Az én határai, a tér határai

(Sztercey Szabolcs: Plüssbolygó. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2021)

Sztercey Szabolcs második kötetének fókuszában az ember áll. Mondhatnánk, a tematikát tekintve semmi unikalitás nincs a Plüssbolygóban, azonban Sztercey kitágítja, meghajlítja a teret, átlépi a dimenzióhatárokat; lét és nemlét között oszcilláló entitásokat hoz létre, miközben végig a teremtésről, társadalmi kapcsolatokról és az én fejlődéséről, azaz végeredményben az emberről beszél.

„egyszerre vagyunk íz és érzékelés, ne mozdulj,
így vagyunk a legfinomabbak, feltálom magunkat,
ne fújd meg, vedd a szádba, és úgy várd meg,
amíg kihűl egy kicsit.”

(tálalás, 10.)

A Plüssbolygó tehát tematikus kötet. A legtöbb vers emberi viszonyokat, társadalmi kapcsolódásokat problematizál, de hangsúlyosan jelenik meg a szülés és születés ritualitása. Továbbá a felnövekvés és a tanult minták, a félelem verbalizálása, az anyához és a szülőséghez fűződő viszony, tehát a gyermeki perspektíva is előtérbe kerül. A köteten átívelő motívum az ember kétlényegűségének hangsúlyozása, azaz a biológiai test és a metafizikai szellem elválaszthatósága. Ugyanis Sztercey sok versében ez az elválasztás lehetséges. Éppen a kötet nyitóversében egy alternatív teremtéstörténet-jellegű eseményt mond el:

„A rokonság nőtagjai összegyűltek,

hogy közösen hozzák világra a valójában

megszülhetetlen, óriási csecsemőt,

mindenki beleadott apait-anyait,

volt, aki a karját szülte meg,

volt, aki a fejét, egyenként a fontos

szerveket, a lábát és a csontokat,

[…]

rakják össze, hazament mindenki

a sajátjával, mosollyal és büszkeséggel

az arcán, ami pedig a szülőszobában

maradt, csak nagyon hosszú idő után sírt fel.”

(osztozás, 7.)

Az idézett részlet abszurd brutalitása, az, hogy a testrészek az egésztől elválasztva szülhetők meg (mégis valamiféle kollektivitás jegyében), arra fut ki, hogy ami a szülőszobában maradt, valójában nem tartozott egyik részegységhez sem, a fizikai születés aktusában mindig is megszülhetetlen, de mégis megszülető marad. A felsírás több helyen úgy jelenik meg, mint az a performatív aktus, amely igazolja a létezést, éppen ezért különösek azok a születéstörténetek (lakhatás [22.], napfogyatkozás [30.], előnézet [12.]) amelyekben az entitás ugyan megteremtődik, de a sírás hiánya által megkérdőjelezhető fizikai léte a térben. Az osztozáson túl számos vers foglalkozik a szüléssel, az anya és a gyermek közötti megbonthatatlan(?) kapcsolat mibenlétével. A lakhatás (22.) és caesarea (44.) az anyaméhben létrejövő miszticizmust tematizálja és a valóságban nemlétező orvosi eseteket teremt: éveken keresztül hordott, felnőttként világra jövő újszülött; pár hónaposan örökbefogadott magzat beültetése. Az eddig felsoroltak inverze azon versek halmaza, amelyek a gyermek felől közelítenek a szülői pozíciókhoz. Ezek közül kiemelkedő az amit meg tudtam menteni (16.) és az akvárium (24.) című, amelyekben az anya és az apa tárgyiasítása során tartályként artikulálódnak a szülők. Az előbbiben az anya nyitva felejtett, romlott ételeket tartalmazó hűtőként jelenik meg, az utóbbiban az apa lassan tönkremenő, algásodó akváriumként. Az amit meg tudtam menteniben bizonyos értelemben az anya a fegyelmező mondatai által létezik és válik eggyé a tárggyal (Ne hagyd nyitva a hűtőt!):

„pedig hányszor mondta,

hogy erre külön ügyeljünk,

most ki kell pakolni belőle

a romlott mondatokat,”

(amit meg tudtam menteni, 16.)

A nyelv és a beszéd romlottsága és értehetetlensége az akváriumban is fontossá válik, meghatározza apa és gyermek viszonyát:

„én pedig nem tudtam megtanulni

ezt a nyelvet, a titkos szavakat, melyek

a buborékok belsejében rejtőztek,

így mikor beszélgetünk, csak levegő

jön ki a szánkon, semmi más,

csak apu szíve marad felfüggesztve

ebben a halak nélküli ürességben,

én pedig ha elég idős leszek,

szavakat fogok tartani egy akváriumban.”

(akvárium, 24.)

Ez a nyelvszemlélet azért is különös, mert egyrészt tárgyi világ részévé teszi, fizikailag megfoghatóként interpretálja a szavakat, másrészt éppen e gyakorlat lehetetlenségét támasztja alá az abszurd atmoszféra. Tehát a nyelv kizárólag abban az esetben eszköz, amikor az apa akvárium, az anya hűtő.

A szülői pozíció esetlegessége jelenik meg a többiek (40.), az erasmus (33.) és a sztanyiszlavszkij (28.) című versekben, ahol a lírai én párhuzamosan több anyára tart igényt, vagy felcserélhetőnek látja az anyai és apai szerepköröket. Mindez gyakran kapcsolatban áll a válással, a magára hagyatottsággal is. S nem kizárólag a gyermeki nézőpontból megfigyelt válás kap helyet a kötetben, hanem a már felnőtt én szakításának, egyedüllétének megélése is. Az amit meg tudok ígérni (51.) a szakítást egy fordított házasságkötés szituációjába helyezi, ahol a felek ünnepi ruhát öltenek és szertartásvezető jelenlétében esküsznek fel a kapcsolat végére. Hasonló az előbbihez a vícium (17.) című szöveg, ahol ismét az esküvő ritualitása köré szerveződik a vers, azonban itt az én önmagával köt házasságot, legalábbis az eseményt egyedül éli meg.

Sztercey versei kettéoszthatók a megszólaló pozíciójának mentén, azaz hogy E/3-ban vagy E/1-ben beszél. Jellemző, hogy a szülőket tematizáló versek személyesebbek, egyéni történeteket mondanak el, míg az első számú én kiiktatása inkább az emberi kapcsolatok, rítusok, általános tapasztalatokról való beszédnek ad teret.

Nem hagyható figyelmen kívül a címadó vers, amely egyben a kötet záróverse. A plüssbolygó szóösszevonás azért is találó, mert a kötetegész relációjában a világ gyermeki nézőpontból olyan játéktérként és játéktárgyként képzelhető el, ahol minden lehetséges. Mindazonáltal éppen a plüss lehatárolhatósága és puhasága magában foglalja annak álságosságát. Tehát a világ valójában nem plüss, még akkor sem, ha érvényesnek tűnik ez a leegyszerűsítőnek tűnő (gyermeki) narratíva. A záróversben a tízéves gyerek felbontja szüleivel a viszonyt és a vagyonmegosztáskor csak néhány tárgyat őriz meg:

„A játék eget tartotta meg, amit még

kisebb korában kapott szülinapjára,

és a távirányítós madarakat, amit

külön vett hozzá az apa. Néhány

gyerekrajzot, amitől mindig az hiányzik,

aki ránéz. Egyedül nőtt fel,

csak évek múlva találkoztak.

A szíve önmagán kívül kering,

nem elég nagy, hogy bolygó lehessen.

A szülőknek új gyereke lett,

de sose tették túl magukat a történteken.

Az ég műanyag és egy ideje

senki nem cserélt elemet a madarakban.”

(plüssbolygó, 71.)

A játékég megőrzése kiterjeszthető abban az értelemben, hogy ugyan megszakította szüleivel a viszonyt, de megőrizte az egész világot, amit tőlük kapott. Az elválás olyan mértékű traumaként jelenik meg, ami után a világ varázstalanná válik. A kötet egészét jellemzi a szélsőségek közötti oszcilláció, amely rítus és varázstalanítás, tárgyiasítás és antropomorfizmus, magányosság és egymásban való feloldódás közötti mozgásban jelenik meg. Mediális szempontból is többarcúnak nevezhető, ugyanis a borítón kívül tizennégy illusztráció kapott helyet a kötetben, amelyek gyermekrajz-jellege illeszkedik az uralkodó megszólalóhoz. A befogadás szempontjából azonban kérdéses, hogy adnak-e bármilyen jelentéstöbbletet a kötethez és az egyes versekhez az illusztrációk. Négy-hat oldalanként töri meg a versek sorozatát egy-egy rajz, azonban ezek sorrendje és helye a kötetben esetlegesnek tűnik. A Plüssbolygó egészét tekintve jelentéktelenek ezek az alkotások. A borító, amely Szucher Ágnes munkája, egészen behatárolja a plüssbolygó szóösszetétel alapvetően szerteágazó megfejtési lehetőségeit. A mellkastól combig ábrázolt fehér női alak hasában egy arányaiban torz, kisebb ember látható. A fekete és fehér kontrasztja, valamint a hasfal átláthatósága röntgen-jelleget kölcsönöz az illusztrációnak. A plüssbolygó ebben az értelemben leszűkül az anyaméh biztonságos közegére, kizárva ezzel a kötetben rejlő egyéb horizontokat.

Sztercey Szabolcs Plüssbolygója az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetségének közös kiadványaként jelent meg. A szerző második kötete tematikailag és poétikailag is egységes. A sok esetben gyermeki perspektívából megszólaló én éppen azért válik hitelessé, mert nem traumaként, hanem naiv és tárgyilagos, de fikciót sem nélkülöző narratívaként mondja el az eseményeket. Ebben a tekintetben pedig kiemelkedik és elválik a kortárs líra uralkodó irányvonalától.