A távoli síkság felé

(Kerék Imre Őszi madár. Régi és új versek és versfordítások (1967‒2022). Szerzpi kiadás, Kiskun Helikon sorozat, Kaposvár, 2022)

Amikor tavaly, nyolcvanadik születésnapjára készülő kötetébe éveivel megegyező számú kedves versét egybeválogatta Kerék Imre, még nem tudhatta, talán csak sejthette, hiszen a szívén egyre súlyosabb teherként ült felesége elvesztésének fájdalma, mindinkább kínozta a mardosó magány, hogy az Őszi madár nemcsak az ünnep fényét emelő, újabb fontosabb lírai összegzés, de csendes szorgalommal is példásan felépített, maradandó értékű – első verseskönyve, a Zöld parázs megjelenése óta éppen négy és fél évtizedes – alkotói pályája utolsó jelentős teljesítménye, lezárása is lesz egyben.

Irodalmi viszonyainkat jól jellemzi, hogy a kötet a szülőfalu, Háromfa és a választott otthon, Sopron önkormányzatainak támogatása mellett – miként a megelőzők – családi és baráti összefogás eredményeként jöhetett csak létre, a volt csurgói iskolatárs, Réthey-Prikkel Miklós gondozta akasztói Kiskun Helikon sorozatába illesztve, Hegedüs György kaposvári fotóművész és az ifjabb, tapolcai költőtárs, Németh István Péter szorgalmának, segítő elkötelezettségének köszönhetően, és az is, hogy aztán művészeti, szakmai körökben is szinte teljesen észrevétlen és visszhangtalan maradt a kiváló szerző február eleji távozása.

Mindezek oka talán abban keresendő, hogy Kerék Imre távol tartotta magát a mindenáron érvényesülést keresők zajától és tülekedésétől, őt nem pozíciók és díjak, hanem csupán a költészet, a vers maga érdekelte, ráadásul a nagy dunántúli tájköltők méltó utódaként a divatokat követők számára korszerűtlennek is hathatott klasszikus veretű és szépségű poézise. Ám utóbbi legkevésbé sem zavarta, tudta, hogy az örökkévalóságnak alkot és jobban is érezte magát az irodalmi központoktól távolabb, a somogyi szülőföldön, a Balatonnál vagy Sopronban, csupán szerető családja és néhány íróbarát társaságában, élvezve a csendet, a nyugalmat, legfontosabb ihletője, a természet megannyi apró csodáját. E tekintetben Berzsenyi kései rokona, Takáts Gyula fiakorú testvéröccse volt. Az Őszi madár pedig – szerkesztési hiányosságai ellenére – lírai életműve igazi esszenciáját nyújtja.

A munkájukat az éves ciklikussághoz igazító, kalendárium-forgató paraszti ősök sarjaként, valamint az égi és földi változások, a mindig másként ismétlődő folyamatok titkait figyelő-faggató alkotóként is meghatározó témája az évkör, amelynek negyedei az emberi élet, a személyes sors szakaszaival is párhuzamba állíthatók. A tavasz ennek megfelelően az ifjúság, nemcsak a kikeleti ébredés, a rügyfakadás, de – akárcsak Utassy József korai verseiben – az útnak indulás, a szabadság és szerelem szaka is Kerék Imre költészetében. A Millió ágboga kinő és a Még rejtezik soraiban feszülő-hullámzó energia, a lázas készület eredménye füvek fegyverkezése (Március, hej március), fák forradalma, a kert egész, diadalmas zászlóbontása. S a „kinyílt idő” (Áprilisi változatok) a zenélő nevű „betula pendula” karcsú szűzzé serdülése (Fehér nyír), a termékenyítő háztáji nászok (Kert) mellett a lírahős vágyát is magasra röpteti (Március), elküldi hozzá piros angyalait (Már jönnek értem). Álma szarvas és fa közössége (Dal – a Petőfit idéző szöveg zárlatában ügyes Szenci Molnár-reminiszcenciával), ugyancsak nevének muzsikájával és haja aranyszálaival köti-bűvöli a kedves (Őz Kata), akinek teste a vidék csodáival teljes, vele – alakját jelképessé emelve – a tájat hívja együttlétre (Énekek Éneke). Nem véletlen, hogy az elszármazottban égő múlhatatlan szeretettel és fájó nosztalgiával említett Somogy (Nem ereszt) nem csupán „szülötte föld”, nem csupán az édesanya (Anyám) attribútumait viseli, hanem az első – vágyott vagy beteljesült – szerelmek emlékét is hordozza: fürdőző, holdmellű (A Rinya partján), Szél-tovafútta lányokét. S amikor múlik az otthontalanság-érzés keltette keserűség legbelül (Betyár-dal), mindannyiukért szól a szívütésnyi hazai harangszó (Bánfalva, Somogyi dal), mind táplálják a lélekbéli Világfát (Egy somogyi vadkörtefához).

A nyár a beérésnek szentelt – búzáénak, gyümölcsökének és a lírai személyiségének. A Theokritosz nyomán született Paraszt disztichonok és a Némethonba lépő Rajnai éjszaka még zenés, táncos mulatságokat idéz, amelyekben a bor mellé lánycsók is jár, az Osztályrészem Berzsenyi-parafrázisát azonban már a megállapodottság boldogsága hatja át. A szemlélődő tóparti nyugalom pedig – akárcsak a kötet egyik legjobb darabja, az Egry remeklése – a Piktor életműve előtti tisztelgésre is alkalmat kínál:

Most már mondhatom megelégedetten:

van szőlőm, kicsi házam s nyugalomban

telnek napjaim, nem háborgat semmi,

ha eltűnődöm.

Csak pár Múzsa, s néha egy-egy barát jön

bogozgatni dolgait a világnak,

szemközt a Badacsonnyal, ahol Egry

műve sugárzón

rögzítette az ég s föld közti térnek

ezer proteuszi átváltozását,

amit utódainknak is előtárt

míves ecsetje.

S nézzed: Gulács, Szigliget orma szemben

a déli parttal, vidít fáradt elmét;

itt állunk, habzó kékjük nem-szűnően

szürve szemünkkel. (52‒53.)

A júliusi Balatonról hasonlóan szép anzixot küld odaátra az eltávozott mesternek és barátnak, Fodor Andrásnak is (Tóparti alkonyat), s a csillagos ég látványa, a Másik hiánya tovább mélyíti a magányt (Éjszaka), hogy végül immár az ősz üzenjen vérző venyigéivel (Nyárvég).

Az évszakversek között feltűnő a lombhullás szakához kötődők dominanciája, ami egyrészt jelzi, hogy Kerék Imre költői világában teljesség honos, az árkádiai derű is el-elkomorul néha és melankóliába vált, másrészt jól tükrözi a válogatást végző, egyedülléttel és az öregedés gondjaival küzdő alkotó aktuális lelkiállapotát. A kapcsolódó korpuszban kabócák énekével búcsúzik a nyár (Somogyi tájkép, ősszel), daluk Papp Árpádra is emlékezik (Hellászi ősz), helyüket árva tücsök veszi át (Késő ősz). Ahogy trilláját a címbéli Őszi madár is délre viszi, párját vesztetten repül tova a vadlúd (Vadlúd-ének), varjúuralom ideje jön. A fák katedrálisában (Erdei pillanat) kigyulladnak, majd avarszőnyeggé változnak a lombok (Szeptemberi hexameterek, Őszi elégia) és végbemegy a kert színeváltozása is (Beérik, Átrendeződik csupán) – hervadt rózsák helyett (Vadrózsák elvirítnak) a tájban berkenye-tüzek világítanak (Két Weöres-etüd – Berkenye). S noha a szemlélődőben a szilvalekvár-illatú egykorvolt is feltámad (Régi őszi este), tudja, hogy visszafelé út már csak így vezet (Októberi tercinák) és még inkább érzi, milyen nehéz társ nélkül haladni tovább, előre (Mulandóság, Csillaga följön). Az őszi eső mintha a Másik képét, szavait, mosolyát is elmosná (Vázlat), a tűnt gazdagságára, boldogságára gondoló, romos, elhagyott udvar – amelyet Takáts Gyula is hasonlóan érzékletesen ábrázolt A magyar Waste Land-ekben – mintha itt-maradt önmaga lenne (Elhagyott udvar). Akihez egyre közeledik a „farkasfogú rettenet” (Díszletei leomlanak).

A kötetindító Magyar szonett terménybetakarítás utáni kamrafeltöltő gazdasszonyi buzgalma még csupán a készületet – és a régi készületeket – idézi meg, a Téli napforduló havas táján azonban már csontig hatol a jeges szél, lebontja a nyírerdő hüllő-pikkelyeit, tetemét, az enyészetnek átadva, fehér lepellel takarja le (Télelő). A csapdába esett madár sikolya, kiömlő vére, a tragikus sorsába-érzés pedig a saját halál gondolatát is megérleli (Madár-csapda). S az elmúlás talán nem lenne rosszabb az egyre elviselhetetlenebb életnél – a Kosztolányi-témára írt Tükörpontyok az éjszakában zárlatának tanulsága szerint:

[…] ez az örökös

nyüzsgés, ez a céltalanul kavargó

tenyészet, mit életnek nevezünk,

borzalmasabb és érthetetlenebb,

mint a halál végleges csöndje és

mozdulatlan, sívó szobormagánya. (82.)

Az évkörhöz kötődés mellett, amelynek a Kalendárium teljességét is felmutatja, a válogatás másik szervezőelve a művészeti, benne az irodalmi hagyományhoz való viszony volt. A szerző testvérmúzsák iránti érdeklődését, az építészet, szobrászat és festészet értékei iránti fogékonyságát az évszázadokon át földben nyugvó, várbéli leletek előkerülését ünneplő Budai szobrok és a Palotaszálló neoreneszánsz csodáján ámuló Lillafüred társaiként hommage-versek is igazolják. Henry Moore híres alkotásában a fejedelempár ősi nyugalmát emeli ki (Henry Moore: Király és királyné), Borsos Miklós márvány- (Alvó leány, Vénusz születése, Pannonia) és mészkő-munkáiban (Bimbó) a nőiség kibontása, íróarcképeiben (Szabó Lőrinc, Kassák Lajos) a beléjük sűrített élet foglalkoztatja, a fáról szinte egész anyagtanulmányt küld Bánki Juditnak (Fa). Matisse-ban a megbéklyózott Idő (Hommage à Matisse), Braque-ban a múlhatatlan Törvény mesterét ünnepli (Óda Braque szelleméhez), míg az egyetlen beemelt „írott képen” szabad asszociációk sorát kínálja Cézanne csendélete kapcsán (Cézanne: Almák). A legszebb sorok azonban – mint fentebb említettük – a Balaton 140 éve született nagy festője előtt tisztelegnek, s a Fülep Lajos-i lényeglátás megragadása, érzékeltetése tekintetében is méltán emelik az Egryt Fodor András remeklése, A vízrenéző mellé: 

a víz és a végtelen határán

egy ember behajol a tájba

szigorú arccal néz figyel

hegyeket mozdít némasága

szinte egyetlen óriás

pupilla íve egybefogja

a színeire hullt világot

tömbjéből a látványt kibontja

vásznára mint a láva ömlik

zuhog a zöld a kék a sárga

szétveti a mértani rendet

a lélek makacs lobogása

mohón ruhámba kap a láng

tarkómtól a talpamig égek

s lobog a ház föld a víz

lobog az eleven enyészet (27.)

Az európai és magyar lírai tradíció játékba hívott szövegei, a megidézett elődök büszkén vállalt örökséget, a vallott mestereknek és idősebb kortársaknak ajánlott művek pedig szellemi rokonságot is jeleznek. A Theokritosz (sic!) nyomán született Paraszt disztichonok nemcsak a klasszikus formák – mesterségbeli tudásról, tehetségről árulkodó – természetes, magától értetődő használatáról tanúskodik, de szép tisztelgés a görög vándorköltő emléke előtt is. (Akárcsak a megelőző, Szapphó koszorúja kötet versei a leszboszi poetrináé előtt.) Az Énekek Éneke és a Dal zárlata ótestamentumi hatást tükröznek, a kedves dicséretét zengik, az Ómagyar Mária-siralom átirata, a szintén középkori mintájú vadomori-parafrázis (Elmegyek meghalni) és a reneszánszba visszagondoló Soproni virágének azonban már veszteség fájdalmával teljesek, a saját útnak indulást készítik elő. Hasonlóan a jeles ős életét és művét egybefogó Balassi énekei utolsó fohászához: „Immár segíts révbe, / neved hogy dicsérje / torkomból zengő zsoltár.” (51.) S az Osztályrészem – végül – nem Berzsenyiét, hanem a személyes sorsot összegzi.

A 20. századból megszólítottak körét szintén minőségelv, az örök értékek iránti elkötelezettség, a példás emberség szerint válogatta a szerző, aki maga is arra int:

Benned ne ünnepelje senki hősét,

te légy szerény, tanulj alázatot

az érett búzakalásztól, ahogy

köszönetet, bókot nem várva, önként

mint kenyér teljesíti be a törvényt,

mit mag-korában a lét rászabott.

(Vesd le magadról, 72.)

Sinka és József Attila mellett (3 akrosztichon József Attila versére) elsősorban a nyugatos-újholdas hagyomány megteremtői-formálói kerültek e magánpantheonba: Kosztolányi (Tükörpontyok az éjszakában – Pethő Lili találó illusztrációi közül az egyik legjobb a vershez kapcsolódik), Hajnal Anna (Egy somogyi vadkörtefához), Weöres (Két Weöres-etüd), Pilinszky (Madár-csapda), Nemes Nagy Ágnes (Vadlúd-ének), Lator László (Erőtér). Ugyanakkor egy másik „erőtér” vonzása, a dunántúli lírai tradícióhoz kötődés legalább ilyen fontos a számára. Berzsenyi és Weöres után Csanádi Imrével (Egy zámolyi présház falára) és a somogyi földikkel: a kétszeresen megidézett Fodor Andrással (Bánfalva, Tóparti alkonyat), Bertók Lászlóval (Bertók László sírjánál), Papp Árpáddal (Hellászi ősz) folytathatnánk ezt a leszármazási-rokonsági sort. A nevesítettek körét a nemzedéktársakat képviselő Szepesi Attila teszi teljessé (Ezredvégi strófák).

Remek választás volt Kerék Imrétől, hogy a korpuszban egy fordításának is helyet biztosított. Egyrészt ráirányítja az olvasói-elemzői figyelmet egyébként roppant gazdag és – a görögöktől Goethén át a kortársakig – szerteágazó átültetői életművére, másrészt Jeszenyin soraival is megerősíti saját versei, tulajdonképpen egész poézise üzenetét:

Útra kelek lassan, mezítláb,

egyszerű zarándok, szegény,

arra, hol a távoli síkság

itat engem nyárfák tején.

[…]

Falu-kerítés mellett járva,

kísérget egy dallam tova:

boldog, akinek tarisznyája,

s vándorbotja a vagyona.

Boldog, kit kis öröm is éltet,

s barát, ellenség nem várja őt,

míg poros dűlőutak hosszán lépked,

és térdet hajt telt rozs-kévék előtt.”

(Útra kelek lassan, mezítláb – 93.)

A közelmúltban, feleségét követve, a költő is útra kelt ama távoli síkság felé, a túlvilági nyárfák iránt. Ám személyét megőrzi a baráti emlékezet és művei is velünk maradnak, köztük az oeuvre esszenciáját nyújtó Őszi madár. S ha a címadó vers allegóriáját vagy a kötetfedél szerző fia által készített rajzát tekintjük: vándorlásából megtérve vissza-visszaszáll, főnixként dalaiban rendre feltámad az alkotó. Beteljesítve, amit Bertók Lászlóról írt: „szavát a nyelv őrzi még, / és lepecsételi a Nap: / múlhatatlan arany pecsét. – / Most már szabad, végképp szabad!” (Bertók László sírjánál, 80.)