomagolja, kétszer is kezet mos, mielőtt hozzáérne a lapokhoz, nehogy zsíros ujjlenyomatot hagyjon. Nem haragszom rá, inkább beleírom a kritikába azt, hogy elolvasta, az első oldaltól az utolsóig. Most én következem.

Markó Béla a műfaj legjavát képviselő, míves esszéi nemcsak szerzőjük mesterségbeli tudásáról, kiterjedt érdeklődési köréről tanúskodnak, de igazolják azt is, hogy alkotóként éppúgy komfortosan mozog a szekunder irodalomban, mint a primerben, hogy a szonett és a haiku mellett a kötetlenebb formáknak ugyancsak mestere. A művek világától a hétköznapokéhoz térve pedig: publicisztikáiból egy szülőföldjéhez hű, Erdély(ország) felemelésének nemes ügye iránt teljes mértékben elkötelezett, közéleti tapasztalatának köszönhetően is rendkívüli éleslátással bíró, markáns véleménnyel rendelkező értelmiségi hangja hallik, akire mindig érdemes odafigyelni. Ahogy korábbi hasonló kötetei (mint A vörös kaptár vagy a Rekviem egy macskáért), így az Erdélyi pikareszk is poétika és politika találkozásából fogant, két, egyaránt meghatározó szerepet egyesít (a költőit és a közéletit).

Balaskó Ákos költészetében a testi diszfunkció valamint a tágabb értelemben vett leépülés, pusztulás tapasztalata, annak részletes kidolgozása a legfeltűnőbb tematikus rendezőelv. 2014-ben megjelent, A gépház üzen című első kötetéhez hasonlóan a Tejsav szövegeiben is felbukkannak olyan motívumok, mint a fizikai és szellemi hanyatlás tünetei, testi elváltozások, illetve a lebomló organizmus analógiájára elképzelt természetes és mesterséges környezet. A Balaskó-versekre jellemző a szokatlanul erőteljes metaforák alkalmazása, melyek eredeti képzettársítások megteremtését teszik lehetővé. Ily módon a táj és a test felcserélhetővé válik, állapotaik egymás tükörképeiként értelmezhetőek.

Nem is olyan soká, a távoli Zápon megszületik Vulnera Renáta alteregója, Melák Kálmán. Kálmánka egy csonka család második gyermekeként, a kukoricásban látja meg a napvilágot. Apját elüti a vonat, anyja nevére pedig senki nem emlékezik, így Sanyi néniként emlegetik a településen. Spiró György legújabb könyvében dicső dolgok helyett jelenükről, jövőnkről mesél. A realista regények, a Tavaszi tárlat és a Diavolina utána Spiró visszatér a Feleségverseny szatirikus világába mi pedig rácsodálkozunk, hogy a valóságról beszél.