Horgas Viktóriát nem volt könnyű kihozni a sodrából. Rendszerint örömteli események sora tarkította a hétköznapjait, például egyszer egy esős napon a legnépszerűbb osztálytársa ráparancsolt, hogy ebédeljen vele, majd az osztályfőnök megdicsérte a sulibuli szervezésében nyújtott példamutató közreműködéséért, később pedig az egész osztály jót nevetett egy, a leggyengébb tanulóra tett gúnyos megjegyzésén.

Aznap Zsiga begolyózott. Mondhatnám, hogy becsavarodott, megzizzent, bedilizett, vagy rájött az ötperc, de ezek nem tesznek hozzá semmit, csak önmagamat ismételgetném zavaromban, hogy ki tudjam fejezni, mi is történt. Elég reménytelennek tűnik.

Azt kérdezte, bemegyünk-e a vízbe. Én épp kezdtem elveszni abban a csillogásban és nyüzsgésben, ami októberben ilyenkor néha ott van a levegőben, mint ahogyan most is, rovarok, áttetsző dolgok, ökörnyál, növények lebegő szálai, és hangok, halk zümmögésben összeolvadó hangok.

Azon a nyáron én voltam a legbolondabb a városban, beleértve a skót szoknyás bácsit is, aki a lekésett busz ablakán azért még bedobta az ebédhez vásárolt fejes káposztát (legalább az menjen haza?), meg a fiút, aki a kelenföldi állomáson legényest táncolt egész nap, zene nélkül, szóval én voltam a legnagyobb bolond, folyton csak loholtam Tünde után, reménykedve és fáradhatatlanul, mint egy üzemi forgóajtó.