Változatok a vallásos költészetre

(Halmai Tamás: Terapion életei, Tipp Cult Kft., Budapest, 2019) 

Halmai Tamás legújabb, 2019-ben megjelent verseskötetének értelmezéséhez érdekes kiindulópontot nyújt az a kritika, melyet Bedecs László írt két évvel korábban az Élet és Irodalomba Acsai Roland Szellemkócsagok című kötetéről. A bírálat módszertanát Halmai erősen kifogásolta, afféle kritikáról írott kritikájában. Bedecs álláspontja szerint a modern magyar költészetben a kezdetek óta alapvető lírai élmény a diszharmónia, legyen szó akár interperszonális kapcsolatokról, akár ember és természet viszonyáról. Amennyiben diszfunkciók helyett idillikus élményt, meghasonlás vagy kétely helyett önazonosságot közvetít a szöveg, felmerül a veszély, hogy giccsbe, közhelyességbe fullad a mondanivaló. A probléma felvetése, valamint a rá született válasz azért figyelemreméltó, mert kritikai diskurzusba került olyan költészetek tárgyalása, melyek a traumaközpontú, konfliktusokkal terhelt, önreflexív hangnemmel szemben egy beazonosítható szellemi tradíción nyugvó teljességérzetet és ellentmondásmentességet közvetítenek.

A Terapion életei két különálló, jóllehet tematikai és poétikai értelemben számos hasonlóságot rejtő ciklusra tagolódik. Az első (Imádkozó android) lírai főhőse maga Terapion, aki (már csak nevének hangzása miatt is) egy ókeresztény egyházatya és egy terapeuta sajátos ötvözeteként képzelhető el. A második ciklus versei (A kíváncsi rigó) egy fiktív kínai költőnő, Jüe-cso köré szerveződnek. A ciklus alcíme (Terapion kínai verseiből) a kötet korábbi szövegeinek központi alakját tünteti fel szerzőként. Ha ehhez hozzávesszük a Jüe-csóról szóló rövid beszámolóban olvasható elbizonytalanító gesztust („Jüe-cso a 7. [más források szerint 21.] századi Kína népszerű költőnője volt.”), akkor mind Terapion, mind Jüe-cso ugyanazon lírai én alteregóiként értelmezhetőek. További identitáskeveredés nyomai a könyv egyéb szövegeiben is fellelhetőek: „Könyvet Károlyi Amyról? / Vagy Imre Flóra-monográfiát? / Mindig megnyugszik, amikor / valamit nem csinált.” (Szakmai igényesség, 19.) Látni tehát, hogy az alteregók nem kötődnek szorosan saját fiktív identitásukhoz, és sok esetben felfedik a mögöttük rejtőző 21. századi lírai ént.

Már egy felületes első olvasat is alátámasztja, hogy az efféle szinkretizmusra hasonlító megfeleltetések Halmai költészetének alapvető poétikai módszerét képezik. Ahogyan a két lírai alteregó félreérthetetlenül egyértelművé teszi, a különböző vallások és világnézetek összeegyeztetése a kötet egyik fő vezérfonala: „Neoplatonikus? Vagy kvéker? / Nem éri be, csak keverékkel / az eszmélet, ha eszmét ellenőriz, / érzések felmenőit.” (Eszmélet, 22). A tapasztalaton túli megragadásában az eszmék analogikus szemlélete egyfajta alapkövetelmény. Ugyanezt a gondolatot fogalmazza meg lírizáltabb formában a Honfi című vers, melyben az első strófa Terapion lehetséges otthonát feszegeti: „Szanszkírcia fővárosában? / Krisztusország hegyeiben? / Katarziában? / Szelídfölde legyen?” (7.) Az sem példa nélküli, hogy a szinkretizmus gondolata mindenféle metaforikus körülírás nélkül fogalmazódik meg: „Minden Buddha szót ért Krisztussal.” (A kíváncsi rigó, 85)

Egyáltalán nem újszerű gondolat, hogy a különböző vallási hagyományok ugyanarra a lényegét tekintve egységes szellemi tradícióra vezethetők vissza (hasonló tapasztalat rejlik a „fecseg a felszín, hallgat a mély” képébe sűrített ellentétben). Halmai költészete azonban nemcsak felvállaja, tovább is tágítja ennek a szinkretizmusnak a kereteit. A versek a történelmi vallások mellett a popkultúra olyan műfajai felé is nyitnak, mint például a fantasy. Az Utazások Katarziában versszakai hemzsegnek a fiktív helyszínektől, melyek jó része fantasy-regényekre vezethető vissza: „Mitágó-erdő… Terabithia… / Hempstock-birtok… Almayer fogadó… / Engelsfors, Gridone, Torpa városa… / Tearbe készül egy Fillory-lakó.” (Utazások Katarziában, 10.) Hasonló zsánerirodalmi motívumok a kötet több szövegében is előfordulnak (elég példaként említeni az első ciklus címadó versét, az Imádkozó androidot vagy a Fantasy címűt).        

Az egységre törekvés formai szempontból is érvényesül. A szövegek nagy része kifejezetten rövid, négy- vagy hatsoros, felépítésükben pedig kitüntetett szerep jut a gondosan válogatott rímeknek. A Hold és harang zeneisége szembetűnő a kötet többi szövegéhez képest: a tiszta jambikus lejtés, a rímek és az áthajlások kimért sodrása autentikus hátteret biztosít a versbe szedett kínai filozófiai utalásoknak (Ji Csing) és meditációs technikának (csikung). Ezen a ponton érdemes megemlíteni, hogy Halmai kínai tematikájú versei  tudatosan építenek a konfuciánus és taoista filozófiára: az imént említett példákon túl ilyen motívumok a Változások könyve (Szellemfal, 71.) vagy a nem cselekvés passzív állapota, a wu wei (Holdújév, 65.) Bár a versekben kétségkívül meghatározó érzet a meditatív nyugalom, a változó modalitások (feltűnően sokszor használt kérdő és felkiáltó mondatok) nagy mértékben dinamikussá teszik a szövegeket. Ehhez járul hozzá a lírai alteregók belső monológjainak dramatizáltsága, noha valódi konfliktusra nem kerül sor, hiszen versről versre az ellentétek feloldása valósul meg. Nem ritka, hogy a versszöveg rímelő sorokra tördelt párbeszéd (a Jüe-cso-ciklus kiemelkedő versbe rendezett kérdés-feleletei A mozdulatlan énekes vagy a Vendégek).

Ezek a vonások (különösen a második ciklusban) felidézik a zen buddhizmus koanjainak számos műfaji sajátosságait, többek között a logikus gondolkodást aláaknázni hivatott paradoxonokat, melyek váratlan, csattanószerű feloldása a megvilágosodás élményét hordozza. Halmai korábban publikált efféle koan-történeteket, így nem meglepő, hogy költészetének állandó elemeit képezik az ellentmondások mögött megbúvó analógiák. Ez történik több Jüe-cso-versben is: „Hogy enyhüljön a világkáosz, / elrendezett pár limlomot. / S hogy megtisztítsa a világot, / kezet mosott.” (A rend lelke, 76.). A rend és káosz (ha úgy tetszik: kozmosz és káosz) között feszülő ellentét nem makrokozmikus szinten, hanem egy hétköznapi tett által egyenlítődik ki (ugyanez a mondanivaló jelenik meg a Terapion-ciklus Jótét című versében is). Hasonló szellemiség figyelhető meg egy másik Jüe-cso-történetben: „»Mikor a macska az ablakban ül, / kívül van, vagy belül?«, / kérdezte Jüe-csótól valaki. / Jüe-cso nem akart választani. / Elbűvölte a macska. / Válaszképpen megsimogatta.” (A macska példázata, 82.) A logikai szőrszálhasogatást ebben az esetben is egy tett oldja fel; a kérdés megválaszolása nem történik meg, helyette a válaszként értelmezhető gesztus (a macska megsimogatása) meghaladja az eredeti probléma jelentéktelenségét. Hasonló koan-szerű, paradoxonokra építő versek a Terapion-központú első ciklusban is olvashatóak. Példa erre az alábbi négysoros: „Magán kívül van a világ, / eksztázis a kezdetek óta, / érti meg saját mámorát / Terapion kijózanodva.” (Eksztázis, 14.) A kontraszt már a szöveg terjedelmében és a benne felsorakoztatott ellentétek számában tükröződik: az eksztázis, valamint a kijózanodás öszekapcsolása, mi több, egyidejűsége a vers gondolati magvát képezi. A koanok tematikáját és nyelvezetét imitáló versek mellett Halmai költészetének másik jellegzetessége sokkal közelebb áll a leírásokhoz. Valójában olyan impressziók rögzítéséről van szó, melyek egy másik távol-keleti irodalmi forma, a haiku élményvilágát idézik fel, jóllehet formai értelemben messze állnak tőle. Efféle haiku-hatás érezhető a Jüe-cso tánca soraiaban: „Néma zenére táncolt. / Körberingta hajlék. / (Lampionfesztivál volt / kilenc hegycsúccsal arrébb.)” (Jüe-cso tánca, 67.)

Az eddig elmondottak alapján körvonalazódó költészetet érdemes az első bekezdésben idézett vita tanulságai alapján megvizsgálni. Egyszerűen fogalmazva úgy lehetne feltenni a kérdést, közhelyessé válhat-e egy harmonikus teljességeszményre épülő poétika? Bár erős állításnak bizonyul, hogy hiteles és mértékadó költészet kizárólag meghasonlott, diszharmonikus élmény közvetítéséből fakadhat, tény, hogy a Terapion életei című kötetben félresikerült, semmitmondó szövegeket is találni. A fent elemzett versek fényében egyértelmű, hogy Halmai Tamás koan-szerű, feloldódó paradoxonokon nyugvó tematikája lényegét tekintve működőképes, ennek ellenére többször is előfordul, mikor ennek épp az ellenkezőjét tapasztalja az olvasó. Az Amikor rádiót hallgat című Terapion-vers így hangzik: „Bekapcsolja a hangládafiát, / mikor a lakásba belép. / Se test, se anyag, se világ, / csak interjúk és áriák: / csak szellem és beszéd.” (Amikor rádiót hallgat, 9.) Már az első sorban szemet szúr a dőlten szedett, kissé modorosan archaizáló neologizmus. Érezhető, hogy az ihletett kinyilatkoztatást valamilyen hétköznapi, banális élménnyel ütköztető módszer ebben a versben megbicsaklik: test és lélek kettősége túlságosan csupaszon, didaktikusan jelenik meg, hiszen az utolsó három sor (leszámítva a kötőszókat) végig terhelt szimbolikájú szavakat pakol egymás mellé (test, anyag, világ, szellem, beszéd). Ebben a versben a vallásos tapasztalat és a hétköznapi világ közti egyensúly megborul, noha más szövegek azt bizonyítják, hogy makro- és mikrokozmosz együttes működése hatásosan is megvalósulhat. Ilyen a kötet egyik legerősebb a verse, az Alapállás. A szöveg meditációs gyakorlatként indul, a percekből órák lesznek, végül pedig évtizedek telnek el: „Ennyi kell csak, hogy mindegyik / megmenekedjék: / az ismerős, az ismeretlen; / barát, kedves, delfin, poratka. / Egyetlen szív nyugalma hetven / univerzumot von aranyba.” (Alapállás, 29.)  Az olyan terhelt motívumokat, mint a mindenség, a szív, vagy a megváltás hatásosan ellensúlyozzák a beszélőhöz különféle módon kötődő teremtmények. A vers folytatása ugyanígy egyensúlyoz a szakrális telítettségű pátosz és a mikrovilág jelentéktelen apróságai között: „Az origót, az ómegát, a tengelyt / keresi. Meg se moccan. / És hallja csobogni a tengert / egy póklakta sarokban.”

A tartalmi diszkrepanciára másik példa a Mélyűr című vers. Az első három strófát egy legbelül megélt istenközelség élményét summázza („és tudat alatt tudata kibékül / mindennel, s megengesztelődik.”). Az utolsó két sor teljesen önkényesen vált dimenziót és hoz be a képbe egy sci-fi motívumot: „Nem tudni, kiket rejt a mélyűr, / de ők is a Tanítást őrzik.” (Mélyűr, 15.) Míg az Imádkozó android eredeti módon ötvözi a vallásos és sci-fi tematikát, a Mélyűr esetében inkább széttartónak lehet érzékelni a két különböző műfaj és világkép egybefésülését. Egy másik fontos különbség, hogy a ciklus címadó versében rejtve marad az android identitása („Terapion kifaggatná a kapuról, / mégis türelmet gyakorol: / vonzza a kérdezősdi, / de jobban szeret képzelődni.”, [Imádkozó android, 36.]). A Mélyűr ezzel szemben nem a titkot és a finom sejtetést részesíti előnyben, hanem az antpocentrikus azonosítást: bár az űr lakói nem jelennek meg (ellentétben az androiddal), Terapion mégis biztos azok identitásában.

Halmai Tamás költészete nem előzmény nélküli: azon túl, hogy nagyban épít a Hamvas Béla nevével fémjelezhető szellemi tradícióra, olyan költők hatása is érezhető szövegeiben, mint a paratextusok és egyéb reminiszcenciák szintjén idézett Takáts Gyula, nem is beszélve Weöres Sándorról vagy Fodor Ákosról. Halmai eredetisége a kötet tematikájához híven különféle hagyományok összeolvasásában, egymásba formálásában rejlik. Ily módon nemcsak a kereszténység keveredik a buddhizmussal, taoizmussal és fantasy-irodalommal, hanem a haikut és koant imitáló műfajok is egy kötött verselésű, választékos rímekben gazdag formába lesznek átdolgozva. Ahogy a fenti példákból kiderült, a színvonal olykor megtörni látszik; a közhelyek és terhelt jelentésű szimbólumok modorossá, a játékos formai megoldások pedig infantilissé torzítják a verseket. Ennek ellenére az összkép azt a benyomást erősíti, hogy Halmai kötete a vallásos-spirituális költészet formák, műfajok és hangnemek között magabiztosan lavírozó újragondolása.