Rósejbni

Arrabonáék megőrjítik a várost a melegszendvicsükkel, mesélte anyám, az étteremvezető külföldön tanulta, hogyan kell ezt csinálni. Addig nem hallottam erről az ételről, ráadásul kutyául éreztem magam a bőrdíszműbolt kesernyés szagú raktárában, a mennyezetig tornyozott bőröndök és női táskák között, de nem volt menekvés, a markomba nyomott tizenhét forint ötven fillért, és tudtam, hogy részletes élménybeszámolót vár, mert neki soha nem volt ideje otthagyni a boltocskát, amit vezetett, vagy ha mégis, azt fontosabb ügyekben tette: „pult alól” kapható termékeket és árengedményeket vasalt be más üzletvezetőktől, viszonossági alapon.

Nem siettem, az Aradi vértanúk útjának kirakatai mindig lenyűgöztek, különösen az órásé, késekkel, fémkulacsokkal, öngyújtókkal. Anyám szerint a boltvezető bejáratos a megyei tanácsra, a Leveles elvtárshoz. Ez mély benyomást tett rám, bár nem tudtam, hogy mit csinálnak a megyei tanácson, csak azt, hogy az valami fontos és nagyhatalmú hely, és ott, a városházával szemben magasló ezerablakos üvegházban elnökli Leveles elvtárs ezt a szervezetet. Kivéve akkor, amikor az órásbolt vezetője felbukkan a titkárságán, mivel anyám szerint ilyenkor Leveles elvtárs menekülőre fogja az irodája hátsó ajtaján keresztül. Pár évvel később láttam én is ilyen ajtót, a későbbi főnököm, a városi könyvtár akkori igazgatója azon keresztül látogatta a számára fenntartott illemhelyet, és bár nem szerettem annak ellenére se, hogy ő alkalmazott protekcióval, mert nem szokott visszaköszönni, nekem se, másnak se, csak a szőke kollégáknak jobb napjaiban, viszont esküdni mernék rá, hogy soha nem futamodott meg a piciny irodája hátsó falába épített kijáraton.

Rejtélyként foglalkoztatott, hogy az órásbolt vezetője miért olyan misztikus hatalom anyám szemében, ha a Leveles elvtárs elmenekül előle? Vagy talán ezért? Ezt a talányt nem tudtam megfejteni a kirakatot szemlélve, viszont szemet vetettem egy zacskó pipadohányra és egy fekete, kurta pipára. Erősen mérlegelni kezdtem, hogy a szendvicsre kapott pénzt ezek megvételére használjam fel, de mégsem tettem, mert tudtam, hogy anyámat képtelenség becsapni, és napokig tartó szemrehányásáradatnak tenném ki magam. Eldugni se tudtam volna a tiltott cuccot, ráadásul a vásárláshoz kellett volna még öt forint.

Így aztán felmentem az Arrabona áruház emeletére, és pirosló füllel beültem az étterembe. Szerencsém volt, mert máskor várni kellett az előttem ácsorgó, asztalra leső, melegszendvics-függőségbe taszított emberekre. A szendvics hatalmas volt, látványában is lenyűgöző, ropogós szélű és mégis omlós, Leveles elvtársat, órás Tónit, pipadohányt feledtető. A hely elvarázsolt a régi Győr-metszetekből készült dekorral, az ókori szentélyek papnőihez illően elegáns, és ennek tudatában mozgó felszolgálóival.

Az elkövetkező évben végigettem a teljes szendvicsválasztékot, aztán kezdtem az elejéről, újra és újra. Anyám támogatta a szenvedélyem, ami meglepett, mert előtte csak a könyvvásárlásokban volt partner, sőt azokat maga intézte, megtudakolva a Kisfaludy Könyvesbolt vezetőjétől, Panák úrtól, hogy érkezett-e valami figyelemre méltó kiadvány, aminek a borítója is jól mutat.

Aztán elkövetkezett az a nap, amikor a hagyománytól eltérően „kirántotthúst” rendeltem, „rosedlivel”. Mert így nevezte anyám a vasárnapi ételt, amihez uborkasaláta dukált, természetesen az aranyló zsírcseppekkel tarkított, cérnametélttel megtömött húslevest követően. Így nevezte, így tanultam, így rendeltem.

A pincér magas, gyönyörű nő volt, fekete mosollyal, gonoszkás gödröcskékkel a szája szegletében, bordó egyenruhájában, lábszárközépig érő, fűzött cipőjében, csipkés fityulájában megtestesítette mindazt, amitől egy kamaszfiú dadogni kezd. A fekete, göndör hajú démon felvette a rendelésemet, majd visszasétált a pult mögé, felém pillantott, súgott valamit a kolléganőjének. Mindketten rám néztek, majd az asztal alá görnyedtek a röhögéstől. Sejtettem, hogy miben hibáztam, mert amikor felírta a rendelésem, megismételte helyesen: rántott sertésborda, rósejbnivel.

Negyven évvel később ültem be ismét abba az étterembe, melegszendvicset fogyasztottam, de nem ízlett, a berendezés is megváltozott, semmi nem volt a régi.

Elhunyt könyvkiadó barátom már nem nézi szerelmes szemmel a versesköteteket a Kisfaludy Könyvesbolt kirakatában, ott most lábbeliket kínálnak, az órásbolt még megvan, néha nyitva találom a kalapost az utca túlsó felén, ilyenkor bemegyek, csak a hely illatáért. Már nagyjából ismerem Leveles elvtárs teljes történetét, igaz csak halványan sejtem, miért foghatta menekülőre az „órás Tóni” elől.

Anyám bőrdíszműboltjáig soha nem merészkedek.