Expedíció

A barátaimmal gyakran játszunk. Persze pókerezünk, és a vasárnapi foci is jólesik, de ilyet mindenki csinál. Sokkal izgalmasabb, amikor valami egészen különlegeset találunk ki. Például egyikünk beírja a közös levelezésbe, hogy nevezzetek meg minél több kameruni játékost az 1990 és 1998 közötti focivébékről, és van negyedóra, de a Wikipédia nem ér: Makanaky, Milla – szégyenszemre eddig jutottam. Vagy összejövünk a munka ünnepén, és mozgalmi dalokat énekelve vonulgatunk a kertben: a mai napig megvan a piros úttörő nyakkendőm. Meg amikor halandzsanyelvre írjuk át a régi nagy dalokat, és a ritmusból kell rájönni, melyik slágerről van szó: Szeretlek is meg nem is, Ketten az úton, Enter Sandman. A dinnyeolimpiát is nagyon bírtam, púposra rakott talicskával vágtattunk a dűlőn: az asszonyok röhögtek – már akié –, és a gyerekek is vevők voltak a játékra.

Most rajtam a sor. Expedíciót szervezek. Írok a csoportba, hogy srácok, készüljetek. Érkeznek a szmájlik, megy a hőbörgés, na, mi a pálya, nem tán a Fogarasi-havasokat vesszük célba, vagy hogy végre leugrunk az Adriára, csak mi, csak együtt, jaj, meg ne tudja a nejem. Azért ilyen messzire nem megyünk, csitítom őket, kerékpártúráról van szó, de nem árulok el részleteket. A lelkükre kötöm, hogy hozzanak magukkal legalább fél-, de inkább egynapi élelmet, csokit a szénhidrát miatt, és elegendő folyadékot, illetve nem árt, ha van nálunk látcső és multifunkciós bicska. Reggel hatkor indulunk, estére mindenki otthon lesz. Beszólogatnak, viccelődnek, felejthetetlen anekdoták kerülnek elő, de érezni, hogy a játékos kíváncsiság mögött valódi izgalom feszül. Megnyugtatom őket, hogy bennem is van csipetnyi drukk, mert ezen az útvonalon még sohasem bicikliztem. Pedig rutinos túrázó vagyok, keresztül-kasul bejártam a környéket. Csodálatos vidéken élünk: erdők, folyók, árterek, van felfedeznivaló bőven. A nyári napforduló utáni első szombatot jelölöm meg az expedíció napjaként, tehát pontosan egy hét múlva indulunk. Sőt, pillantok a képernyő időjelzőjére, ezekben a percekben már rég úton leszünk. Búcsúzásképp még próbálkoznak, bevetnek egy-két átlátszó trükköt, hogy kihúzzák belőlem a célpontot, de könnyedén lerázom őket. Nyugi, srácok, nem fogunk eltévedni. Alaposan tanulmányoztam a Google Mapst, képeket is néztem a környékről, tudom, hogy hová lyukadunk ki, és azt is, hogyan keveredünk haza, méghozzá épségben. Ja, és szükség lesz fejfedőre, váltócipőre, hozzanak szúnyogriasztót, és a helyükben esőkabátot is csomagolnék. A vízumokról én gondoskodom. Pillanatnyi szünet áll be a csevegésben, aztán kirobban a röhögés, majd elköszönünk, hogy akkor jövő hét végén.

Ahogy megbeszéltük: szombaton öt óra negyvenöt perckor a házunk előtt gyülekezett a fölmálházott csapat. Álmos szemű harmincasok markolgatták a kormányt, mintha egy régi, szendvicsszagú osztálykirándulást álmodnánk újra. Egymást ugratva, jókedvűen indultunk el az errefelé szokásosan gyönyörű pirkadatban, azzal a lendülettel, amely a biciklitúrák első negyedórájának sajátja. De nem is napfelkelte volt ez már, hanem inkább szép nyári reggel. A kellemesen hűvös levegő szinte csiklandozta az arcunkat, surrogtak a kerekek a házunktól a lakótelepi tóig vezető töltésen. A gát végén ráfordultunk a kutyasétáltató park melletti szélesebb utcára, amely egyenesen a híres festőről elnevezett főúthoz visz.

Odaérve megállítottam a menetet. Lefékeztek, és túrasapkájuk alól kérdőn néztek. Mély levegőt vettem, és kijelentettem, hogy most átkelünk az – ekkor szigorúan körbejárattam rajtuk a tekintetem – Egry József úton. Mutattam is, hogy merre. Jó vicc, vigyorogtak, azzal ellökték magukat, de alighogy átgurultunk, jeleztem: állj. Na, haladjunk, verte össze a tenyerét, mint egy felmérgelt óvónő, aki közvetlenül utánam tekert, és a többieken is látszott, hogy nincs ínyükre a szakaszosdi. Közöltem velük, hogy megérkeztünk. Lefejtettem magamról a csöves túrahátizsákom, és hozzáláttam felmérni a terepet, hová érdemes leteríteni a plédet, mik az infrastrukturális lehetőségek, milyen látnivalót kínál a környék. De hát ez a Liliom utca, hüledezett egy másik. Széttártam a karom, nem tehetek róla, nem én adtam a nevét. Ezért keltem ilyen korán, csattant fel valaki hisztérikusan. Ehhez kell váltócipő meg esőkabát? Záporoztak az értelmetlen kérdések. Meg hogy ne ökörködjek. Körülnéztem, takaros családi házak, apró játszótér csinos közkúttal. Egészen otthonos, a Google-t görgetve nem tűnt ennyire barátságosnak. Először jártam itt, azelőtt azt sem tudtam, hogy létezik ez az utca, pedig körülbelül 500 méterre lakom innét. Lehuppantam a fűbe, magam alá terítettem a melegítőfelsőm, és kicsomagoltam egy szalámis szendvicset. Fenyegetőzni kezdtek, és magyarázatot követeltek, mégis hogyan képzeltem ezt, és mennyi dolguk lett volna otthon. Alig bírták megbeszélni az asszonnyal, meg így a gyerek, úgy a gyerek. Nem kellett volna megházasodni, gondoltam, és szótlanul rágtam a szendvicsem. Méltatlannak éreztem a fölszikrázó gyűlöletbeszédet, elhatároztam, hogy nem fogok lesüllyedni a szintjükre, nem terhelem magam értelmetlen replikákkal. Azt azonban nem hagyhattam szó nélkül, amikor egyikük odaköpte, gratulál, hogy két hét alatt csak ezt a hatvan méteres szart sikerült kiókumlálni. Kénytelen voltam helyesbíteni: hetvenöt. Menjek az anyámba, dörrent rám másvalaki, de érezhető volt, hogy ez közös óhaj. Őszintén csodálkoztam, hogy öt emberből egy sem akad, aki méltányolná az elképzelésem. Kínos jelenetek után magamra hagytak. Negyed hét múlt két perccel, és nem voltak barátaim.

Este otthon beléptem a csoportba, és küldtem néhány képet a túráról: a lakótelepi tó a pára mesés ködfoltjaival, a főút menti platánok, a Liliom utcai pszichiátriai intézet – egykor kastély – hátsó kertje. Senki nem reagált. Kicsivel később a kamerunos feladványhoz görgettem, és beírtam a kvízbe Omam-Biyik, valamint Joseph-Désiré Job nevét. (Az utóbbiét a netről puskáztam.) De ezt már meg se nyitották.