Katalógus

Adél kihajolt az ablakon, hogy ne riasszon a tűzjelző. Az éves leltár helyett épp azon tűnődött, hogy vajon hogyan és mikor tűnt el belőle az a szenvedély, aminek élete eddigi legnagyobb mellényúlásait köszönhette. És vajon hogyan és mikor jött rá, hogy minden kínkeservével együtt is hiányzik neki az egész hülyeség.

Ráérősen lehamuzott a belső udvarra. A munkatársai állandóan ott felejtik a használt szalvétákat ebédszünet után, ennyit ő is igazán megengedhet magának. Az utolsó slukknál gondolkodóba ejtette, hogy a leltárhoz térjen vissza vagy a központi állománybővítésre telefonáljon át egy kávé mellett, amikor valami egészen méltánytalan dolog történt.

Az udvaron egyenruhás férfi masírozott át, és mielőtt belépett volna az épületbe, az ablakra emelte a tekintetét.

– Itt van a kijelölt dohányzóhely – mutatott a bejárattól öt méterre kifüggesztett táblára.

Adél megszorította a még égő csikket. Eldöntötte, hogy bárki is legyen ez, legalább egy héttel vissza fogják tartani a kölcsönzési kérelmét, már ha valamilyen rendszerhiba folytán nem keveredik el véglegesen a digitális térben. Mondjuk a teljes profiljával együtt.

Adél komoly ambíciókkal érkezett könyvtárszakra. Elsőévesen arról álmodott, hogy egyszer majd az Országos Széchényi Könyvár Kötelespéldány szolgálatát vezeti, és az irányítása alatt minden kötet beérkezik késedelem nélkül. Másodévesen már az Információszolgáltatási Osztályokkal kacérkodott, harmadévesen viszont csak a Tudományos Igazgatóságra vették fel szakmai gyakorlatra, máshol nem maradt hely. Osztály ide, osztály oda, Adél nem keseredett el, belevetette magát az igazgatósági szakmai gyakorlatba, amíg katterszámokban lehetett gondolkodni, nem számított, mit igazgat. A Tudományos Igazgató azonban egészen más irányból ismerte fel a gyakornok szakmai kvalitásait, melyről csak könyvtárelméleti kérdések heves megvitatásával, azt követően mélyreható empirikus tudományműveléssel győződhetett meg igazán. Szívfájdalom, hogy a félév végére az igazgató úr felesége is értesült a gyakornok alapos betanításáról.

Adél másik egyetemre jelentkezett mesterképzésre, érdeklődése a feldolgozás felé fordult. Ekkor már tárt karokkal várták az Állomány-nyilvántartó Osztályra, még a különgyűjteményekhez is, ő mégis a saját egyetemi könyvtárát választotta a mestergyakorlat elvégzésére. Észrevétlenül maradt ott diplomázás után. Valójában a gyakorlati féléve óta várta, hogy egyszer csak feltűnik majd egy ellenállhatatlan intellektusú irodalmár, esetleg előlép egy egyenes tartású katonai ügyész a jogi katalógus végeláthatatlan sorai közül, de ahogy teltek az évek, nemhogy senki nem lépett elő, ő maga is megpróbált egyre inkább a polcok takarásába kerülni. Mikor egy nyílt nap alkalmával a leendő egyetemisták csillogó tekintetének kereszttüzébe kerültek azok a bizonyos polcok, az érdeklődők testközelből figyelhették meg, milyen intenzív együttműködés szükséges a Feldolgozó Könyvtáros és az Informatikai Osztályvezető között. Adél alig tudta lemosni a kezéről a könyvtári pecsét helyét, szeméről lesírni a festéket, máris a Kálvária téren találta magát.

A Szabó Ervin tagkönyvtárában kellemesen monoton napok követték egymást, elmúltak a jogászok, az igazgatók. Nem volt itt semmi a nagy halom könyvön kívül. Olvasó se. Adél az első öt évét állományrendezéssel töltötte, ahogy azt valamire való helyeken szokás, a következő öt évben pedig fölöspéldányokkal dobta halántékon azokat a kollégáit, akik belekontárkodtak a munkájába. A Kálvárián mindenki utálta, de a központiban nagyra becsülték a munkáját. A helyükben ő is nagyra becsülte volna a magáét. Mégis kinek lett volna ambíciója rendet vágni a gettó közepén? Nem érdekelte őket, hogy Adél vajon mennyit túlórázik, de mivel ez őt magát sem érdekelte különösebben, nem maradtak üres körök hülye kérdésekkel. Kivett egy lakást a Szigony utcában, hogy ne kelljen sokat buszozni. Valami szenilis öregasszony meg két üvöltöző egyetemista szomszédságába költözött, de volt erkély, ott lehetett dohányozni. És egyébként sem töltött túl sok időt a lakásban.

Azon a kedd délutánon több rendkívüli esemény is felkészületlenül érte a könyvtárost. Az egyenruhásról természetesen fél mondatot sem lehetett kihúzni a bunkó kollégákból, de mielőtt igazán belemerülhetett volna az információ módszeres felkutatásába, újabb olvasó érkezett.

A lány úgy nézett ki, mint aki hónapok óta nem alszik, vagy inkább mint aki soha nem aludt igazán.  A szociológiai olvasót kereste, mire Adél büszkén odavágta, hogy itt olyan nincs, üljön, ahova akar. Az inszomniás csitri szót fogadott, elővette a laptopját, majd kitöltött egy online kölcsönzőlapot. Aztán a billentyűzetre hajtotta a fejét, a kollégák némelyike szerint időnként hortyogott, és zárás előtt valószínűleg távozott, de hogy mikor, azt nem vették észre. A rendszerben látták, hogy kilépett. A takarítónak aznap érdemi munkája akadt. Termetes nyálfoltot sikálhatott le a máskor mindig makulátlan olvasótermi asztalról.

Hosszú ideje nem esett meg, hogy Adél nem tudta mire vélni a könyvtárban tapasztaltakat. Először az egyenruhás, aztán meg az a lány. És a nyálfolt. Arról nem beszélve, hogy tíz év alatt nem volt ennyi kölcsönzés, nemhogy egy nap alatt. Még jó, hogy nem azok a dilettáns barmok dolgozták fel a kéréseket. Rezsőét és Zsuzsannáét. Mindketten a központiban iratkoztak be, és mindkettőnek csodával határos módon sikerült önállóan kitölteni a kölcsönzőlapját. Persze ha utóbbi valóban azokat a megkerülhetetlen társadalomtudományi munkákat akarta kikérni, amiket. Bárhogy is, nem ellenkezett. Adélnak ennyit sikerült kideríteni zárás előtt.

Ezután csupa olyasmi történt, amiket soha senkinek nem akart elmesélni. Ha lett volna kinek, akkor sem. Egy kávé és egy cigi között azon kapta magát, hogy minden feldolgozási feladatát félretéve a férfit keresi online és papír alapon. Rezső. A fél vadászattörténeti gyűjteményt kikérte, és amit tudott, magával is vitt még azon a kedden. Juhász Rezső. Nem egyenruhás. Kultúratudós. És kritikus. Rovatvezető kritikus. Szakterülete a vadászat és a katonaság a kortárs irodalomban, filmben és könnyűzenében. Amit elvitt, még nem hozta vissza, amit pedig helyben olvasásra kért korábban, azt a könyvtári szabályzatra bagózva Adél vitte haza.

Csak a lakásban merte kinyitni A magyar vadászat történetét, és miközben eltűnődve újra meg újra végigfuttatta a kezét a lapokon, egyszer csak megakadt a szeme valamin. Egy lapszéli jegyzeten. Hát megvagy, te tudományos szabályszegő.

Tárgyi bizonyítékkal és égő cigarettával a kezében nyitotta ki az ajtót, és bár soha nem nézett még az alig karnyújtásnyira lévő szomszéd erkélyre, most mégis meglátott valakit. Az asztalnyálazós csitrit. Csak az arcát fordította el, úgy fújta ki a füstöt.

– Jó estét kívánok.

A táskájában lopott könyvvel, fejében valami megmagyarázhatatlan elhatározással lépett be másnap a tagkönyvtárba, és miközben a 799 C 83-hoz tartott, már biztos volt benne, hogy különgyűjtemény ide, tudományos igazgatóság oda, ezt a rongálást valaki nem ússza meg szárazon. Az állomány érdekében. Ma van a napja.

Hamarosan meg is érkezett Rezső, az online kérés legalábbis befutott Adélhoz. Hagyott még néhány percet, várjon csak az a kutató huligán. Mikor végül felemelkedett az asztaltól, a szék lábába megütötte a remegő bokáját, de az olvasóterembe már egyenes derékkal érkezett. Attól, ami fogadta, egy pillanatra mégis megroggyant a térde.

Azok ketten voltak. A lány egy helyben toporgott, a férfi mosolygott a bajsza alatt. Egymásra néztek, a lány a szemét forgatta, lehajtotta a fejét, a férfi a semmibe bámult. Aztán összenevettek.

– Nyomatékosan kérem, hogy ne beszélgessenek az olvasóteremben.

Azt valójában nem csinálták, de ez történetesen mindegy volt. Már fordult vissza a raktár felé, mikor eszébe jutott, miért is jött tulajdonképpen.

– Tisztelt uram, legyen kedves a kölcsönzőpulthoz fáradni egy pillanatra.

A férfi még visszanézett egyszer a lányra, aztán utánakullogott, mint akit rajtakaptak valami egészen biztosan törvénybe ütközőn. Adél pedig megérezte a nyelve hegyén az elégtételt, amivel rákérdez, milyen névre állítsa ki a bírságot. Emberséges feldolgozó könyvtárosként megtehet érte ennyit. Hogy csak bírságolja. Nem kell újra beszereznie a könyvet. Annak ellenére sem, amit az imént művelt az olvasóteremben. Mert ő már csak ilyen. Egy évtizeden át kapaszkodott a retkes könyvállományába, amivel pontosan idáig, az egyébként is rothadó város intellektuális pöcegödréig jutott. És még szívességet tesz megvadult széplelkeknek. Irodalmároknak. Tudósoknak.

Hátrasimított egy arcába lógó tincset, és kérte az olvasójegyet. Megnézte a nevet, de ekkor már mélyen dolgozott benne a tenni akarás. Olyan erővel vágta oda a rongált oldalpárnál szétterülő könyvtestet, hogy az csak úgy koppant a pulton. Egy lazának szánt vállrándítás kíséretében azért megkérdezte a férfit, hogy ez valóban az ő műve-e, és megnyitotta a megfelelő dokumentumot a számítógépen. Ismét az olvasójegyre pillantva azonban komolyabban elbizonytalanodott, mint amikor a különgyűjteményi gyakorlatot ajánlották fel neki. A tökéletesen megtervezett és félig már meg is ízlelt kérdés ott maradt a szólásra nyílt ajkai között. A férfi rá se hederített. Helyette elismerő hümmögésekkel nyugtázta a margón végzett munkát. Egy rajzot és néhány sornyi szöveget. Adélnak meg kellett ismételnie a kérdést:

– Maga nem a Juhász Rezső?

A megilletődött kölcsönző, miután felismerte, hogy hozzá szóltak, kurtán bólintott, de a könyvtárosnő zaklatott pillantásától az ő szemöldöke is magasra szaladt.

– Magát Ihász Rezsőnek hívják?

– Úgy.

– Maga nem a tanszékvezető egyetemi docens? A nemzetközi viszonylatban elismert kultúratudós? A rovatvezető irodalomkritikus?

– Nem.

– Akkor mégis mivel foglalkozik maga?

– Erdész vagyok.

Ihász Rezsőnek nem állítottak ki bírságot. Adél pedig a raktárban töltötte a nap hátralevő részét. Olyan gyorsan vitte fel a honosításra váró könyveket, amivel egy hét alatt az egész országban le lehetett volna tudni az évek óta húzódó cécót. Nyolc körül el is fogyott a tagkönyvtár honosításra váró állománya. Fél kilencre katalogizálva volt minden új könyvadomány. Adél tehetetlenül görnyedt az utolsó tétel fölé, és a billentyűzetet csapkodta. Talán még szentségelt is. A nagy munkában észre sem vette, hogy egy bunkó kollégája ugyancsak az épületben maradt. A ránézésre is pályakezdő lányka följebb tolta az orrán a szemüvegét, úgy kérdezte meg:

– Mi történt itt, Adél?

– Nem tudom, Szilvi. Beázott a kontroll billentyű. Te dohányzol egyébként?