Versbe szedett fényképalbum

(Székelyhidi Zsolt: Színült. Tipp Cult Kft., Budapest, 2019)

Székelyhidi Zsolt legújabb verseskötete tiszta élménylíra benyomását kelti. Szövegeiben a hétköznapokból kiragadott pillanatképeket sajátos metafizikai pátosz lengi be: szimbolikája és metaforahasználata átlényegíti a mindennapi történések, gesztusok, érzelmek giccshatáron lavírozó banalitását. A Színült a három évvel korábban megjelent Csurom folytatása, afféle ikerkötete. Beszédes a (túl)telítettségre utaló címek tartalmi hasonlósága, továbbá számos formai, tematikai párhuzam. Mindkét könyv a boldog párkapcsolat érzésvilága mentén szerveződik; kitüntetett szerepet kap az utazás motívuma, illetve olyan fényképszerűen megkomponált leírások, melyek jellegzetes fény- és színszimbolikájuknak köszönhetően válnak egyedivé. Első ránézésre a Színült nem több személyes emlékek és intim pillanatok versbe rögzített gyűjteményénél, holott a felszín alatt nagyon is tudatos poétikai struktúrákra épülő szerelmi költészetet ismerhet meg az olvasó.      

Felépítését tekintve a kötet nem tartalmaz ciklusokat, ily módon is erősítve a cím által sugallt teljességérzetet. Székelyhidi egységes formájú szövegekkel dolgozik; rendszerint astrofikus, többnyire néhány szavas sorokból építkeznek a versek. Ami a kompozíciót illeti, visszatérő szereplők (a lírai én, annak kedvese és kutyájuk), valamint ismétlődő motívumok teremtik meg az egyes versek közti összeköttetést. Nincs szigorú értelemben vett kronológia vagy eredettörténet, inkább, ahogy magukban a szövegekben is, lazán kapcsolódó jelenetek villannak fel a szereplők közös életéből. Érdekes a motívumkezelés, amely nagyban épít az ismétlődésre, megteremtve a versek jellegzetesen sodró ritmikáját. Külön kiemelendő a toposszá lényegülő fényképezés, mely az esetek egy részében a szövegek narratív szintjén, azok szereplőire vonatkozó, elejtett információ formájában bukkan fel: „A fotósnak mindent / meg kell örökíteni, / mi is kattintunk kettőt, / ti is hoztatok gépet, / egy kompakt Fujit, / illik a kézbe, / klassz.” (Utaz, 105‒106.) Nem ritka, hogy a versek beszédhelyzete maga a fényképezés: „A kikötőből / kellene megfogni / a várost. […] Lecövekelt fotópillanatokra / állunk csak meg.” (Kötőlék, 55.) Hasonlóan árulkodóak az olyan szakaszok, amelyekből szöveg és fotó párhuzamos keletkezésére lehet következtetni. A Fényfok zárlata például az elkészült képen keresztül tekint vissza a korábbi sorokban elmesélt sétára: „Fotónkon / a háromszázhatvan / fokos fénybe / száradó Budapest.” (Fényfok, 24). Az is előfordul, hogy a nyitány beszédaktusa egy valós vagy fiktív fotóalbum lapozgatását idézi fel: „Tessék, / már megint / te, meg én, / és a tizennégy / emeletes ház, / amiben most időzünk / félúton.” (Hét, 116.) Poétikai szempontból különösen izgalmasak az olyan szövegrészletek, ahol a fényképezés metaforikus távlatokat nyer. Így például a Kanapémakróban a leírás egy ponton a fotószerkesztés mozzanataival telítődik, érzékeltetve a pillanat megőrzésére, archiválására irányuló szándékot: „Ezeket a pillanatokat / precízen merevíteni, / nagyítani, hosszan nyújtani, / egymásra fektetni, / és nézni, nézni, / amíg el nem gémberedünk.” (Kanapémakró, 59.)    

A motívumok szintjén túl a leírások milyenségében is érzékelni a fényképszerűséget. Példa erre a Horkantása csend című, ahol az alábbi környezet szolgál az idilli együttlét hátteréül: „Beszűrődő / szürke ég. / Szarka / pillanatsziluettje / surran az ablakon. / Festői / elmozdulás az ég, / sárga ecsettel / sütőben a Nap. / Ez a / fényviszony / tökéletes.” (Horkantása csend, 126.) A leírás igyekszik észlelhetővé tenni az emberi érzékelés számára nehezen hozzáférhető változásokat, lassított felvétellé bontva az elröppenő madár és a módosuló fényviszonyok alakította ég mozdulatait. Feltűnő az ember alkotta tárgyak jelenléte: a napsütést az ecset antropomorfizálja, de hasonlóan artisztikus jelleget ölt az ég‒festmény azonosítás is. Természetes és mesterséges efféle egymásba olvadása arra figyelmeztet, hogy a fénykép nem csupán jól bevált motívum Székelyhidi költészetében, hanem lényeges poétikai szervezőelv, mely a leírások nélkülözhetetlen alapja. Hasonló módon oldja fel a kép és arc közötti határokat az alábbi szakasz: „Egy fotó, / keresem a tekinteted, / a gépbe / mosolyogsz, / az arcod / képkeret.” (Hvari este, 78.) A látvánnyal egyesülés szép példája az Északi víz. Már az első sorok természeti képekkel írják körül a megszólított kedvest: „Feszít a szél / egyet arcodon, / homokszemekre / vált hullámfodros hajad”. (Északi víz, 57.) A finom elmosódások végül egy határozott azonosításba torkollnak: „Rajta hát, kiáltasz, / és csapódsz, / te Északi-tenger, / kifelé, nekem.” Ettől a ponttól kezdve a versbeli pár viszonya a tenger-szárazföld kiegyenlítődő ellentéte alapján formálódik: „Próbálok én a partod / lenni, pedig annyi / kikötő, annyi / földrész és város volna / tengermagadra!” Az egyesülés vágya szintén képi formában jelenik meg: „Próbálok én / homokágyat vetni / neked, ölelésembe /ömlenél, terülnél / bele, nyelnélek, / nyernél / el és vissza, / rajtam át.” (Uo.)

Mivel a teljességérzet és az önmagán való túlcsordulás a beszélő alapélménye, nem meglepő, hogy a szerelmi együttlét versről versre visszaköszön. Fontos, hogy a hangsúly nem feltétlenül az egyesülésen van: már az intimzónák finom áttörése, a másik beengedése a személyes szféra mögé elegendő élménynek minősül: „Halkan szólok, / húzzuk a kanapét ki, / nyújtsuk éjjeli / végtagjainkat rá, / oszlassuk el / egyenletesen, / karod karom, / lábam lábad, / fejedelmi / fonatunk legyen.” (Szebben lobban, 68.) Összeolvasva ezt a verset egy korábbival, kiderül, hogy a kötet első felében még kiforratlannak tűnik és a kölcsönös felfedezés állapotát tükrözi a pár testbeszéde: „Ezek az első napok. / Próbasimulások, / bújó, puha pózok. Felvenni egymás alakját, / megtartani a rendet. / A szokások később foganatosodnak.” (Kanapéz, 10.) Erre a bizonytalanságra, újdonságérzetre az első vers is rájátszik, mely az új otthonba költözés viszontagságaival indít. A kellően figyelmes olvasó észreveszi az efféle apró részleteket, melyek a kötetben eltelt időt jelölik, újabb tényezővel erősítve az egységes kompozíció meglétét. Ebből a szempontból a Színült a kötődés megszilárdulásának folyamataként is értelmezhető. Ahogy az utazások, az intim együttlétek, valamint a másik átmeneti nélkülözése a szeretők kapcsolatát erősíti, úgy mélyül el szűkebb környezetükkel való viszonyuk is. Ennek a mikrovilágnak a legbensőségesebb tere a kötet számtalan helyén felbukkanó otthoni kanapé. Többről van szó egy jelképes bútordarabnál, mert Székelyhidi kanapés verseiben könnyen megtörténik, hogy a testi együttlét absztraktabb érzéssé lényegül: „Mire a nagy, / átfogó, kart / a karhoz, / arcot orrhoz / szorító / kettősség? / Ez a mi magasztos / munkánk, / a kanapén / végigérő, tiszta / együtt maradás?” (Világhalk, 8‒9.) A kötet utolsó versében csúcspontjára jut az átlényegülés, hiszen a beszélő meghitt fekhelyükkel azonosítja kapcsolatukat. Eleinte csupán annyi dereng fel a leírásból, ahogy a sötétedés elmos minden színt, és nem lehet testet a testtől megkülönböztetni: „Estéink végül szépen kifutnak, / a szürkülő kanapéhoz alakulunk.” (Kanapé éj, 130.) Az utolsó sorokban válik teljessé az azonosítás: „maradhatunk / szép kanapé-önmagunk.” Figyelemreméltó, hogy a csendélet „kellékeként” funkcionáló könyv is a szereplőkre vonatkoztatott metafora lesz: „Még nyitott könyv a szemed”; „Saját magunkba csukódunk.” (Uo.)

Bár a kötet több pontján érezni a giccsszerűség fenyegető jelenlétét, Székelyhidi az esetek nagy részében elkerüli, hogy mondanivalója közhelyes felszínességbe torkolljon. Ezt részben a fent ismertetett poétikai megoldások teszik lehetővé, részben olyan szándékoltan ironikus kiszólások, melyek azáltal semlegesítik a giccset, hogy azt reflexió tárgyává teszik: „Nem lehet / nem giccsesen írni / a tengerről. / Nem írok / a tengerről ezért.” (Giccs, 114.) Összességében megállapítható, hogy Székelyhidi Zsolt utóbbi időben megjelent kötetei úgy szólnak a mindennapok szintjén megélt szerelemről és ragaszkodásról, mintha feltett szándékuk lenne megőrizni, és mintegy újra átélhetővé tenni a pillanatok nyújtotta élményeket. Hatásos ötlet, hogy mindez a fotózás metaforáira épít. A kép kiemel egy szeletet a valóságból és megteremti a lehetőséget, hogy megannyi alkalommal előhívják a benne rögzített emléket. Ugyanerre alkalmasak a Színült versei is, melyekben az emlékezés elsődleges hordozója a fénykép lesz: „vigyorgunk bele / abba a pillanatba, / amihez majd emlékeink / viszonyulnak.” (Fotószél, 42.) Az emlékgyártás mellett a fokozódó intimitásérzet a kötet másik uralkodó hangneme. Ahogy szokássá alakulnak ez együtt átélt percek, ahogy a szereplők beleszoknak otthonukba, úgy lazulnak a határok ember és ember, ember és tárgyi világ között. Végül aztán összefolyik fénykép és valóság, és maguk a szereplők „dicsérik a rendezőerőt”, mely napjaik legszebb pillanatait remekművekké komponálta.