Emlékképek; A nő szól

Emlékképek

I.

ahogy csak a kép belép

ereje ott marad

szememben

sziklákkal szórt üregek ahol sárkányhalak nőnek

életre éhesen, mohón és engesztelhetetlenül

túlélni tanulnak

ott ahol nincs élelem

szemem mindig éhes

és emlékszem

ahová csak a kép belép

ereje ott marad.

Egy fehér nő áll vesztesen és üresen

egy fekete fiú gyilkos leckét vesz

örökké visszhangoznak bennem

akár a rázkódó föld az álom peremén

retinámba égve

táplálja a sárkányhalat ami élni tanul

abból amit meg kell ennie

összemosódott képeket félelmem mélyén.

II.

A Pearl folyó hullámzik Jackson utcáin

nyár Mississippiben a televízión

csapdába esett házak térdelnek akár a bűnösök az esőben

egy fehér nő mászik át a háztetőről egy elhaladó csónakba

ujjait egy pillanatra a kéményen felejti

most elárasztott

könnytelen és már nem fiatal karján

rongyos gyerektakarót tart.

A nyomasztó esőben vibráló emlékképen

mikrofonba

motyogja saját háza ellen zavaros szavait

„épp tennap gyüttünk meg a bankbú

kőccsönt vettünk fő hogy befüzessük az adót

most az egísznek fuccs. Sose gondútam vóna

hogy ennyire nehíz.”

A kétségbeesés úgy fojtogatja hangját akár a Pearl folyó mocskos

sara körben a ház permét

világos szemével pásztázza a kamerát segítségért vagy magyarázatért

válasz nincs

végignéz az elöntött utcán, száraz szemmel

„nehíz, de annyira azé’ nem nehíz”

két hirtelenszőke gyerek csapódik hozzá

és tükörként függenek kabátján

amíg egy férfi lapátkezével félrehúzza

„A hölgynek nincs több mondanivalója!”

és a hazugság úgy lóg szájában

mint húscafat a fogak között.

III.

Jackson, Mississippi: örökségem.

nagykorúságomra Emmett Tillt adta nekem

15 éve úgy türemkedik mint zúzódások

egy kövérkés fiúarcon

egyetlen nyarán Mississippiben

21 lövéses díszsortűz a régi Délnek ahogy

az utcán egy elhaladó fehér nő után fütyült

és a Pearl folyó éjféli vizében

örökké fiammá keresztelték.

Törött teste 21. évem emlékképe

amikor átsétáltam az északi nyáron

elfordítottam tekintetem

minden utcasarokról fényképek

újságok tiltakozó transzparensek magazinok

Rendőrségi Ügy, Bizalmas, Igaz

a részletek kérlelhetetlen taglalása

színlelt éleslátás vagy információ

a hosszú, mély vágás a halott fiú ágyékán

gyászoló anyja siránkozása

a szétszakadt ajkak, mennyi égésnyom

kikapart szemei

varrás zárta le az üvöltő címlapokat

hangosabban az életnél

a burkolt

fenyegetés mindenhol, a titkos

élvezet a fekete fiú megcsonkított teste

feletti izgalom tapinthatóan

a minden utcasarkon felvillanó tekintetek

zúzódás hamuszürke zúzódáson

és ahová csak néztem azon a nyáron

Megtanultam együtt élni a gyermek vérével

a szagló erőszakkal

a szétroncsolt fekete test képeivel

használtan, gyűrötten, és eldobhatóan

hevertek a járdán

mint egy megerőszakolt nő arca.

Egy fekete fiú Chicagóból

fütyült Jackson, Mississippi utcáin

kipróbálva amiről azt tanítottak neki, igen, ez férfias dolog

tanárai

kinyomták a szemét letépték férfiasságát kitépték nyelvét

és kövekkel kötözött testét a Pearl folyóba dobták

a fehér nő erénye védelmében

felébresztett büszkeségükkel tértek

vissza Jacksonba

és egy kuplerájban ünnepeltek

a fehér férfiasság kettős rítusa

megerősíttetett.

IV.

„Ha a föld, az ég és a víz nem ítél felettük, kik vagyunk

mi, hogy megtagadjuk a kenyérhéjat?”

Emmett Till a Pearl hullámain lovagol, szellemének füttyszava

24 éve úgy kísért, mint egy megerőszakolt nő árnyéka

és egy fehér lány őszült meg tisztességben

(mit fizet az, aki soha nem tudja annak árát?)

a Pearl folyó szennyes igazát teregeti

és meg tudom tagadni magamtól a kegyelem kenyerét.

„Nehíz, de annyira azé’ nem nehíz.”

A nő arca kimerült a lemondástól és a kétségbeeséstől

ősi és ismerős bánattal teli

egy nő felméri összegyűrt jövőjét

ahogy Emmett füttye bemocskolta a fehér lányt

soha nem eredt meg a nyelve

erő vagy következtetés híján

elmondatlan

becsülete romjain sodródik

és valaki a hóhér álarcában

odébb húzza.

Szememben

nyomasztó eső emlékképei vibrálnak

egy nő tördeli a kezét

görnyedve az emlékezés súlya alatt

átgázolok a nyár szellemein

cserbenhagy a látomás

az övé és az enyém

lanthallá lesz hogy túlélje

az iszonyatot amiben élünk

megkínzott tüdővel

alkalmazkodom, hogy vért lélegezhessek

Egy nő felméri életének veszteségeit

szemeim barlangok, nagy kimart szikladarabok

egy fekete fiú szelleméhez láncolva

fütyülő

síró és rémült

két hirtelenszőke gyermekének fürtjei

akár a kétségbeesés kicsiny tükrei

apjuk keze rajtuk nyugszik

és némán

zokogni kezd egy nő.