Megmenekülők

Az öregasszony az új évezred hajnalán tért meg Teremtőjéhez, vagy a régi alkonyán, mert ez felfogásbeli kérdés, hogy valójában mikor is kezdődött a harmadik évezred. A bonyodalmat ugye, megint az idő okozza, amit mi a nullától számolunk, nem az egytől, de, hogy a nulla mikor is volt, az kapásból nem tiszta, mert tudvalevőleg eleve mínusz négy és hét között valamikor, de ezt már akkor elszámolták, amikor az egészet kiokoskodták. E szerint például a harmadik évezrednek el kellett volna kezdődnie valamikor ezerkilencszázkilencvenhárom körül, és ezt ne is bonyolítsuk tovább, mert még belekeverhetnénk azt a másik, ötezer valahánynál tartó számítást is, és akkor biztos elvesztünk. Annyi bizonyos, hogy a nulla az első ‒ és nem is akármilyen ‒ év volt, és ebből az következik, hogy az egy már a második, a kettő a harmadik és így tovább, vagyis a kétezredik az ezerkilencszázkilencvenkilenc, és kétezer a kétezer egyedik. Na, ugye, világos, hogy az időn nem lehet kifogni, holmi 1400 köbcentis logikával! – szakadt el a temetési szertartás gépies liturgiájától Iván mikor a sírbatétel alatti könyörgések közepette, annál az invokációnál, hogy most azért a testvérünkért imádkozzunk, aki a jelenlévők közül elsőnek követi az elhunytat egy távoli rokon hangosan beleszólt, hogy „jelen”. Na, ennyit erről! ‒ és megadta magát az oly otthonos lelki magánynak és spekulációnak.

Egy sokkal vulgárisabb síkon az is biztosnak tűnhet a felületes gondolkodó számára, hogy a hagyatéki ügyek elrendezése után a házat a Perlaki családnak ki kellett ürítenie, mert bölcsen úgy döntöttek, hogy nem marakodnak az örökség felett, hanem eladják, és megmentik a békét, amit tudvalevőleg semmi sem fenyeget jobban, mint a pénz, a hatalom és a nő valamelyike, vagy tetszőleges elegyük.

Erre a hősi akcióra már nyáron került sor. Dögletes meleg volt, mert a klímaváltozás már éreztette hatását, és Magyarország lassan mediterrán területté vált. Iván, akit nem rázott meg látványosan anyja elvesztése nagy nehezen rászánta magát, hogy leakassza a tartóról a padláskulcsot, és behatoljon a Szahara mélyére. Öccsével, Dáviddal az ő tisztük volt az ingóságok elosztása, és ehhez fel kellett térképezniük a legeldugottabb zugokat is, hogy kiderüljön, legenda-e, vagy valóság a vésett nyelű, monogramos huszonnégy személyes ezüst étkészlet. Úgy rühellte a feladatot, mint Jónás a prófétaságot, de a kényszer nagy úr, nincs tekintettel sem az őszes halántékra, sem a bokasüllyedésre, a recsegő térdízületről nem is beszélve.

Valamiért irtózott anyja hagyatékával foglalkozni. Egyszer ő már elhagyta ezt a házat, és azóta csak vendég itt, és nem is lesz már soha más. Dávid az nem. Az a marha – ahogy magában minősítette ‒, az persze itt maradt, és soha nem állt a saját lábára. Anyjuk állt rajta a haláláig.

Nem, nem akart gyerekkora emlékeivel találkozni, felidézni azokat az éveket, amikor Klaudia fennhatósága alatt élt, nörsz vigyázott rájuk, és azt az álszent komilfó neveltetést kapta. Minden nap, amit itt töltött a lomok rámolásával, előhozott valamit a feledésből, de kitartóan küzdött – úgy gondolta ‒ okkal eltemetett múltja ellen. Éppen elégnek találta a jelen nyomorával folytatott harcát, és úgy érezte többre már nincs ereje. Jópofának tűnhetett ugyan felidézni, hogy pontos üzleti ajánlatot tettek a testvérek szigorú anyjuknak, hogy rábírják, függessze fel valamely csíntevésükért kiszabott büntetésüket, és engedje el őket moziba a szomszéd lányokkal, minek fejében ők életre szólóan megígérik, hogy sem azt, sem más rosszaságot soha nem követnek el – de az emlék több keserűséget hozott, mint felszabadulást.

*

A padlásnak különös illata volt. Mintha még a hőség is szagolható lenne a szállongó porban, a csomagolópapírba tekert, cukorspárgával átkötött szőnyegek, használaton kívüli bútorok, tartalék palalemezek, és ereszcsatorna darabok, kiszuperált virágtartók és hatalmas sötét testekként elnyújtózó hajókofferek között. A fény az ajtó feletti csupasz villanykörte mellett a lépcsőházból és a két tetőablakból szűrődött be, sejtelmes derengést teremtve. Elég volt egyetlen lépést tenni a padlástérben és beindult a porszemek tánca a kis nyíláson besütő nap sugarában. Ha nem lett volna olyan elviselhetetlen, akár igéző is lehetett volna.

Iván az ajtóból körültekintett és az utolsó olyan sóhajával, amely még nem taszította a szilikózis felé eldöntötte, hogy nem halogatja tovább az expedíciót. Ahogy megszokta szeme a félhomályt, tekintete a padlás közepén, a bejárattal szemben terpeszkedő két kofferre tévedt. Szürke belepett állapotukban is méltóságosak voltak, szinte szépek. Mint két öreg férfiarc, amire a kor rákarcolta a múltat. Viseltesek, titokzatosak, mutatják is, rejtik is magukat. Odalépett az egyikhez és fölé hajolt. A vászonnal behúzott testet erős bordák tagolták, lekerekített sarkaikon fényüket veszített rézveretek, amelyek egykor a stabilitást adták, és az ütődésektől óvták meg tartalmukat. Két végén vastag bőr fülekkel lehetett markos hordároknak cipelni a jelentékeny súlyt, és gyönyörű nagy csatok zárták el az illetéktelek elől ismeretlen kincseiket. A fedlap közepére elfeketült fémtáblát szegecseltek egykor. Tenyerét rányomta erre a lapocskára és erős mozdulattal letörölte. Két gravírozott betű tűnt elő: M. O. Egy pillanatra meghökkent mert nem értette, de aztán leesett a tantusz.

‒ Aha, egy monogram, Oli bácsiék kofferje! Mauks Olivér! Ezzel hajózott Oli és Irma az Adrián Fiuméból egészen Bariig. Na, lássuk ‒ és a csatokhoz nyúlt, amelyek némi forszírozás után megadták magukat, és felpattantak. A fedél alatt nejlonzacskók, borítékok, csomagoló- és selyempapírok rejtettek mindenféle irományt. Lényegében csupa régi kacat. Iván megkönnyebbült, ezzel sem lesz sok dolga, bár most sem bukkant elő a családi legendákban emlegetett vésett színezüst étkészlet, de legalább hamar végez. Megy a sok cucc sebesen a kukába. Kiemelte az első köteget, újságcikkek voltak. Talán anyja emléke iránt érzett kegyeletből belepiszkált a kivágatokba, de semmi személyest nem talált, csak régi koncertekről írt kritikák, amerikai hírességek sztorijai és más, magyar, német és angol nyelvű lapok kis színes írásait látta. Sarkukon a jól ismert betűkkel dátumok, nevek, hogy mely családtagnak is kell majd odaadni, akiket biztos érdekel. Határozott kézzel süllyesztette az odakészített szemeteszsákba a köteget. Amikor újra a kofferbe tekintett megakadt a szeme egy kiszáradt, töredezett elsárgult borítékon. Az előrenyomtatott Nagyméltóságú, Méltóságos, Nagyságos úrnak, úrhölgynek felirat mellett az előző kézírással, ceruzával a következő szöveg volt olvasható: „Vilinek 1944-45 ös leírás levélben 1948. jan. 16. küldve”.

Lassú, bizonytalan, szinte gyáva mozdulattal nyúlt utána. Valahonnan mélyről borzongás futott át rajta, mintha ismeretlen eredetű szél támadt volna a forró padláson.  A kutya pöcsét, csak nem leírta Anyuka Vili bácsinak, hogy mi történt velük a háború alatt! Erről soha nem volt hajlandó nekünk beszélni, nicht vor den kinder alapon.

Lássuk csak, és remegő kézzel kiemelte a borítékot, és óvatosan, hogy a töredezett papír szét ne essen, kinyitotta.

Egyre jobban elhatalmasodott rajta az izgalom, felfordult a gyomra, émelygett, hányingere támadt, nagyokat böffentett, és kiszáradt a torka. Valami ismerős, ismeretlen közelgett váratlanul a múltból, mint szerelvény zakatol elő az alagútból. Sóhajtott, és kiemelte a sűrűn teleírt, töredezett félbehajtott lapokat. A kézírás hátoldalán, fekvő A/4-es formátumban az ózdi finomhengermű üzemfőnökségének piros pecsétjével, és valaki olvashatatlan ‒ későbbi lapokon Heinczné ‒ aláírásával hitelesített bejelentések voltak felsorolva a kikészített közvetlen jóvátételi árukról, 1947. március 10-i dátummal. Pontosabban jugoszláv és orosz jóvátételre irányított hengerhuzal, sarokheveder, gömbacél és laposacél tételek sorakoztak egymás alatt. Így aztán Iván kezében gyűrődő papírokon ott derengett családja és hazája sorsának színe és fonákja is.

Megkereste a lapok csücskén számozott oldalak közül az elsőt, és a padlásablak felé tartva olvasni kezdte anyja jellegzetes kézírásával írt, itt-ott javítgatott levélvázlatot.

*

„Elise egyik utóbbi leveleiben egyikében írja, hogy a mi „story”nkat még mindig nem ismeritek. Ez ösztönzött arra, hogy ennyi idő után találkozásunk előtt megírjam. A „történelmi távlat” valóban nem halványította el e sötét emlékeket. Tehát vissza 1944-be! – Március 19-én németek bevonulása. Sötét előérzetek, balsejtelmek közt hideg abroncs a szívünkön, valószínűtlenül borzalmas hírek a többi megszállt országból. – Április 5-én kötelező sárga csillag viselés. Másnap Dávid elsőáldozása! Az első komoly megrázkódtatás a gyerekek életében: katholikus hitben nevelkedtek a származásukat nem is sejtették, 8 és 10 évesek. – Személyzetet nem szabad tartani, kitűnő mindenesem 3 év után zokogva távozik. Anya beköltözik Olihoz még Irma betegsége alatt és aztán is ott marad, hogy Oli ne legyen egyedül. Mi április végén beköltözünk Anya lakásába és a mi lakásunkat átadjuk önként, mielőtt erőszakkal elvennék. Megalázó, aljas rendelkezések sora kezdődik. Elveszik a hivataltól kapott, egész évre kiosztott zsírt, az élelmiszerjegyeket megvonják stb. Minden nap külön izgalom, míg Jani hazajön, hiszen a németek állandóan viszik el az embereket részben önkényesen, részben feljelentésre. Márpedig utóbbi volt bőven. Maguk a németek elismerték, hogy egyik országban sem jelentette fel egymást ennyi honfitárs. – Jun. 21-én összeköltöztetés kijelölt csillagos házakba. Szerencsére Oli házát is kijelölték, s így odaköltöztünk. Ekkor már odaköltöztettek ott lakott egy Wittenberg nevű házaspár és az asszony anyja, akiket a németek kiraktak a várbeli villájukból. Ezzel a 3 emberrel végig együtt voltunk a legrosszabb körülmények közt, a lehető legjobb viszonyban egyetlen zavaró momentum nélkül. Határtalan szerencse volt ez, hiszen ebben ezekben a kényszerűen összesodort együttesekben egymást marták az emberek. Június végére felmondanak Janinak a Rimában. Július 1-én eltűnik Ervin, 3-án Oli… ezeknek a tragédiáknak a részleteit már megírtuk. – Augusztusban Jani a MÁV-nál nehéz testi munkát végez, reggel megy, és este jön haza. Ha valaki elmegy otthonról a hazajövetele sohasem biztos! Ebben az időben a légitámadások alatt az óvóhelyen tartózkodunk, ahol vad idegháború folyik: mindenki túlszárnyalja a másikat borzalmas hírek beadásában. Mint utóbb kitűnt ezek meg sem közelítették a valóságot, mely mindennél szörnyűbb volt. – A táplálkozásunk ebben az időben még kielégítő volt – hűvösvölgyi szabadság után 4 fal közé zárva. Ekkor már csak kijelölt órákban szabadott az utcán tartózkodni, s csak a legszükségesebb vásárlások miatt mentünk el. Okt. 15. Horthy proklamáció Szálasi! Okt. 20. Szorul a hurok, az események egymást kergetik. Okt. 20-án a házból Janit a többi férfival együtt elviszik a nyilasok Gödöllőre sáncot ásni. Okt. 23-án plakátfelhívásra nekem kellett bevonulnom – minden nő 40 éves korig. Egész éjjel feneketlen sárban meneteltünk sok száz nő hátizsákkal, nappal tovább, cca. 35 km-t jártunk; Maglód közelében egy tanyán helyeztek el. Szerencsére öreg honvédok kísértek és nem nyilasok. 3 lábujjam elgennyedt (a járásnál letaposták), így nem vonultam ki sáncásásra, csak a tanyán dolgoztam. Az éhség, a hideg eltörpült ama tény mellett, hogy a családomról nem tudtam. Nov. 3-án nagy ágyúzás, már reméltük, hogy fogságba esünk, de este 10-kor riadó, indulás Pest felé. Újabb remény, hátha leszerelünk. De hajnalban Rákoskeresztúron átvettek a nyilasok és ekkor megtudtuk, hogy visznek Dunántúlra. Ebből már sejteni lehetett a jövőt. – Ezek voltak azok a helyzetek, amikor abszolút életveszély sem tartott vissza – vagy vagy –ilyenkor belenyúltam a sorsomba. Erős nyilas kísérettel értünk a külső Kerepesi útra. Ott a töltés lejtőjére támolyogtam, lezuhantam, mintha meghaltam volna. A fejem pár centiméterre volt a sínektől és felejthetetlen szörnyűség volt az a néhány perc, amíg az első villamos elrobogott, és én bizonyosságot nyertem afelől, hogy nem vitte le a fejemet. Ha megmoccanok, rájönnek, hogy szimulálok, és akkor lelőnek.

Egyszerre német katonák léptek hozzám és „die ist ja mausetot” felkiáltással, sárral és fűvel hintették be az arcomat. Majd tanácskoztak mit tegyenek velem… egyszerre felkapott ez egyik s egy arra haladó honvédszekérre dobott, a honvédekre parancsolva, hogy vigyenek a menet után. Vadul kalimpáltak a fordulatok a fejemben, ha leadnak a menetnek végem van. Néhány pillanat múlva kideriültettem a beszédjükből, hogy ők is szöktek a csapattestüktől! Erre fokoza megkértem őket, hogy vigyenek orvoshoz, s a Liszt Ferenc tér 5-öt adtam meg címnek, persze mondtam, hogy nagyon hálás leszek. Ezeknek kellett a pénz és sorstársnak éreztek s így honvédkísérettel értem haza, ami fontos volt a nyilas házmester és vici miatt is. Képzelhetitek a viszontlátást – de Jani nem volt otthon. Másnap tökéletes lett a boldogság, Jani szintén megszökött az utolsó pillanatban. A társaink közül, akiket akkor kivittek nyugatra alig néhányan tértek vissza. – A férfiak helyzete a házban lehetetlenné vált, állandóan elvitték őket. Így Jani Wittenberggel együtt svájci védettséggel a Fiúárvaházba bevonult. Onnét csillag nélkül minden nap hazalátogattak, hogy mi van velünk. – Újabb megszorítás, megszüntetik a csillagos házakat, gettó lesz és védett házak, mindkettő körülhatárolt terülten. Nov. 15. ez volt a határidő a költözésre. Már előző este bezárták a kapukat s nem szabadott elhagyni a házat. Ez rossz jel volt. Másnap tényleg reggel nyilasok jöttek, hogy 50 éves korig elvigyenek minden nőt. Újra pakkolás, hátizsák… Mikor a házkaput egy pillanatra kinyitották megfogtam Wittenbergnét és kiszöktem vele. Aznap az utcán minden eddiginél nagyobb összefogdozás volt, százszámra szedték össze az embereket. Itt is, ott is egérutat nyerve odaszöktünk Janihoz. Onnan d.u. a „svájci ház”ba mentünk Balázs Oszkár lakásába, ahol Wittenbergéknek is biztosítottam helyet. Legnagyobb rémületünkre Anyáink és a gyerekek nem voltak ott. Több mint 2 órát vártuk őket megkövülve az ijedtségtől, amikor megjöttek sárosan csapzottan. Útban a Szt. István park felé nyilasok bekerítették és bevitték őket a nyilas házba – gyűjtő és egyben kínzóhely – ahol órákig szorongtak több százan zuhogó esőben. De milyen csodálatos szerencse megint, egy „humánus” nyilas vezető megengedte, hogy a gyerekek a kísérőikkel elmehessenek. – Néhány nap múlva Jani és Wittenberg is odajöttek hozzánk, miután búvóhelyükről laktanyába vitték őket. Menetszázadba kerültek, de megszöktek. Így újra együtt voltunk s állandóan fokozódó izgalomban vegetáltunk érezve az állandóan lejjebb zuhanó Damokles-kardot. Nap-nap után ürítették a védett házakat s lakóit vagy a gettóba vitték, vagy deportálták, vagy – egyenesen a Dunába, ki, hogy fogta ki. Minket is többször kivezényeltek az udvarba felszereléssel, de újra visszaküldtek. Nov. 30-án azonban komolyan fordult a dolog. Riasztás, hátizsák stb. nyilasok eltépik a svájci menlevelünket, külön csoportokba osztanak, én Janival, Anya a gyerekekkel és Wittenbergékkel külön csoportba kerültünk. A mi csoportunkat (a fiatal munkaképeseket) elindították anélkül, hogy Anyával egy szót tudtam volna váltani. Vittek a hírhedt óbudai téglagyárba, amely a deportálandók borzalmas gyűjtőhelye volt. Újabb szerencsés véletlen: este, sötétben értünk oda, ott külön állították a 40 éven felüli nőket és az 50 éven felüli férfiakat. Mi ösztönösen ezekbe a csoportokba álltunk be és óriási megkönnyebbülésünkre a pesti gettó felé irányítottak. Ott a Síp u. 12-ben, a központban helyezkedtünk el. Jani a hitközségi hivatalban dolgozott, én az első segélyhelyen. Itt kezdődik Aranka áldásos működése, amelyért örökké hálás leszek neki. 3 hónapig semmit sem tudtunk Anyáról és a gyerekekről mikor Aranka megjelent és hírt hozott róluk. Őket hosszas sétáltatás után visszavitték a svájci házba s csak miértünk izgultak szörnyen. Aranka ügyesen és vakmerően közlekedett a gettó és a svájci ház között leveleket és élelmiszert szállítva. Felbecsülhetetlen értéke volt annak, hogy tudtunk egymásról hírt adni. Itt a Síp u. 12-ben, amely gyűjtő és elosztóhely volt, láttuk meg egyszerre Tamást, aki egyszerűen felismerhetetlen volt, sebesen, véres szemekkel, borzalmas állapotban, olyan kifejezéssel a szemeiben, amely híven visszatükrözte az átélt borzalmas szörnyűségeket, és amelyet soha el nem fogok felejteni. A szobánkban fekvőhelyet csináltunk neki íróasztalon (mi a földön feküdtünk) és ahogy lehetett ápoltuk, amíg kórházba került.

Dec- 10-én bombatalálat érte a III. emeletet. Jani pontosan ½ perccel előbb hagyta el azt a szobát, amely beomlott és hárman haltak meg benne…

Közben felépítették a gettó falait és készültek arra, hogy lezárják a kapukat. Ekkor minden idegszálam azt parancsolta – ki innen! A svédek nap nap után vitték ki a védettjeiket vissza a védett területre. Dec. 16-án velük sodródtunk ki – pontosan 24 órával a gettó teljes lezárása előtt. Közvetlenül mielőtt a lakásunkhoz értünk 2 katona elfogott az utcán s ekkor igazán csak Jani csodás lélekjelenléte és jó emberismerete mentett meg; megvesztegette őket, s még a házmester előtt is igazolták a hazatérésünket. A házmesterek javarészt nyilasok voltak és hatalmi helyzetükkel cézaromániás kegyetlenséggel visszaéltek.

Újra határtalanul örömteli volt a viszontlátás! Ekkor már az élelem nagyon fogytán volt. Gáz víz nem volt, vizet lentről kellett felhozni a IV. emeletre. Lent főztünk szabad ég alatt az udvaron, téglából csinált tűzhelyen s néha percenként rohantunk be a házba repülőtámadások alatt. – Egyszer éjjel találat érte a házunkat, egy erkélyt szakított le és a liftakna körüli rács egy részét. Máig is érthetetlen előttem, hogy miképpen történhetett az, hogy az egész ház lakói koromsötétben levonultak az óvóhelyre a nyitott liftakna mellett – és semmi baj sem történt. Ugyanis ez volt az egyetlen alkalom – a találat után - hogy megengedték, hogy az óvóhelyre lemehessünk. Minden támadást a IV. emeleten éltünk át. Karácsonykor ellenőrizhetetlen híreket hallottunk, hogy az oroszok a Stefánia úton és a Szt. János kórháznál vannak; közelről hallottuk a harcot, de múltak a napok és egyre nehezebb lett a helyzetünk. Körülöttünk már csaknem minden házat kiürítettek. Karácsonyig még egyszer-egyszer bemerészkedtek a szabadon járkáló ismerősök, akik mégiscsak hoztak hitelesebb híreket s valami ennivalót, de ez is megszűnt, túlságosan nagy lett a veszély. – Itt ki kell térnem arra a végtelen figyelmes és szeretetteljes jóságra mellyel egyrészt Bedő Rudiék, másrészt Hacker Ödönék (Vértes Lily) igyekeztek segíteni rajtunk, amennyire csak lehetett. Úgy a gettóba, mint a védett házba küldtek élelmet s ruhaneműt megőrzésre eltettek, hogy sajnos ennek nagy része is elveszett nem az ő hibájuk. Egyre fokozódó izgalmak közt jutottunk Jan. 16-ig. Ekkor reggel furcsa hangzavarra kirohantunk és orosz katonákat láttunk meg, akik a havas kertben vígan átugráltak a kerítésen és kézzel-lábbal igyekeztek megnyugtatni mibennünket. Vajjon van-e a földkerekségen olyan fantázia, amely követni tudná azon érzéseket, melyek ekkor elárasztottak minket? Nincs és nem is lehet, mert ehhez mindezt át kellett élni!”

Egy kis negyedbe tépett cetlin még ennyi kiegészítés volt a levélhez:

„Csak annyit akarok hozzáfűzni, hogy ez vázlatos, kivonatos leírása az eseményeknek, számtalan epizód kihagyásával, hiszen egy levél keretébe bele sem férne a teljes valóság. De gondolom ez a rövid, tárgyilagos ecsetelése ama szörnyű évnek bizonyára elegendő ahhoz, hogy életben maradásunkat csodának tekinthessétek. 

-Szeretettel csókol Benneteket K.”

*

Iván lassan leengedte a kezét a papírlapokkal. Kész. Ólmos fáradtság vett erőt rajta, feje lehanyatlott a mellkasára, csak súlyos lélegzése emelte vontatott folytonossággal. Képtelen volt reflektálni magára, fogalma sem volt róla, hogy mi történik vele. Nincs lélekrajz, nincs finom elemzés, valami létező sűrű tömeg van. Lehet, hogy ilyen a fekete lyuk belülről?

Persze történik valami ott bent, csak nem lehet megfogalmazni. Megfigyelni is csak annyit sikerül, hogy akkor, amikor hosszú idő után felemelte az arcát, látszott, hogy a rátelepedett finom porba szája pereméig árkokat, tekergős barázdákat rajzolt a fentről érkező folyadék. Azt, hogy honnan indultak a cseppek, a homlokáról, vagy a szeméből, esetleg mindkét forrásból nem lehet jól látni a félhomályban. Nyelvével alaposan körbenyalta ajkait, vékony sárbajuszt rajzolva magának, és cuppantott a sós porfalattól.

Még mindig abban a másik időben, abban a „storyban” járt, fél évszázaddal korábban, amire egy nem várt, nem vágyott, félelmetes ajtó nyílt. Gépies mozdulattal visszatuszkolta az írást a borítékba, hangos nyögéssel megpróbált felegyenesedni a koffer sarkáról, de a hosszas görnyedt üléstől az éles peremen rettenetesen elzsibbadt a jobb lába, visszazökkent. Mintha ezernyi tű szurkálta volna a fenekétől a talpáig.

Aaa – nyögött önkéntelenül, majd újabb kísérletet tett, és miután már megállt a talpán, bicegve elindult lefelé a falépcsőn. Cipője olyan ritmustalanul kopogott a fokokon, mint egykori vasalt bakancsáé, amikor Sunyovszky vonszolta haza egyetemista korukban a teljes berúgásba torkollott hólapátolás éjszakáján, hatalmas megbotránkozást okozva a hideg vizes priznicet kínáló, az efféle kicsapongást megvetendőnek és szalonképtelennek tartó Klaudiában. Úgy vonult, mint egy robot, csak a kis tűszúrások jelezték, hogy él. Észre sem vette, hogy nyitva hagyta a padlásajtót, elment az emeleti lakások előtt, be sem köszönt Dávidéknak, és apja P. J. monogramjával díszített házkaput is csak ösztönös mozdulattal húzta be maga után, később sem emlékezvén, hogy merre indult az utcán. Csak tette egymás után a lábait, hiszen a járásban, és különösen a futásban ez a csodálatos, hogy olyan egyszerűen csupán abból áll, hogy az egyik láb elé kell tenni a másikat, persze nem pont elé, mert akkor hasra esik az ember, hanem mellé-elé, és aztán ugyan ezt a másikkal, de ez az egyhangú tevékenység most pontosan kifejezte és fenntartotta Iván lelkiállapotát, tök mindegy volt, hogy hová tart.

Persze a tudat valahogy ott a mélyen is működik. Mi az, hogy működik? Ott működik, csak igazán, így aztán felfelé ment a hegyre, bár ez is csak abból volt érezhető számára, hogy egyre jobban kapkodta a levegőt, mert a 30 Celsius-fok fölötti hőmérséklet és a magas relatív páratartalom kimerítette tüdeje vitális kapacitását.

A borítékot izzadt hóna alá szorítva, lehajtott fejjel haladt az emelkedőn, és hirtelen egy pár fekete katonacsizma állt előtte. Megkövülten torpant meg.

Egyszer már állt ő így, lehorgasztott fejjel, ilyen csizmák előtt a Szent István körúton tízévesen, míg nagyanyja a papírjaikat húzta elő remegő kézzel a retiküljéből és nyújtotta át a pártszolgálatosnak. Elemi erővel tört rá az eltemetett rettegés a felszakadt emlék súlya alatt. Vállai lezuhantak, úgy érezte képtelen felemelni a fejét. Lelepleződött önmaga előtt. Már nem tudta tagadni sem az ismert, sem az ismeretlen múltat. Akarta, nem akarta, tudta.

Nagy nehezen mégis megerőltette magát, és tekintete elindult felfelé. Ahogy pillantása végigcsúszott a csillogó bőrön úgy vesztette az el fényét, vált a lábfej kő talapzattá, a csizmaszár szögletes faoszloppá. Végül már egészen hátravetett fejjel állt, és hirtelen kitisztult az agya. Kis híján nekiment a Kapy út sarkán álló pléhkrisztusnak.

‒ Hülye vagy Perlaki ‒ sóhajtott megkönnyebbülten, mert úgy látta, hogy a Felfeszítetten kívül más tanúja nem volt az esetnek, Ő pedig mintha elnéző mosollyal, bizalommal nézett volna bádogfogságából rá. Kicsit megnyugodott és elhagyta a szorongás. Ekkor váratlanul eszébe jutott egy régi, kellemetlen ismerőse, és félhangosan kibuggyant belőle: „na, most zsidózz kisköcsög”! Hoppá! Kicsit elszégyellte magát, és most már gond nélkül hazament.

(Részlet a Kicsi hűség című regényből)