Bezárva házba, hazába

(Lázár Balázs: Karantén(y)ek. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2023)

Talán a színház Gesamtkunstwerk-jellege mellett az igazán a mesterségnek élő alkotók különös érzékenysége, világra-nyitottsága, átlagnál jobb megfigyelő, beleérző és átélő képessége is oka annak, hogy a színészek között számos, más művészeti ágban ugyancsak kiteljesedett tehetséget találunk. Közéjük tartozik Lázár Balázs, aki – jeles elődök és pályatársak nyomába lépve – a 2000-es évek elejétől igazolja, hogy költőként is joggal tart számot, úgy az irodalmi körök, mint a szélesebb nyilvánosság kitüntetett figyelmére.

(Ráadásul, ritkán látható, szép példát mutatva, hasonló hivatást választott felesége, Tallián Mariann szintén többkötetes, ismert és elismert szerző, kétszemélyes pódiumestjeik pedig a klasszikusok életműveinek megismertetésével, népszerűsítésével látnak el értékes kulturális szolgálatot.) Két évvel legutóbbi, H. úr hagyatéka című verseskönyvét követően az azóta beérett termés legjava az idei könyvhét és az alkotói születésnap kettős ünnepére kapott – a nyolcból immár hatodik közös kötetet útra bocsátó Orpheusz Kiadó gondosságának köszönhetően – elegáns, kézbe simuló kiadvány-formát. Az alkotó által mindig, így ezúttal is találóan választott fedél-illusztráció, Bosch Gyönyörök kertje-triptichonja Pokol-táblájának részletével, sötét, komor lírai világot ígér és a jelentős valóságvonatkozásra utaló Karantén(y)ek cím tovább erősíti: a bezártság élményéből, rossz tapasztalatából szőtt szövegek kapaszkodnak össze benne és állnak együtt az olvasó elé.

A korpusz tematikailag is elkülönülő, ám voltaképpen közös gyökerű, rokoni szálakkal egybekapcsolt, egymással dialógust folytató két egysége közül az elsőben a koronavírus-járványhoz kötődő darabok kaptak helyet. A Fáj a tavaszban a diadalmas, téli sötéten győzedelmes fény és a mélyből feltörő, mindent elárasztó élet, a kert ébredése miatti öröm evoéja hal el a maszkban, a vírushelyzet feletti bosszankodásban, rossz közérzetben, a nyomán fakadó, jövőt firtató, megválaszol(hat)atlan kérdések özönében – e kettősség és a Radnóti előtt tisztelgő ajánlás kiválóan vezetik be az ekloga-átiratokat. Ezek, noha – nemes gesztussal – minél pontosabban igyekeznek követni a mintát, nem a (Bosch művén is megjelenő) háború, hanem a szemnek láthatatlan ellenséggel vívott küzdelem kibomlását, pusztítását helyezik szembe az általános, örök emberi értékek őrzésének erkölcsi kötelességével. Ennek megfelelően alakjai részben elvesztik szimbolikus jellegüket, s természetesen szerepük, a mögé állítható ethosz is részben megváltozik, az új helyzethez igazodik. Az Első ekloga hátterét adó árkádiai vidék ezúttal nem idilli szépségű, istenek lábnyomát őrző álomi táj, sokkal inkább menedék lesz, ahol lélegzetnyi szabadsághoz lehet jutni, ahonnan egyelőre távol maradnak a betegséget terjesztő tömegek. Ezért szerencsés a tiszta közegében élő Pásztor és vágyott már ide bezártságából a Költő. Dialógusukban a vers jelentése, jelentősége is egészen új, a megváltozott viszonyokhoz illeszkedő értelmezést kap:

Költő

Vírus a vers is, s változik egyre, betűi fehérjék.

Élősködnek a nyelven, elszaporodnak agyunkban,

s végül kristályos rendben várnak tudatunkban,

hogyha leírjuk, jól fertőzzenek alkalomadtán.

[…]

Pásztor

Élünk, és ez a lényeg. Más most semmi se számít.

S fontos minden megtartó rím, gondolat is, hisz

nem csak a test betegedhet, korhad a lélek e korban.

Szellemi kórságnál lehet éppen a versed az oltás.” (10.)

A Pásztor természeti létével és a Költő köztességével ellentétben a Második ekloga Pilótája egyértelműen az urbanitáshoz, a civilizációhoz kötött. A korábbiakhoz képest jelentősen módosult helyzetben felmerülő problémája is ebből fakad, hiszen a légi közlekedés leállásával már csak álmodik a repülésről, megváltoztak a nézőpontok és léptékek, s családja eltartása érdekében más munkát kell keresnie. Ám a pizzafutársághoz túlképzettnek bizonyult, így segélyből él és várja, hogy visszaálljon a megszokott állapot. A Harmadik eklogában ezt további közösségi gondokkal: a pláza, a modern agóra kiürülésével, „zúmra” átállt iskolaélettel, online farsanghoz valódi jelmez keresésével, egyáltalán a digitális világ eluralkodásával a valódi érzelmek bensőbe, álmokba visszakozásával egészíti ki a hangsúlyosan „Városi” Múzsát invokáló Költő. Feltámadó bizonytalanságában, kételyei között az erkölcsi parancsot, ihletet is adó belső Hang igazítja el és erősíti meg (Negyedik ekloga). Az Ötödik ekloga Radnóti mellett a büszkén vállalt és vallott pannon mesternek, Bertók Lászlónak is emléket állít. Az ugyancsak a járvány dühöngésének időszakában történt távozása miatti fájdalmat, a temetés szomorúságát, a hiány szülte, megannyi könnycseppként feltoluló és pergő, válasz nélküli kérdések nyomasztó súlyát egy régi pillanat kimerevítésével, a vései szilva ízének, zamatának felidézésével, a versek maradandóságába vetett hittel, ha nem is orvosolja, legalább mérsékli a búcsúzó tanítvány. S e példa, a Hatodik ekloga intelmével nyomatékosítva, a gazdagság, hatalom és hírnév hajhászása helyett a legkisebbig és fel az égre, a legnagyobbig vezeti a tekintetet, ráébresztve, hogy mi fontos igazán. Annál inkább, mert egyrészt a vírushelyzetben mit sem érnek az illékony javak, másrészt fel kell készülni rá, hogy lecsengése után semmi sem lesz már újra ugyanaz (Hetedik ekloga). Végül a Költő sem kaphat a jövőbe látó Prófétától más tanácsot:

Látod a Nagy Rendszert, s abban hogy bújik a lényeg?

Több az igazság, mint a te emberi, torz leleményed.

Félned nem kell, mert bár zúg körülötted az örvény,

nem fojt téged a gond, csak tartsd meg a mennyei törvényt!

[…]

Költő vagy. Változtasd gyógyszerré, ami fájhat!

Tollad erősebb, mint hinnéd, s jó lelked a tinta!

Írj hát! Több vagy, mint amit érzel! Nézz a magasba:

ott áll ünnepi díszben a rejtett, ég-kapu nyitva!” (Nyolcadik ekloga, 23.)

Az eklogák válaszát erősítve, az éppígy klasszikus veretű Kérdések epigrammájának zárlata sem az okok, a miértek firtatását, hanem a kivezető utat tartja fontosnak és a megszerzett tapasztalatokat szebb, jobb holnap építőköveiként látja, a Karantének pedig remek összegzése a „duplahúszas” évnek, egyben a nemzeti karakter beemelésével átkötés a második egység felé.

Ez utóbbi énekei egy másik (magyar) karantént okozó ténynek, a trianoni békediktátumnak szenteltek, amelynek éppen századik évfordulóján dúlt legerősebben ország- és világszerte a vírus. A korabeli haza körülcsonkításának, bezárásának okát, ha játékos formában is, de találóan, a vesztes világháború mellett (Nagyanti) a szomszédos nemzetek államalapító, extenzív törekvéseiben, közös érdekérvényesítésében (Kisanti) jelöli meg a szerző (Kar(antant)ének) és rámutat arra is, hogy helyzetünk mit sem javult e száz esztendő során, számunkra a karanténon belüliség tulajdonképpen permanens létállapot (Karantény). A Trianon-ekloga Költője és Pásztora is szomorúan szemlélik csak „a távoli kéket, volt hegyeink ragyogását” (34.), szívbéli térképen veszik sorra az egykori magyar városokat, ám tudják: sorsunkért magunk felelünk és élni, dolgozni kell tovább, a nemzeti mélabút tehát azoknak adják ajándékul, akiket igazán illet, a rosszakaróknak. Szavaik, elszánásuk a Húsz haiku 2020. június negyedikére háromkáiban is visszhangzanak – közülük a 15.-ben például ekként szól a megfogadásra érdemes tanács: „De hogyan tovább? / Le kell végre vernünk e / nehéz út porát.” (38.) S ehhez visz közelebb a kötet egyik legjobb darabja, az Illyés nagy opusát megidéző Gondolatok a Nemzeti Összetartozás Emlékhelyén múlttal és jelen lehetőségeivel szembenéző, igazán méltó lírai tiszteletadása, amelynek eztán bizonyosan helye lesz a magyarságversek antológiáiban. A Trianon-tükör szükségszerűen újra és újra megsebző cserepeinek összerakása, a belső térképek krisztusi szeretetparancs szerinti átrajzolása (Trianon-töredék) ugyanis az együvé-tartozók és együtt-gondolkodók markáns többségéhez (Trianon-matek), a „trianonátorok” működésének hiábavalóságához (T-100), nemzeti megmaradáshoz és boldoguláshoz vezet. Az Itt és ott és a Tri a non szép emlékezések ennek nemcsak szellemi, de tevőleges szolgálatosára, Szőcs Gézára, a záró Vörösmarty-parafrázis pedig – a pandémia hatásához visszanyúlva – a közösségféltő hang mellett a mintaadók költői sorát, személyes pantheonját is kiteljesíti (Utószó). 

Jóllehet Lázár Balázs verseskönyve két szomorú, egyén és közösségek számára egyaránt destruktív, természetes szabadság és kibontakozás helyett látható és láthatatlan falak közé kényszerítő helyzet élményeiből fogant, példaértékűen mutatja fel, miként formálhatók ezek is hitelesen minőségi műalkotássá, szembesít – futballcsapatnyi költeményeket magában foglaló egységeiben – az átélés és feldolgozás rossz stratégiáival, hibáival és villantja fel a megfelelő kiutakat, a megoldás lehetőségeit. A korpusz esetleg, a 2020-as, szimbolikus évtől ellépve, a jelenleg is zajló háború friss tapasztalata nyomán született szövegekkel bővíthető, a borítóhoz igazodva, triptichonná egészíthető lehetett volna, ám ebben a formában is jelentős és súlyos anyagot kínál – feltétlenül érdemes az olvasói-szakmai figyelemre és megbecsülésre.