Rigók; Utolsó napok

Rigók

Átrepül a kerten. Fenyőág várja és gyantapiszok.

A szárítókötélre ugrik. Alatta dús petúniaszirmok

rejtekében egy napszítta ruhacsipesz fakul.

Felröppen, majd a háztetőre száll. Megcsúszik. Ellöki

magát, verdesve csapong a fák közt, végül a hintaállványra

telepszik, hogy onnan pásztázza körbe az udvart.

A másik is éppen ilyen volt. Egy hordó ringatta, kéregbarna

tolla ázott csomókba tapadt. Égre tárt szárnyán, mint egy

sziget erdeje zöldellt a kocsonyássá puhult csalánlevél.

Utolsó napok

Bundája még ragyogni látszik. Oldalra vetve hátsó lábát, elterül.

Belenyal a szőnyeg bolyhaiba. Tegnap óta épp hogy csak eszeget,

nem fogy az etetőbe rakott széna. Zajt csapok, felkapja fejét, egyet

nyújtózik, majd szfinx-pózba vágva magát fülelni kezd, mintha

értené, hogy róla beszélünk. Melléfekszel. Két ujjal simítod végig.

Elmerülsz a mélykék szempár tengerében. Eszedbe jutnak a testvérei.

Nézed, ahogy félálomba zuhan. Orra mozog, dúsan erezett füle

hátrakonyul. Hogy túlél-e még egy altatást, nem lehet megmondani.