Őrület

A roham

Aznap Zsiga begolyózott. Mondhatnám, hogy becsavarodott, megzizzent, bedilizett, vagy rájött az ötperc, de ezek nem tesznek hozzá semmit, csak önmagamat ismételgetném zavaromban, hogy ki tudjam fejezni, mi is történt. Elég reménytelennek tűnik.

No, nem először fordult elő, hogy megzakkant, úgy félévente eljött az összeomlás tipikus előjelekkel kísért pillanata, de mint mindennek ezen a teremtett világon, ennek is megvolt a maga forgatókönyve, a feltámadó agresszivitástól, a munkahelyi felmondáson keresztül a szorongásig, elbénázott, komolytalanul szomorú suicid gyógyszerzabálásig. Mentő, pszichiátria, lenyugtatózás, nyálfolyásos zombilét, gyógyszerbeállítás, visszatérés a semmiből, újabb élhető félév.

Szóval lehetett volna, szinte megszokott is, a maga békés forgatókönyve szerint, de mégis váratlanul ért, mert akárhányszor is esett meg korábban, minden egyes alkalommal pont annyira történik máshogy, hogy meglepje az embert, és ráadásul már nagyon régen nem volt semmi rapli, viszonylagos egyensúlyban teltek a hónapok. Kicsit több Rivotril, kicsit kevesebb Rivotril, és döcögött a szekér a maga kátyújában tovább. És hát tegyük hozzá, soha nem jön jókor az ilyesmi. Szar ez, az eleitől fogva!

Zsiga egyedül él. Szobabérlő, ami pontosan 12m² fővárosi tulajdonú bérleményt jelent Újpalotán. Hajlékony állapot, túl a hajléktalanságon és innen bármilyen lakásnak nevezhető ingatlanon. Függőhíd valami feneketlen felett. Meg van vele elégedve és rokkantnyugdíjából mindig befizeti a lakbért. Mindennek tetejébe, még dolgozni is akar, mit tesz Isten, talál is munkát, bár egy évnél tovább sehol sem bírja ki, pedig mindent elvállal: takarítást, kukakihúzást, papírzacskó-hajtogatást, filctollcsomagolást. Még trollyboy is volt a Tescoban! Szép, kerek élet. Van, aki ettől a szépségtől összeroppan, alkoholista, drogos, buzi, vagy más efféle megvetendő izé, aljanép lesz, de ő nem, Zsiga nem. Ő küzd, mint a malac a jégen, és nyer, mindig nyer, mert befizeti a lakbért, és a telefonszámlát, és többnyire szereti is az életet.

Valóban remek gyerek ez a Zsiga! Pedig szomorkodhatna és elhagyhatná magát, mert mocsok a családja. Van ott minden! Az öngyilkosságot követendő példaként felmutató anya emlékétől kezdve, a részeges, játékfüggő faterján át a köcsög öccséig, akit beütöttek a sitten. De ő nem, a Zsiga az nem.

Na, jó ez a kis pszichés gyengeség, némi elmebeli labilitás azért bejátszott, ami persze megrázni megrázott, amikor először találkoztam vele, de igazán nem lepett meg. Valljuk be, az lenne a rendkívüli, ha ilyen puttonnyal normális lenne. Nonszensz. Ilyen ez a szelavi!

Időnként eljön hozzánk, megkajál, beszélgetünk, lepakol lelkileg, felpakol cuccilag, és megy is haza. Néha nálunk is alszik. Van vendégszoba, lefürdik, élvezi a pancsolást, a szobabérlőben csak zuhanyozni lehet, kap lyukmentes zoknit, és tőlünk indul reggel két nagy megtömött szatyorral dolgozni.

Na, ez volt tervezve arra a napra is. Annyi maszat azért volt a programban, hogy késő estig bent kellett maradnom a munkahelyemen, így a feleségem volt a vendéglátó. Megbeszéltünk, hogy elsétálnak az utca végére a boltba, bevásárolnak aztán vacsora, és előbb-utóbb megérkezem.

Ehhez képest kétségbeesett hangú telefont kaptam, hogy Zsiga rosszul lett a boltban, felment a vérnyomása 170 fölé – ami nála rendkívüli – és alig lehetett hazavinni, úgy remegett, úgyhogy szedjem a lábam, és viharként dúljam fel a téli estét, mert azóta is csak leül és felpattan, leül, felpattan, és folyamatosan hajtogatja, hogy feszült vagyok, feszült vagyok, amitől már én is rohadtul feszült vagyok – így az asszony. Na, ez érthető volt, átéreztem a helyzet bonyolultságát, csak azt nem tudtam pontosan belőni, hogy ebből mennyi a hiszti, a pánik, vagy a valódi vészhelyzet. Azt igen, hogy húzni kell haza, mielőtt valami őrültséget csinál. És ebben a döntésben nem elhanyagolható a fizikai fölény esetleges érvényesítése sem.

A telefonban leírt kép fogadott. Zsiga a konyhaasztal végében álló széknél állt kissé előredöntött felsőtesttel, ökölbeszorított kézzel. Arca szürke, szája széle kék. Elég rondán nézett ki. Egyik lába előrébb, kis terpeszben. Mint egy bokszoló, akció indítása előtti pillanatban. Még egy kicsit ringatta is magát.

−Rosszul vagyok, rosszul vagyok. – hirdette rögeszmésen.

Kabát a fogasra, aktatáska az íróasztal alá, aggódó feleség megsimítva.

−Na, mi van, Zsiguli, hogy vagyunk, hogy vagyunk? – látszólag lazán.

−Rosszul vagyok, rosszul vagyok. – pontosan.

A képlet ilyenkor világos: úgy kell tenni, mintha nyugodt lennél. Meghallgatni mindenki verzióját, és adni a bankot, hogy majd megoldod, megnyugtatod, ura vagy a helyzetnek, mindjárt lemegy a vérnyomás, megszűnik a feszültség, kitör az áldott béke és nekiláthatunk a vacsorának. Hát, egy nagy faszt! Azon túl, hogy fogalmad sincs mi a teendő, görcsben van a gyomrod, hogy mikor tör ki az őrület, mikor ragad kést, kezd el dühöngeni, csapkodni, törni-zúzni, vagy esik össze egy pánikrohamban, habzó szájjal, vagy tudja tököm, hogy mi minden történhet, de itt mindenki tőled várja a megoldást, vagy legalábbis az oda vezető út ismeretét.

Na, jó, törje ki a nyavalya! Akkor figyelj, és legalább azt próbáld meg kitalálni, hogy elég-e egy nyugtatót belediktálni és elküldeni aludni, vagy vidd orvoshoz.

−Ülj már le, ne ugrálj itt fel s alá, mint egy hülyegyerek! Nem vagy te nikkelbolha. Nem érted? Ülj már le, a fűzfán fütyülő rézangyalát! – próbálkozom.

A felszólítás teszt, és a hanghordozás a kulcs. A meleg, fraternizáló hangvételtől el kell jutni az emelt hangú parancsig, aminek muszáj engedelmeskedni, úgy csap le, mint a karikás végén a bojt, szinte odaszegez a székhez. Jelentős intonációs kihívás.

A kérdés, hogy teljesíti-e, leülvén rád néz és várja-e a megkönnyítő igét. Vagy nem.

Hát, most nem. Leült, megragadta az asztal peremét, annyit dadogott, hogy nem tudok, és már fel is pattant. Próba, balszerencse, próba balszerencse. Harmadszorra már egy pillanatra sem ült le. Eldőlt.

Eldőlt, hogy orvoshoz kell vinni, ez engem meghalad, veszélyes a csávó magára és még ki tudja kire. Magára bizonyosan.

Nehéz elmondani mit éltünk át. Az a legvalószínűbb, hogy egyikünk sem tudta mi történik vele, és a jövő teljes, bizonytalan homályban leledzett. A kiindulópont a konyha, a végpont a kórházi ágy, az agy süllyedő kábulása, a pulzus lassuló ritmusa, a felsóhajtás és a hazatérés. De ez olyan távolinak és irreálisnak tűnt az adott pillanatban, mint a Niagara. Lehet ugyan, hogy valóban zuhog az a rengeteg víz, de most egyáltalán nem tűnik valószínűnek. Egyelőre el kéne indulni.

Na, gyerünk, bemegyünk – gördítettem el a kockát, azt reszkírozva, hogy a kórház, vagy az orvos szavak kiváltják a még visszafojtott robbanást. Egy ideje ugyanis utált kórházba menni, és megelégedett volna a körzeti ideggondozóval, de azok nem elégedtek meg az ő állapotával, és időről időre be akarták utalni, aminek szívós labilitással ellenállt. Aztán persze ez lett a vége.

−Hová?

−Az ügyeletre – egyensúlyozott a kifeszített idegszálakon a társalgás. Gondosan kerültem az elátkozott kórház kifejezést, de azért nem úsztam meg a körzeti kielégítő voltára vonatkozó óhajt, amit a kései időpontra hivatkozva sikerült elhárítanom.

Az indulás olyan volt, mint a westernfilmben a pisztolypárbajt megelőző feszült, vontatott menet. Kar lassú szelíd, de határozott megragadása. Lassú tyúklépések az előszoba felé, kabát felsegítése, kacsintgatás az asszonynak, hogy gyere te is, erőteljes bólintgatás a néma mutogatós visszakérdezésre, hogy én is, minek, de gyere, szükség lehet rád, kilométereknek tűnő méterek megtétele az udvaron álló kocsiig.

Zsigmond hátra, én a volánhoz, feleség mellém – ne ide, ülj mellé – suttogtam. Elindultunk.

A sztárorvos

A központi kórház sürgősségi osztályáig útközben még be akarta venni az ölében tartott táskájából az összes nála lévő nyugtatót, ami valószínűleg egy nehézsúlyú bokszolót is kiütött volna, úgyhogy áldottam az eszem, hogy hallgattam a hirtelen jövő sugallatra, hogy ne maradjon magára a hátsó ülésen. Hagyta, hogy lefogják a kezét, és csak két-három percenként kérdezte, hogy mikor érünk már oda, mert zsibbad a keze, szorít a mellkasa, fullad, és szinte biztos, hogy meg fog halni, ha nem kap lehetőleg azonnal gyógyszert. Nyomtam a gázt, ahogy tudtam.

A Honvédkórház ambulanciájához vezető utat sorompó zárta el. Kiszálltam, és „beteget hozok” jelszóval próbáltam az őrállót rávenni a sorompó felemelésére. Mire kiokított a szabályra, tudniillik, hogy bevihetem a beteget, de azt követően azonnal el kell hagynom magántulajdonú gépkocsimmal a kórház területét, és gyalog visszatérhetek, Zsiga már kikászálódott az autóból és elkezdett befelé botorkálni. Hoppá, gyors lépés mellé, újabb fejtekergetéses beszélgetés a feleségemmel, hogy vigye a kocsit, és parkoljon le vele valahol.

Aztán a váróterem, helykeresés, leültetés. Lelkére kötöttem, hogy el ne mozduljon innen, míg vissza nem jövök, és megcéloztam a betegfelvételt. Az erős, határozott demarkációs vonalat képező U alakú pult mögött tartózkodtak a beavatottak, a bizalom, az egészség, a megmenekülés letéteményesei. Akik miatt idejöttünk, akik tiszte a birtokolt tudás és a felruházott méltóság révén az emberi esendőség és törékenység fölé hajolni, meghallani a sóhajt, titkos összetételű színes pirulákat felírni, gépeket kapcsolni ránk és akár még fájdalmat okozni azért, hogy múljanak kínjaink. Első pillanatra látszott, hogy hihetetlenül el vannak foglalva. Gyógyítanak, vagy legalábbis valami nagyon fontos, ahhoz tartozót végeznek. Számítógépeken billentyűket nyomogattak, beszélgettek, papírokat töltöttek ki, és gyors léptekkel eltávoztak, azokat lobogtatva. Fehérben, kékben és zöldben. Ezek a kórházi színek.

Többekkel álltam megilletődötten a pult külső oldalán, várva, hogy valaki a belül lévők közül ránk emeli tekintetét, és ezzel engedélyt ad panaszunk előadására, netán kérdést tesz fel biztatólag.

Én például nagyon megnyugodtam, majd kifejezetten izgalom vett erőt rajtam, amikor a nővérgyűrű közepén felismertem a sztárorvost. Ó, ő van itt! Éppen ma ügyeletes! A doki, akit a médiából mindenki ismer, aki megmondja a tutit, hogy ne igyanak túl sokat a tinilányok a bulin, mert a detoxban fognak felébredni, és észre sem veszik, hogy hányan nyomták meg őket az éjszaka, és nem csupán a legjobb orvos, de férfias és sportos is. Na, jó kezekbe kerül Zsiga. És nézd csak, pont hozzám fordul!

−Jó estét kívánok! Egy pánikrohamos beteget hoztam. – nyitottam.

−Hol van? – kérdezi, és nem rám néz, hanem a várótermet fürkészi.

Megfordulok odapillantva, ahol Zsigát hagytam, de persze már nem ül ott, hanem néhány lépésre onnan áll, az otthonról már ismert kis terpeszben, és inog előre-hátra meredten bámulva egy pontra a kövezeten.

−Hát, ez skizofrén. – állítja fel azonnal a diagnózist, és nem kérdez semmit. Tőlem nem.

−Jöjjön ide! – utasít, és engedelmesen rohanok, hogy – gyere, a doktor úr téged szólít, beszélni akar veled.

Zsiga úgy másfél méterrel a pult előtt lecövekelt, felvette az ingamozgást és nem nézett fel. Ennél közelebb lépni egy tapodtat sem volt hajlandó. A sztárorvos a pultra támaszkodott, kissé ránehezedett kezeire, átható, szúrós tekintettel szinte megbabonázta az amúgy is merev állapotban lévő beteget, és szenvtelen, parancsoló hangon utasított:

−Mondja el! Mi történt magával?

−Rosszul vagyok!

−Azt látom, de mi történt? Mondja el, hogy mi történt?

−Rosszul vagyok.

Ami ezek után következett az felülmúlta minden naiv, gyerekes képzeletemet. Inkább hasonlított rendőrségi kihallgatáshoz, vallatáshoz, mint bármi máshoz. Döbbentem bámultam, ahogy mondattöredékeket présel ki belőle, harcot folytatnak, hogy elhangozzék, hogy vásárolni voltunk, hogy felment a vérnyomásom, de azt már nem, azt már végképp nem tudta a legszigorúbb hangon sem elérni, hogy megmondja, mit vettek. Nem tudom, nem tudom – hangzott monoton ismételgetéssel, szinte már szűkölve.

Úgy engedte el, mint egy rongyot. Hozzám fordult, nem foglalkozott vele többet.

−És maga kicsoda?

−Én, én senki. – bukott ki belőlem korábbi hivatalos helyeken szerzett tapasztalataimból kiindulva az ostoba válasz.

Tudtam ugyanis, hogy ahhoz, hogy hozzátartozónak fogadjanak el, rokonság, vagy valami értelmezhető jogviszony kell, a több évtizedes ismeretség mint olyan le van szarva. Az itt semmi, ezért nem lehetek más, mint senki. Azért hozzámakogtam, hogy a barátja vagyok, és ezzel el is intéztem a köztünk elhangzó utolsó mondatot.

−Üljenek le, majd szólítjuk.

A továbbiakban levegő voltam.

Mézet kaptam

Valamiért nem tartották bent. Vártunk hajnali fél kettőig, kapott egy koktélt injekcióban, és irány Horány. Minden rendben!

Másnap rohammentő vitte be a pszichiátriai klinikára, mert embrionális pózban feküdt egy villamosmegállóban a padon. Most már maradt. Nem is tudott volna menni.

Tíz nap zárt osztály, szedálás, nyálfolyásos zombilét, gyógyszerbeállítás, visszatérés a semmiből, újabb élhető félév.

Amikor elhagyta a kórházat apró léptekkel még bizonytalanul ténfergett a járdán, izmai merevek voltak, a tekintete zavaros, de gyógyultnak nyilvánították. Zsebei megtömve az új gyógyszerekkel, markában gyűrögette a zárójelentést.

Érte mentem, mert egyedül útjára engedni istenkísértés. Csak a kifinomult egészségügyi apparátus gondolhatta, hogy ez így oké.

Mielőtt hazamentünk volna, betértünk az ALDI-ba, hogy néhány napra feltankoljunk. A polcok között bolyongva egy pillanatban lecövekelt. Lassú mozdulattal felnyúlt és leemelt egy befőttesüveget. Botladozó nyelvvel kérdezte: szabad? A helybenhagyó válasz után magához szorította – csak a pénztárnál volt hajlandó megszabadulni tőle egy pillanatra – és hallkan, kitartóan ismételgette: mézet kaptam, mézet kaptam.