Kötéltánc a lombok alatt

(Sirokai Mátyás: lomboldal. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2020)

Sirokai Mátyás két korábbi kötete (A beat tanúinak könyve, 2013; A káprázatbeliekhez, 2015) mind formai, mind tartalmi jegyek alapján összefonódik. Prózaformába tördelt, erősen lirizált víziói a szakralitással (nem ritkán kifejezetten evangéliumi nyelvezettel) rokon beszédmódot teremtenek. Ezzel párhuzamosan szövegei zsánerirodalmi műfajokat is megidéznek: sci-fibe illő és posztapokaliptikus motívumokat éppúgy találni, mint egy szélesebb értelmezési keretet biztosító poszthumán filozófia alapvetéseit. A (pszeudo)vallásos retorika és a popkulturális elemek fúzióját a kötetekhez írt fülszövegek is kiemelik, vagy a beszélő alakját, vagy pedig a szövegek mondanivalóját mitizálva („poszthumán sámán” és „szakrális science-fiction költészet”).

Nincs ez másképp Sirokai legújabb kötete, a lomboldal esetében sem. „Zen sci-fi jelenetei bontakoznak ki”, fogalmaz Lanczkor Gábor, hozzátéve, hogy az előző kötetek, kiegészülve az újjal, trilógiaként is olvashatók. Megállapítása, túl azon, hogy a három könyv összeolvasására építő értelmezési stratégiát javasol, több megfontolandó kérdést is felvet. Fenntartható-e egy köteteken át működőképesnek bizonyult formanyelv és tematika anélkül, hogy eredetisége veszítene erejéből? Amennyiben nem, hogyan újulhat meg egy addig egyedi és összetéveszthetetlen költői világkép?

Tematikáját tekintve a lomboldal egyértelműen merít az előző kötetekből. Mind a cím, mind az igényesen kivitelezett borító sejtetik, hogy ebben a költészetben a növények jelentősége meghatározó, mi több, a Sirokai-féle mitológia identitásteremtő része: „A legelső szövetséget a növényvilággal kötöttük, mert a bolygó tudata a növényekben nyilvánult meg.” (A káprázatbeliekhez, I.3., 9.) Ez a mitológiaépítés az új kötetben is folytatódik. A kozmikus távlat ugyan veszít jelentőségéből, hiszen a „növénylés” életszemlélete sokkal szubjektívebb szinten nyilvánul meg, így viszont érzékletesebbé válik az emberi nézőpontot hátrahagyó poszthumán narratíva. Míg A káprázatbeliekhez alapvetően egy közösség nézőpontját képviselte, a lomboldal az egyéni tapasztalásokat részesíti előnyben (nem véletlen az egyes szám első személyű igealakok gyakorisága). A növényvilág mellett egyfajta ritmikus, zenei asszociációkat keltő mozgás is jellegzetes motívuma Sirokai költészetének (az ütemre végzett gyakorlatsor átszellemülésére jó példa a II. 1. szöveg A beat tanúinak könyvében). Ezt a szimbolikát látványosan továbbviszik a lomboldal negyedik ciklusának kötéltáncot megidéző prózaversei. Az ütem jelentőségét a belső szervekkel észlelt hang képe erősíti („A gyomrommal érzékelem a fák között úszó lusta basszusokat.”), a mozdulatok egymásutánja transzcendens élményről árulkodik: „Önálló életre kelt a gerincoszlopom, tagjaimat a spirális mozgás energiája mozgatja.” 50.)

A hasonlóságok mellett a változtatások ugyanilyen szembetűnőek. A korábbi terjedelmes, nem ritkán bekezdésekre tagolt szövegtömböket rövidebb, olykor egymondatos szakaszok váltják fel. A margótól margóig nyúló tördelés továbbra is domináns, jóllehet az 51. lapon olvasható és a 63‒65. oldalig terjedő szöveg megbontja ezt a formát. Érdekes kezdeményezésnek tűnik az első ciklusban látható játék a vers térbeli pozíciójával: az egysoros nyitányt követően a páratlan oldalak szövegei dőlt betűvel szedve, az oldal alsó hányadába rendezve jelennek meg. Ez a módszer, rendszertelenül ugyan, de a későbbi ciklusokban is visszatér. Hangsúlyozandó, hogy nem csupán tipográfia megoldásról van szó: a dőlt betűs versek mind terjedelmüket, mind beszédmódjukat tekintve különböznek a többi szövegtől, hiszen többnyire ezek a részek fejtik ki a „növénylés” elvét, és az átéléséhez szükséges gyakorlatok végrehajtásához is pontos útmutatást adnak. Ez a „gyakorlati költészetet” érhető tetten a szakaszokra bontott testmozgás (többnyire fáramászás, illetve a már említett kötéltánc) leírásaiban.

A lomboldal kötetszervező ereje kétségkívül a poszthumán tapasztalat, mely számtalan formát magára ölthet. Olykor egy tézisszerűen megfogalmazott kijelentés hordozza („Vágyódás a növényi lét után.” [10.]), máskor egy torna- vagy jógagyakorlatot imitáló beszédmód: „ ismételjük a fejre fordított világ gyakorlatait nap mint nap. Ébresszük fel kezeinkben az egykori lábakat, megtéve az utat először saját gyermekkorunk négykézláb-idejébe, majd ezen keresztül tovább, négykézlábas őseink korába.” (11.) Ez a pozícióváltás a nézőpontok elmosódásának feltétele, egy lépés a nem-emberi érzékelés felé: „Négykézlábra ereszkedem, csuklóig nyúlok a televénybe. Utak nyílnak előttem az erdei fűben, látom az állatok törte ösvényeket.” (8.) Az első ciklus zárása már némileg túlírt formában taglalja a korábban megismert és a későbbiek során még számtalanszor visszatérő tapasztalatot: „A többhegyű figyelem elérésében segítségül hívhatók állat-, majd növényvizualizációk is, amelyekkel a törzsfejlődés kútjába ereszkedve egykori testrészekre, és különös alakzatokra emlékezhetünk.” (15.) Önmagunk elvesztése, feloldódása a környezetben elvontabb formában is megjelenik, anélkül, hogy köze lenne bármilyen nonhumán metamorfózishoz: „Elveszíti magát, aki a fák közt jár, de az öröm betölti gazdátlan testét.” (43.) Ugyanezt fejezi ki az instrumentalizálás („a növényi szerelműek a levegő hullámainak játékszerévé válnak.” [35.]) valamint az elidegenedés bárminemű racionális önértelmezéstől („idegenként hallgatni saját, önkéntelen gondolkodásának hangját” [59.]).

A korábbi tendenciákhoz képest a beszédmódok sokfélesége is egyértelmű újításnak minősül. A terjedelmi változtatások túlmutatnak egyszerű formai útkeresésen: a gyakorta didaktikus spiritualitásba bonyolódó szakaszok mellett sikerültebbnek hat egy, a látvány legapróbb mozzanataira érzékeny, mikro- és makrokozmikus szférákat egybefogó leírás: „A platánóriás vállgödrébe tócsa gyűlt. Sehol az arcom, tükrén néhány holarktikus levéltenyér, s az Eurázsia fölött úszó, montán ég.” (24.) Az egy- vagy másfél oldalnyi szövegek visszaszorulása a szakrális beszédmód milyenségére is hatással van. A káprázatbeliekhez több helyütt biblikus-evangéliumi hangnemben szólalt meg (bizonyítja ezt a kötet IV.2. darabjának anaforikusan ismételt hasonlatokra épülő gondolatritmusa). Ezzel szemben a lomboldal erőssége a rövid, nem egyszer paradoxonra emlékeztető forma: „Egy lombszerkezet annyira összetett, hogy a szem sosem találkozik kétszer ugyanazzal a látvánnyal.” (14.) Egy másik kétsoros a tenger-metaforát használja fel: „A platánóriás tetején. A morajló lombtenger egyik hullámára kapaszkodtam fel.” (22.)

Szintén újdonság a korábbi kötetekhez képest egyfajta ezoterikus tudást sejtető szókincs beszivárgása a versek nyelvezetébe: „Belső egyensúlyunk kémiai természetű, ezért elsődleges az energia megfelelő mintázatát hordozó anyagok közelsége […] A legtisztább energiamintát a növények hordozzák, mert közvetlenül az élettelenből, nem pedig más élőkből nyerik erejüket.” (61.) A depoetizáló hatás talán ezekben a mondatokban érződik a legjobban. A hasonlatok, szokatlan képzettársítások, lüktető gondolatritmusok hiánya prózaivá tesz bizonyos szakaszokat, új megvilágításba helyezve a műnemi besorolás kérdését. Súlyosabb probléma (bizonyos helyeken) a beszédmódok felhígulása. A lomboldalt olvasva visszatérő tapasztalat, hogy a kozmikus és mitikus perspektíváitól megfosztott alapkoncepció giccses természetszeretetbe csap át. Ezt érezni a fiktív, „növényi nyelven” íródott szövegekben is (a 34. és részben a 37. oldalakon) melyek, bár érdekes ütempróbák és játékos kísérletek a magán- és mássalhangzók zeneiségével, sokat nem tesznek hozzá a „növénylő” életszemlélet megismeréséhez. Jelenlétüket az absztrakt jelentéstulajdonítástól való fokozatos eltávolodás magyarázza, mely kizárólag zenei eszközökre támaszkodva közvetít hangulatokat (ebből a szempontból Weöres Sándor halandzsaverseire hasonlítanak). Arra viszont, hogy egy fák által „beszélt” nyelvként funkcionáljanak, már csak azért sem alkalmasak, mert túlságosan is az emberi nyelv szabályrendszerét követik, és ezáltal némiképp ellentmondanak a kötet uralkodó hangulatának, a „növénylés” által elérhetővé tett érzékszerveken túli valóságnak.

Mohácsi Balázs A káprázatbeliekhez-kritikájában egy esetleges trilógiazáró kötet tematikai és formai-poétikai megújítására tesz javaslatot. Sirokai, mint egy interjú tanúsítja, maga is trilógiában gondolkodott, jóllehet, akkor még egy túlvilági utazást jelölt meg a majdani kötet vonulataként. A lomboldal bizonyos tendenciái igazolni látszanak a korábbi költői nyelv újragondolására irányuló szándékot. A kollektív eredetmítosz helyét személyesebb hangvétel veszi át: a beszélőt nem lehet kizárólag egy fiktív közösség tagjaként és képviselőjeként azonosítani. Kilép a homályból, levetkőzi a magára öltött prófétai szerepkör titokzatosságát, néha még intim helyzetekben is megmutatkozik: „Eszembe jutnak a gyerekeim, ahogy a hallgatással teret adok csobogó beszédüknek. A tenyeremnek még este is kéregillata van. Lehunyják szemüket, ahogy az arcukhoz érek.” (33). Emellett azonban a régi kötetek hatását sem szabad elhanyagolni, hiszen a lomboldal számos kiváló darabja idézi fel A beat tanúinak könyve vagy A káprázatbeliekhez nyelvezetét és hangulatát. Példaként érdemes kiemelni a 60. oldalon szereplő verset: „Az első fejszemeditációk idején a tenyérbe simuló nyél felébreszti a belső fejszét markoló kezet.” Sirokai költészetében a leghétköznapibb tevékenységek és mozdulatok képesek átlényegülni, meditatív többletjelentést nyerve túlmutatni önmagukon, legyen szó akár favágásról, fáramászásról vagy kötéltáncról.

Megismerve hibáit és erényeit, a lomboldal mindenképp egy átmeneti kötetnek tekinthető. Bár a mítosz térvesztésével a Sirokai-költészet lételeme sérül, tudattágító, intenzív versmeditációi amellett érvelnek, hogy ez a poétika továbbra sem üresedett ki teljesen. Átmeneti jellegű, ahogy a szövegekben megjelenő kötéltáncos egyensúlyoz föld és ég között. Talán ez a pillanat áll Sirokai érdeklődésének középpontjában: az egyensúlyi állapot beállta, „a pillanat, amiben a gondolkodás leáll, és előlép latolgatást nem ismerő fivérünk, nővérünk, aki előbb lakta termeinket, mint hogy magunkra ébredtünk volna e rózsaszín, kocsonyás falak között”. (44.)