Egy enciklopédia töredékei

(Géczi János: Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral, Kalligram Kiadó, Budapest, 2020)

A különféle műfajokban alkotó Géczi János legújabb verseskötete az életmű sokszínűségét tükrözi. Már a cím (egy Leonardo da Vinci-festmény parafrázisa) kijelöli a lehetséges értelmezési irányt, mely a szövegek képszerűségére és azok képzőművészeti vonatkozásaira összpontosít. Ezt a szempontot a Siflis András festményét felhasználó borító elrendezése is alátámasztja, de a kötet tipográfiai és vizuális megoldásai szintén a multimedialitás jelenlétét hangsúlyozzák. Géczi antropológiai és művelődéstörténeti érdeklődését bizonyítják azok az utalások, melyek az antikvitás, valamint a közép- és kora újkor tudománytörténetéből és irodalmából merítenek. Ez a korábban jórészt esszék és tanulmányok formájában megismert tudásanyag (kontextusából kiemelve) egy, az egyéni életútban elmélyülő költészettel párosul, de arra is lehetőséget teremt, hogy az alkotás folyamatát bemutató metareflexív gesztusoknak teret adjon.

Természet és művészet kettőssége a kötet ekphrasziszaiban (így magában a címadó versben is) alapvető rendezőelv. Kifejező leírás állítja párhuzamba „alkotófolyamatukat” A colentumi mozaik soraiban. Bár a tenger vize idővel felismerhetetlenné torzítja a padlómozaikot („Kőről kőre bontja vissza a képet, / rétegről réteget, / molekuláról a molekulát eloldva”, A colentumi mozaik, [37.]), a tárgy mégis egy olyan organikus körforgás része lesz, melynek során léte új értelmet nyer. Mi több, a természet maga is aktorként van jelen ebben az átalakulásban: „A hullámzás rakja ki a Nagy Jelenetet, / az egészben a felet, a félben azt, ami elmállott, / a kozmoszban a sűrű káoszt.” (Uo., 38.) Ezek a képleíró versek az esetek nagy részében a kötet antikvitás-tematikájához kapcsolódnak (lásd Az obeliszkünk vagy a Gemma a nyakban címűt). Előfordul, hogy a szöveg nem egy műalkotást, hanem magát a művészt idézi meg: „Többet ér a rendkívül vékony, színes / Vonal a képen, mint a ház elé / Helyezett állványon a nagyméretű / Festmény. Ezt Apelles húzta.” (Elenyészik, 76.) A vonal, illetve vonás jelentőségének hangsúlyozása („A vonás átfut több alakon, / Önmagán túl mást sejtet.”) felidézi Apellésznek az állhatatos alkotómunkára vonatkozó mondását, miszerint nincs nap vonal nélkül („nulla dies sine linea”). Érdekes, hogy eme szállóigét Plinius is idézi, aki mind az intertextuális, mind a szimbolikus utalások szintjén fontos alak Géczi kötetében.

A klasszikus műveltség nemcsak az ekphrasziszokban ragadható meg. Géczi verseit átszövi egy olyan, jellegzetesen az ókor és középkor tudásképére jellemző enciklopédizmus, melyben a természetfilozófia és művelődéstörténet legkülönbözőbb rétegei ötvöződnek. Ezek a nem ritkán paratextus formájában is idézett auktorok, valamint az általuk képviselt tudás, olyannyira szerves részei a szövegeknek, hogy bizonyos szakaszok sok esetben egy Plinius-féle természetrajz nyelvezetére emlékeztetnek. Ilyen a borostyánkőről szóló fejtegetés: „Mondják, a dolgok belseje / megőrzi a változó dolgok színét, annak / esszenciáját gyűjti össze, ezért süt, ha dörzsölik.” (Borostyánkő lánc, 64.) A szöveg felépítésében is egy premodern enciklopédia struktúrája érvényesül, hiszen a borostyánkő fizikai tulajdonságainak számbavételét annak gyakorlati alkalmazhatósága követi, megfelelve az analógiákon alapuló gondolkodásmód követelményének: „Ballépés ellen / használ, italba keverve, nyakba akasztva.” (Uo., 65.) Hasonló módon szerveződik a Dögkeselyűk című hosszúvers, melynek egy szakasza Aquinói Tamást idézve ír a címbeli madarak rendkívül érzékeny szaglásáról. A szövegben olvasható mondatok némelyike a tudatos archaizálással még jobban rájátszik az benyomásra, miszerint az olvasó egy régi magyar bestiáriumot lapozgat: „Avég- / re teremtett, hogy légyen mint koporsó, vagy / közönséges temetőszolga, aki ne / engedje, hogy az aer a sok dögtől ki- / származó bűzhödt és mérges gőzölgések / által megvesztegetődjék” (Dögkeselyűk, 72.) Ugyanez figyelhető meg egy későbbi szövegben is, mely (hasonlóan az iménti példákhoz) egyetlen állatot vizsgál, ezúttal a jezsuita teológia és természetfilozófia szemüvegén keresztül: „A kolibri, / mint a jezsuiták szerint oly sok / minden, légyből való.” (M. I. N. D., 98.)

Az antik és biblikus motívumok, illetve beszédmódok által meghatározott nyelvezetből némiképp kilóg az első ciklus. Az itt olvasható szövegek személyessége bizonyos helyeken a referenciális olvasat lehetőségét is felkínálja („Vannak, akik hazugságnak mondják, de tudom, / a rózsáról nálam többet senki sem ismer”, 2011, [28.]), így meglehetősen elüt a későbbi versek különféle szerepekben rejtőző lírai énjétől. Hogy egy életút áttekintése történik, a címekben megjelenő évszámokból valószínűsíthető (az első 1959 k., az utolsó 2013). A záró darab már kimondottan a visszatekintés szándékát összegzi: „Gondoltam, elbeszélem az ifjúságomat”. (2013, 29.) Bár a különbség egyértelmű, a metaforákra összpontosítva kiderül, mennyire beleágyazott a kötet szerkezetébe ez a szövegegyüttes. Elég rögtön a legelső verset elolvasni, amelyben a szöveg és test hasonlósága, azok metaforikus összefésülése a későbbi poétika jellegzetességeit előlegezi meg. Nem kerülheti el a figyelmet, hogy ami a képi szinten történik, az átvitt értelemben mind a versre, mind az egész kötetre vonatkoztatható: „Akár a fáslit, / jobbról balra haladva / tekerem le a mondatokat, / fejtve le alakjáról / sorra a szövegsávokat […]”. (…alatt, 7) Az így előkerült „lelet” artefaktum-jellege hangsúlyos: „Ott áll ő, homokrajzolattal, / archaikus mosollyal az arcán, / akként, ami megmaradt belőle / a szöveg alatt.” (Uo.) Az írás konzerváló hatására utaló allegória egyaránt jelképezheti valaminek (legyen az egy emlék vagy személy) a megőrzését, illetve felfejtését. A szövegalkotás ily módon a megismerésben is kitüntetett szerepet játszik. Hasonló értelemben lényegül át a művész teremtő munkája a Kék majmok című versben, ahol már a felütés szoros kapcsolatot feltételez a létezés lehetősége és a létezés művészi reprezentációja között: „Addig tartott az életünk, / ameddig éltek kék majmokat festő népek.” (Kék majmok, 89.) A festészeten keresztül (élesen szembehelyezkedve a platóni ideatannal) nem létromlás következik be, hanem magának a létezésnek a körülményei teremtődnek meg: „ekként lehetséges valósággá válnunk.” (Uo.)

Ahogy már szóba került, az első vers az egész kötet értelmezéséhez támpontot kínál. Ezt kiegészíti egy már szintén elhangzott megállapítás, miszerint Géczi lírája előszeretettel nyúl az antikvitás, illetve a zsidó-keresztény kultúra motívumaihoz. Nem meglepő tehát, ha jelen kötetében az írás, illetve annak metaforakészlete több alkalommal is előtérbe kerül. A második ciklus címadó verse ezeket a szempontokat követve dolgozza át a bibliai Jónás-történetet. Géczi a próféta helyett a cethalra összpontosít, kiemelve a szörny-lét alapját jelentő idegenségérzetet: „Monstrum, ami belőle / sejthető, és nem ad hozzá kontúrt / a látvány.” (A cetről, 34.) A cet ellenáll a megismerésnek, kategorizálhatatlan, mi több, állat-voltát meghaladva egy nem-arisztoteliánus logika elvont jelképeként is felfogható: „Részek nélküli egész, amelyben / ezek és azok, igenek és nemek / nem voltak, nem lesznek és nincsenek.” (Uo.) Mindez úgy tűnik, korlátozza befogadhatóságát, amit az íróeszközökön alapuló metaforák is alátámasztanak: „Az uszonya olyan, mint kódexet / másolók betűkaparó kése.” (Uo.) Érdemes hosszabban idézni az alábbi szakaszt, melyben képek egész láncolata bontakozik ki: „Honnan is tudható, hogy a bőre / nedves radír, ledörzsöli / a hullámok lapjai közt alázuhant / hajótöröttek, a vízbefúltak, / az özvegyek, az árvák vízszínű / tintával leírt káromkodását / és átkait, mígnem a végtelen / óceán nem lesz tisztára, / újból lesimított palimpszeszt.” (Uo., 35.) A lény tehát egyrészt befogadhatatlan, másrészt, köszönhetően az artisztikus megfeleltetéseknek, a megsemmisítés, a végleges eltörlés képzetéhez is szorosan kapcsolódik. Hasonló szörny-leírás figyelhető meg a Baziliszkusz című szövegben. Ez a lény, akárcsak a cet, megfoghatatlan, amit a különböző kultúrtörténeti beszámolók is megerősítenek (Plinius mellett Chaucer és az itáliai természettudós, Ulisse Aldrovandi nevét említi a vers), hiszen ahány feljegyzés, annyi lehetséges baziliszkusz-test. Ebből már következik a tény, miszerint a szörny végső soron a fikció világában létezik, alakja pedig a róla szóló beszámolókban, tehát magában a nyelvben ragadható meg: „Csupa történetből áll, / merő enciklopédia, azon / túl a formátlan, trágyázott semmi.” (Baziliszkusz, 63.)

A kötet egyik szembetűnő sajátossága, ahogyan az egyén emlékei és tapasztalatai a rendkívüli gazdagságú kultúrtörténeti utalásokkal keverednek. Ezek az átfedések az Odüsszeia című vers metaforáiban is tetten érhetőek, kiváltképp, amikor a műalkotás egyszerre lesz egy kollektív és egy szubjektív idő jelölője: „A múlt eposz, melynek / soraival úgy növekszik a hossza, / ahogyan a csendje apad.” (Odüsszeia, 104.) A távoli múlt mellett a 20. századi események is előkerülnek, vagy egyéni nézőponton keresztül (Szöveghűség, 111.), vagy kollektív traumák felelevenítésével (Útmutató, 122‒123.) A történelmi korszakok közti párhuzam a kötet egyik alaptézise, amit a fülszövegnek választott vers mottószerű formában is megfogalmaz: „Van / több időszak, melyeknek azonos mind / a nyelvtana, mind a szónoklattana.” (Hajnal, 80). Fontos észrevenni, hogy ez az antikvitásból összegyűjtött tudásanyag sohasem uralja öncélúan a tematikát: ami az egyik szövegben egy konkrét hordozó, egy másikban már az eredeti kontextusból kiemelt metaforaként szerepel: „Az ágymatrac / fonnyadt testek enciklopédiája.” (Résfény, 107.)

Egy interjúban Géczi János úgy fogalmazott, hogy új kötetének célja „beljebb és beljebb jutni egy-egy jelentés értelméhez, s a nyelv és a megváltozott korszakok képezte akadályokat felmutatva leküzdeni azokat.” A nyitóversben is ez a szándék érzékelhető, mely aztán a kötet egészére kifejti hatását. Paradox módon, a testről fásliként lefejtett mondatokat akár ellenkező módon is lehet értelmezni, így a felfedés helyett a jelentés elrejtése következik be. Olyan szövegrétegek képződnek, melyek végül a versek beszélőjét is maguk alá temetik, így a barbár népeket és mitologikus teremtményeket leíró enciklopédia-szerző, valamint az életét, s annak veszteségeit áttekintő lírai én alakja eggyé olvad, ahogyan természet és művészet teremtő munkája is kiegyenlítődik.