Visszatérés egy zsákfaluba

Tudósítás a XIV. Véneki Alkotótáborról

Csütörtök (július 14.)

Már kora reggel elviselhetetlen a hőség, én meg úton vagyok a XIV. Véneki Alkotótáborba. Tavaly kihagytam, pedig a kezdetektől, minden évben ott vagyok. Már Kelenföldön késik a vonat, de legalább a legkondi működik. Kiss Dáviddal a győri vasútállomáson találkozom, pont úgy ért be az ő vonata is, hogy nem érjük el a véneki buszt. A következő meg csak órákkal később indul. Kávé, telefonálgatás, végül szülői segítséggel, autóval érkezünk a zsákfaluba.   

Valószínűtlenül kék ég, fehér templomtorony, cikázó fecskék. Az egykori kocsma épülete jelzi csak, hogy azért mégsem állandó minden, hogy a változás nem feltartóztatható.

Elfoglaljuk a kultikus 4-es szobát, ugyanarra az ágyra fekszem, mint mindig. Jól esik a hűvös, ami a falakból árad. Mechiat Zina mosolya mosolyra késztet, otthon vagyok.

A tábornyitó beszédek után ebéd, majd Lantos Szabó István lantművész Énekelt vers címmel tart előadást. A reneszánsz lantzenétől és Balassi Bálint verseitől indulunk, majd Tinódi Sebestyénen és Szkhárosi Horvát András énekei után eljutunk a 17. és a 18. század énekköltészetéig, végül Csokonai, Petőfi és Arany versei következnek. Lantos Szabó István kultúrtörténeti és irodalomelméleti ismertetői kellően informatívak és feszesek, jól kitöltik a zenés részek közötti időt. Az előadás alatt motor érkezik a töltés felől, rajta egy gerincvédős ember, fekete bukósisakban, nézem, hogy milyen profi a felszerelése. A motoros megáll a tábor parkolójában, és szétgombolja a kabátját. A fekete sisak alól Bödecs László feje bukkan elő. Ezen meglepődöm, fogalmam sem volt róla, hogy motorozik. Mindenesetre Budapestről így jönni Vénekre: menő.

Tudósítás a XIV. Véneki Alkotótáborról

Csütörtök (július 14.)

Már kora reggel elviselhetetlen a hőség, én meg úton vagyok a XIV. Véneki Alkotótáborba. Tavaly kihagytam, pedig a kezdetektől, minden évben ott vagyok. Már Kelenföldön késik a vonat, de legalább a legkondi működik. Kiss Dáviddal a győri vasútállomáson találkozom, pont úgy ért be az ő vonata is, hogy nem érjük el a véneki buszt. A következő meg csak órákkal később indul. Kávé, telefonálgatás, végül szülői segítséggel, autóval érkezünk a zsákfaluba.

Az előadást követően megalakulnak a munkacsoportok, én a líra műhelybe ülök be. Ladik Katalin és Székhelyhidi Zsolt műhelyvezetők ismerkedő beszélgetést terveztek az első alkalomra, bemutatkoznak, bemutatkozunk. Kis elméleti felvezetőjük során az avantgárd és a hangköltészet felől közelítenek, a művészi egyediség, valamint a saját hang megtalálásának fontosságát hangsúlyozzák. Tekintve, hogy a műhely tagjainak többsége kötet előtt álló vagy kötettel rendelkező költő, mindenki mindenben egyetért, serényen helyeselünk.

Székhelyhidi Zsolt és Berka Attila – páros irodalmi estjük előtt – Ladik Katalinnal kiegészülve Szkárosi Endrére emlékeznek, hárman adják elő a tavasszal elhunyt költő versét. Megrendítő, ahogy megidézik a pályatárs és barát emlékét.

Székhelyhidi és Berka estje milyen is lehetne, ha nem rendhagyó? Méltán ismert vámpíros performanszukkal nyitnak, majd az irodalmi pódiumbeszélgetés paródiájaként értelmezhető avantgárd szerzői esttel örvendeztetik meg a táborozókat. A koncepció lényege, hogy a két szerző egymást kérdezi, de beszélgetésük valójában egy baráti csevej, és visszaemlékezés irodalmi pályájukra. Egymás szavába vágnak, nem viselkednek, inkább csaponganak, nevetnek, önironikusak és kicsit sem komolyak, viszont végtelenül lazák. Megtudjuk, hogy Székhelyhidi bekapcsolódása az irodalmi életbe akkor történt, amikor Szkárosi Endre jóvoltából az ÉS-ben megjelenhettek a versei és recenziói. Székhelyhidi az ÉS befogadó szellemiségét dicséri, ugyanis a lap nem csak a konvencionális irodalmat, hanem a dekonstruktív, kísérletező irodalmat is befogadta. Egy ponton elhangzik, hogy Székhelyhidi lírai hülyeségeket, míg Berka prózai hülyeségeket ír. A két szerző első találkozásának részleteibe is bepillantást nyerhetünk: Debrecenben egy nagy eső miatt a madárházban olvasták fel az örvös medve kapcsán írt verseiket. A szerzők bemutatják egymás könyveit, röviden összefoglalják egymás pályájának jelentősebb állomásait. Megismerjük még a közös performanszok keletkezés- és fejlődéstörténetét, többek között kiderül, hogy egy zombi és egy vámpír beszélgetéséből álló előadás végül hogyan alakult át egy vámpír és Van Helsing dialógusává.

Az esti program után hajnalig tartó beszélgetésekbe keveredek, olykor-olykor rájárok a vacsora maradékára, a hangfalból szól a zene, táncolunk valamicskét, nem is tudom, hány óra van, mire ágyba kerülök.

Péntek (július 15.)

Reggeli után a kritika munkacsoporthoz ülök be, amit Sütő Csaba András vezet. A résztvevők épp a Krizsai Fruzsina által hozott halotti búcsúztatót elemzik. A Felvidékről gyűjtött szöveg egy olyan kisgyerek temetésén hangzott el, aki otthonról kiszökve a befagyott tóra ment korcsolyázni, de a jég beszakadt alatta. A kántorok által írt búcsúztatókról megtudom, hogy egy eltűnőben lévő műfajról van szó, és hogy a vers hosszát nagyban befolyásolta, hogy az elhunyt mennyi idős volt, hogy az elhunytnak mekkora volt a családja, valamint hogy a család mennyire volt tehetős, mennyit tudott fizetni a búcsúztatóért. A szövegelemzés eléggé izgalmas, a kritikusok szépen lassan felfejtik és megtárgyalják, hogy milyen szerkezeti egységekre bontható a szöveg, hogy a versben mikor ki beszél, és hogy az egyes versrészeknek mi lehetett a funkciója akkor, amikor az a temetésen, a gyászolók előtt elhangzott.

Ebéd után sziesztázni megyek, az előző napi éjszakázás ugyanis megbosszulja magát, alig bírom nyitva tartani a szemem.

Késő délután Sebestyén Ádám könyvbemutatója következik, a szerzővel Szalai Zsolt beszélget. Sebestyén könyve idén jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában, Őzek nyara címmel. Szalai a Hús és sakkal, azzal a nemzedéki győri antológiával indít, amelyben először jelentek meg Sebestyén versei tizenhárom évvel ezelőtt. Sebestyén jó emlékeket őriz az antológia szerkesztési időszakáról, hiszen a könyvet éppen Véneken, az I. Véneki Alkotótáborban rakták össze a szerzők és a szerkesztők. Az antológiából néhány verset át is emelt a frissen megjelent önálló kötetébe, de jelentősen átírta azokat. Sebestyén arról is beszél, hogy 2017-ben már volt egy kezdetleges kötetterve, de aztán évekig nem írt verset, majd amikor visszatért Vénekre és a Lanczkor Gábor vezette líra műhelybe beült, újra megjött az alkotókedve, és elkezdett foglalkozni a kötetével. Megtudjuk, hogy nagy elődök közül leginkább Weöres Sándor világlátása áll közel hozzá, de szereti Kányádi Sándor és Nemes Nagy Ágnes verseit is. A könyvbemutatón szó esik még biopoétikáról, geopoétikáról és a poszthumán líráról, valamint ezek kapcsolódásairól az Őzek nyara verseihez. A kötetre vetítve a lírai sci-fi és az apokaliptikus világkép kérdéskörét hozza fel Szalai, a szerző pedig bevallja, hogy mindig is érdekelték a zsánerműfajok, a horror a science fiction. Bár természettudományos képzettsége nincsen, a természet is fontossá vált költészetében, de inkább az ember utáni költészet, és mivel az objektív líra áll hozzá közelebb, a személytelen megszólalásmód alkalmas volt arra, hogy olyan témákat dolgozzon fel, mint a klímaváltozás, az ember nélküli világ vagy az emberi pusztítás következményei. A cím boncolgatása kapcsán felveti a szerző, hogy a nyár mint toposz a termékenység, az organikusság és túlérés felől is értelmezhető, de a klímakatasztrófa kapcsán a hőhullámok fenyegetését is megjeleníti. Az őzek pedig több versben is felbukkannak, a kiszolgáltatottság jelképei ők, tehetetlenül nézik végig az életterük pusztulását. Szalai a versek által tematizált visszaemlékezés és a poszthumán világ kettősségére is rákérdez. A válasz szerint a versek beszélőjeként azonosítható gyermek megfigyelő a kiszolgáltatottságot jelképezi, aki számára a fenyegetésben nem marad más, mint a múlt rekonstrukciója, ami azonban nem teremti meg a feloldást. Érdekfeszítő beszélgetés, remek versek.

Az esti program talán a tábor leginkább várt szakmai eseménye. Ladik Katalint Mechiat Zina kérdezi. A szerzői est Szkárosi Endrére való emlékezéssel kezdődik, meghallgatjuk Ladik Katalin hangkölteményét, amit ő Szkárosi neki ajánlott verséből készített. Megható a barátság, a tisztelet és a gyász ilyen szintű művészi kifejezése. Mechiat Zina a szerző többműfajúságára vonatkozó kérdéssel kezd, amelyre válaszul Ladik kifejti, hogy húsz éves korában kezdett el verset írni, és akkor már eldöntötte, hogy „költő lesz mindenestül”. Fiatalon költő és színésznő szeretett volna lenni, de semmi esetre sem akart középszerűvé válni, így egy lapra tett fel mindent, a művészet miatt otthagyta banktisztviselői állását, majd színészként kezdett dolgozni az Újvidéki Rádiónál. Ahogy Ladik az életéről mesél, egy nagyon tudatosan épített művészi pálya képe bontakozik ki: a szerző minden költői műfajban önálló kötetet adott ki, zenét vett fel a versekhez, performansz forgatókönyveket írt és lemezeket készített, és elmondása szerint minden verseskötetet tudatosan, koncepciózusan alkotott meg. Saját bevallása szerint kifejezetten célja volt a költészet határainak kitágítása. Például a mozgásköltészet is jelen volt a költészetében, fiatalként akrobatikus mozdulatokat is végzett a performanszok részeként, meglátása szerint ugyanis az ember teste a gondolatok kifejezésének eszközként is szolgál. A beszélgetés legizgalmasabb része a magyar és a jugoszláv szocialista rendszerek kulturális élete és kultúrpolitikája közötti különbségek felvázolása volt. Ladik úgy látta, hogy Jugoszlávia befogadta a vajdasági magyar szerzők művészetét, a szerbek jól fogadták az újítást, és bár ő szándékosan magyarul írt, verseit szerbre is fordították. Ezzel szemben a magyar egyetemeken őt elrettentő példaként tanították, és arra hívták fel a hallgatók figyelmét, hogy úgy, ahogy Ladik Katalin teszi, verset írni nem lehet. Nem csoda hát, hogy a szerző majdnem ötven évesen, 1991-ben publikált először Magyarországon. Ladik elmondása szerint a hangköltészet felé is azért fordult, hogy a szerbeknek is adhasson valamit, a varázsénekek, ráolvasások, siratók előadása során metanyelven kommunikált a közönséggel. Megrendítő végighallgatni, hogy a költő hogyan emlékszik vissza a délszláv háborúra, arra az időre, amikor Jugoszlávia szétesett: „mindenki gyűlölt mindenkit (mintha már itt is így lenne), ‘91 előtt szép nők voltak az újságok címlapjain, ‘91 után holttestek.” Egy ebéd közben Ladik arra döbbent rá, hogy nem szokhatja meg a háború képeit, „a szörnyűség szörnyűség kell, hogy maradjon”, így úgy döntött, hogy átköltözik Magyarországra. Úgy érezte, elfogyott a levegő. Mechiat arra kérdez rá, hogy a férfiak uralta társadalomban és művészeti életben nőként mennyire volt nehéz érvényesülni. Ladik kifejti, hogy Jugoszláviában is jelen volt egyfajta elvárás, hogy hogyan írjanak a nők, de az ő fellépése után egyre radikálisabbá váltak a nő performerek, művészek. Volt, aki orgazmus közben videóra vette az arcát. A harmincas éveiben Ladik úgy lépett fel, hogy szándékosan elcsúfította a testét a performanszok során, ezzel is a női szépséggel kapcsolatos elvárások ellen tiltakozva. Nagyon megalázó volt számára, amikor számos olyan megjegyzést kapott, hogy könnyű neki költőként érvényesülni, mert szép nő. Erre válaszul postán küldte el a verseit a szerkesztőségeknek. Aztán később pusztán dacból meztelen performanszokat adott elő. Ladik Katalin úgy látja, hogy a világ feministának tartja, és a feministák a zászlajukra is tűzték őt, ő azonban nem feministaként gondol magára. A szerzői est Ladik szabásmintákból készített kollázsainak, valamint az elénekelhető áramkörökből készített alkotásainak bemutatásával zárul. Én meg tátott szájjal ülök, és azon gondolkodom, hogy hogyan férhet el valakiben ennyi kreativitás, és hogy honnan ez a szédületes, állandó megújulásra való képesség. 

Még sokáig a beszélgetés hatása alatt vagyunk, átmegyünk kötetlenbe, az egyik asztalnál úgy nevetnek, hogy bár nem tudom min, de nevetek én is. Szalai Zsolt ma is a hangfalakra köti a telefonját, arról megy a zene, üvöltjük, hogy előző életemben denevér voltam.

Szombat (július 16.)

A délelőtti műhelyfoglalkozást újra a lírásokkal töltöm.  Ladik Katalin és Székelyhidi Zsolt performatív előadásra buzdítja a résztvevőket, ugyanis a táborzáró program a műhelyek bemutatkozása és felolvasás lesz. Be kell tehát mutatni, hogy ki mivel foglalkozott ez alatt a néhány nap alatt. A műhelyvezetők egyesével szólítanak a mikrofonhoz minket, és miután felolvastuk a verset, tanácsokkal, instrukciókkal látnak el mindenkit. Soós Brigit Ladik Katalin messzebb küldi, és azt kéri tőle, úgy mondja el a versét, mintha kutyák vennék körül, és félne. Kiabáljon egy kicsit, toporzékoljon! – szól az utasítás. A cél, hogy mindenki kimozduljon a komfortzónájából, és úgy adja elő a versét, ahogy magától valószínűleg sose tenné. Egyre jobbak a felolvasások, egyre átélhetőbbek a szövegek.

Délután Szabó Gergely Közös vizeink című kötetének bemutatójára ülök be. A könyv a Napkút Kiadónál jelent meg, a szerzőt Kiss Dávid kérdezi. Szabó Gergely és Sebestyén Ádám között nem csak az a hasonlóság, hogy mindkettőjük első vereskötete ugyanannál a kiadónál jelent meg és mindkettőt Sütő Csaba András szerkesztette, hanem hogy Szabó költői indulása is Vénekhez kötődik, elvége ő 2018-ban volt először a táborban, azóta publikál folyóiratokban. Megtudjuk Szabóról, hogy drámapedagógiával foglalkozik, de az írást korábban kezdte, már a gimnáziumi évei alatt írt verseket. Elmondása szerint először a halálról írt tizenötévesen. Ezzel bizonyosan nincsen egyedül. Kiderül, hogy a költő sok szállal kötődik a vízhez, elvégre Siófokon született, Fonyódon járt középiskolába, Balatonfenyvesre pedig a bárátokhoz, így a Balaton alapélmény számára. Húszévesen költözött Győrbe, a vizek városába. Szabó csak a könyv szerkesztése közben szembesült azzal, hogy versei jelentős százalékában valamiképpen megjelenik a víz. Ezért is lett a kötet címe Közös vizeink. Szó esik még színjátszásról, Halvax tanárnőről, aki nagy hatással volt Szabóra, a kötet szerkesztésének folyamatáról, arról, hogy biciklizés közben jutnak a költő eszébe a legjobb szókapcsolatok, amikből aztán kibonthatóak a versek. Valahogy belesajgok, amikor a Szabó arról beszél, hogy szorongással tölti el a jövő, mert a kisfia 2050-ben lesz harminc éves, éppen annyi, mint ő most. A beszélgetés végén elhangzó költői hitvallás azért felmutat némi reményt: Szabó Gergely célja nem az, hogy lenyomatot hagyjon, hanem az, hogy szóljon az emberekhez, és a legfontosabb az, hogy csak egymás felé fordulással lehet közösséget építeni.  

A műhelyek beszámolói mindig érdekesek, most sincs ez másképp. Bepillantást nyerünk a munkacsoportok elmúlt napjaiba. A műhelytagok felolvasása aztán átcsap open readingbe, hallgatjuk egymást, hümmögünk, tapsolunk. Jó, erős szövegek hangzanak el, olyan, mintha az irodalom tényleg élne.

Az utolsó este is hosszúra sikerül, most se tudom, hogy mikor kerülök ágyba, az biztos viszont, hogy a másnap reggeli korán kelésre és hazavonatozásra nem nagyon vágyom. Egy fals riasztás után beindult tűzjelző hangjával a fülemben alszom el.  

Fotók: Székelyhidi Zsolt