Páncsátó imancsíni, tepísze, puncsette mancsókája. / Mandzsetti imáncsáró, tet upuncsíni apamcsattó. / Pancsernak kicsepí szamancsa, koszmogó imancsája. / Pumcsáró tarpamfletti, píszkilli a tet mandzsárosz.

Az egyenes, önfejű / vonalak a színek nyomában / tolulnak előre, / mint mikor a nagy hóban / belelépsz az előtted / járó lábnyomába.

Az éjjel-nappali pékségből az utolsó dupla kakaós csigát hoztad el, ezek legyünk mi, mondtad

– Ágoston Csilla képversei

Éjféli járat, arra várnak ők. / Átjárhatóan végtelen terek. / Tar ágak, égig nyúlt áramszedők, / a hold fényében földerengenek.

mielőtt a zöld fény az út / testére lépésként csapódik / még a tájba firkál több milliárd terv / türkizzé szívja az ég a templomtornyokat

szerettük volna megkontrázni / Isten terveit: görcsösen szorítod a kezem / a többit hozzáolvassa didergő tekinteted /– nem segíthetek – nyílik a mélység

villamosom ablakából látom a meghajló / holnapot, kátyúkban vetkőző derengést, / a telet, szétszabdalt könyörgő vízcseppeket.

M hónapok óta gyakorol úgy, hogy a faliórákat a kádba teszi.

Skálázni még nyugodtan tud tőlük, de aztán, amikor tartania kell egy dal tempóját, a ketyegéstől átszalad a testén egy irritáló inger, amitől kiabálni akar.

Gondolataimat a Pilinszky 100 egyik legelemibb kérdésével vezetném be: a kultusz kérdésével, tudniillik, hogy Pilinszky egykori kultusza, az a hihetetlen aura, ami a személyét, a műveit és befogadásukat övezte, mennyire van jelen ma. És ha igen, milyen formában? Régiben és/vagy újban? Vajon itt van-e még köztünk a már életében élő legendává váló Pilinszky? Mivé lett verseinek egykori meglehetősen kultikus befogadása, a beszerezhetetlen köteteit övező mítosz, az az erős ritualitás, ahogy a verseit megformálta és ahogy maga elmondta őket magas és sajátosan emelkedett hangján.

Amikor tavaly, nyolcvanadik születésnapjára készülő kötetébe éveivel megegyező számú kedves versét egybeválogatta Kerék Imre, még nem tudhatta, talán csak sejthette, hiszen a szívén egyre súlyosabb teherként ült felesége elvesztésének fájdalma, mindinkább kínozta a mardosó magány, hogy az Őszi madár nemcsak az ünnep fényét emelő, újabb fontosabb lírai összegzés, de csendes szorgalommal is példásan felépített, maradandó értékű – első verseskönyve, a Zöld parázs megjelenése óta éppen négy és fél évtizedes – alkotói pályája utolsó jelentős teljesítménye, lezárása is lesz egyben.

Kiss Dávid első verseskötetét olvasva az olvasó talán legelső benyomása, hogy ez a költészet erősen kötődik a földhöz, illetve annak a legtágabb
értelemben vett motívumkészletéhez. Az ökokritikai-poszthumán vonalat remekül ellensúlyozza a fokozott történelmi érdeklődés, amit a családtörténeti szálon túl, az egész kötetet átszövő, Kelet-Közép-Európa kulturális örökségére épülő utalásrendszer is megalapoz.

Rakovszky regénye egy író erőteljes válasza korunk válságára, mely pont ezért mesél szelíden egy vallási borzalomról, ahol egy apró szektából a doktriner hevület következtében globális vallás született. Egy nemzeti és egy személyes veszteség története, mely intenzíven politikus, írói részletességgel ragadja meg a hatalom és az ellenállás természetét a domináltak és a kiszolgáltatottak nézőpontjából.

Az első ciklus címe mintha folytatná azt a vonulatot, amit a kötetcím kijelöl: meglékelt forrás. A kép könnyen összekapcsolható a kizsákmányolt természetre irányuló figyelemmel, és úgy tűnik, ezt a lehetséges tematikát támasztja alá a cikluscím felett szereplő hullám- és spirálvonalakból építkező grafika is. A verseket olvasva azonban hamar világossá válik, itt a forrás metonímia helyett metafora, és a gyermekkor, a fiatalkor az az eredet, amely valamilyen módon feltáródik.