Vándorló palota

A Bohémtanya átköltözött, és magával hozta 

a szagát. Vörösre pácolt fa, sötét bőrülések.

Akolmelegben lépkedünk előre, hogy hátra

jussunk. Hat fős box, otthonos karám. 

A gerendák között egy hajó a falra szegezve 

figyeli a törzset. Vizet mormol,

idegen nyelven idézi az öreg Dunát,

bordáin monoton eső dobol. 

Hosszúlépésekkel veszem fel 

a ritmust, gázolok a közös folyóba. 

Nincs forrás, nincs eredet. 

A víz jöhet, mehet, pillanatnyi rutin-

törés csupán a változás. 

A vörös pácot lemossa a nosztalgia,

látom a festetlen testet világítani, 

a régi asztalokat, tizenhárom évvel

és négy háztömbbel odébb. 

Erdők. Korsóval öntöztem őket,

hogy minek, nem tudom. 

Talán azt reméltem, hogy kihajthat, 

hátha még kihajthat belőlem valami. 

Vera vagyok, iszok, írok, sírok, 

így mutatkoztam be, nem igaz? 

A szilánkok között

három hamis ige. 

Három fedezék. 

Bámulom, mint azt a két monogramot,

amit nem én véstem a mosdó ajtajába,

de én voltam benne.

Valahogy belekerültem,

talán egy olyan estémen, 

amit mással akartam megíratni;

valaki jegyezze föl, mi történik velem,

amikor nem vagyok.

Győr az a város, amivel időről időre megsebzem magam. 

Ha róla beszélek, magamról beszélek,

nem tudom, mit jelent, hogy időről időre,

vagy hogy szerelem, vagy hogy város.

Ezt már mondták, most is éppen mondja valaki.

Torony kondul, ismétlődnek szólamok, 

felbukkanok és elmerülök, 

elmerülünk és felbukkanunk,

magzatvíz csurog,  

szülő- és születő város.

Győr abból áll, hogy nem áll. 

Sétáló utcák,

költöző házak,

vándorló palota.