Hát itt vagyunk, te gyilkosokat gyűjtő. / Üdvözlünk a világ peremén. / Hamis vízummal jöttünk akárhonnan / hárman, látod: ők ketten meg én.

Valamit kezdeni ezzel az állattal, / ami a test. Valamit kezdeni / az éhség, a hideg, a libidó / és a romlékony szövetek átkával; / valamit kezdeni. A folytatólagos / izgágaság és rémület és múlás / szegény, szegény, szegény démonaival.

Szatyromban pirosan nevető eperrel / nyitottam ajtót, jöttem haza, hozzád. / Mikor elindultam, mélyen aludtál, / pedig fényárban lebegett a háló – / olyan reggel volt, amikor az ember / nem tud betelni a szerelemmel

Elhagyta a hazát, magát is általa, / ötven éve, mint papírlap a szélben. /’56-os testvérei hívták látogatóba az USA-ba.  Megerősítette kint diplomáját, és letelepedett. / Én nem mentem vele, / maradtam itthon a szerelem akasztókötelén.

Személyessé kell tennem a szöveget, / írnom kell az életemről, apámról, / anyámról, családról, rokonokról, hogy / ne csak rólam és róluk szóljon a vers.

Római kori sír kint / az első udvaron, / már nem tudni, kié volt, / már nincs síró rokon. // Mit csont helyett megőriz / a nyári nap hevén, / csak átható üresség, / csak néhány holt gyökér.

Véletlenül bukkantam rá a hirdetésre, amelyben a császárfát (ismertebb nevén a Paulownia tomentosát) ajnározta egy becsületes kereskedő, és olyan szemtelenül elragadó eredményeket publikált, és olyan szapora növekedést ígért, hogy úgy éreztem, azonnal próbát kell tennem ezzel az Ázsiában őshonos csodanövénnyel.

Az ablakkeretben megszikkadt gitt itt-ott már kihullott, a maradék pedig felrepedezett. Viszket a bokám, lehajolok, és a csizmát levéve megvakarom. Ahogy lenyúlok, hozzáérek a zongorához, mely minden ízében inogni kezdett. Ekkor veszem észre, hogy a zongoralábak végén lévő golyóbisokat csak faékek támasztják meg.

Rendes orvos akartam lenni, sebész. Állítólag akkor válik az ember tisztességes orvossá, ha már fél temetőt megtöltött. Addigra már látott eleget, elkövetett rengeteg műhibát, ami felett szemet huny a társadalom.

Szeretem ezt a fényt, bár nem szívlelem a hangot. / Egy zongoristával mindig könnyebb volt, / mint egy vonószenekarral. / Átröpültek rajtam madarak, / átvonultak viharok, / de én szüntelen az égbolt vagyok.

Karnyújtásnyira a part,

Jöjj ide majd:

Meghajlást kézcsók követ,

Vad hab helyett…

Kétlábbal járj a vizen,

Vállán víztündér vigyen…

Horváth Lajos fordításai

さらさらと衣を鳴らして梅見哉

Szaraszara to kinu o narasite umemi kana

Suhog és susog,

meglibben a kimonó –

szilvavirágles

Az ember‒MI alkotópáros irodalomtörténeti jelentőségén túl hasonlóképp lényeges értelmezési szempont a mesterséges intelligencia és az ember kötetben megjelenő viszonyrendszere. A perceptron gyermekeit olvasva már az első oldalak után egyértelmű, hogy az MI nem csupán mint technológia, hanem mint egy történettel, mi több, biológiai aspektussal is rendelkező entitás jelenik meg a szövegekben.

A kötetet egyhuzamban végigolvasva úgy érezzük, a nyolcvanéves költő időbeli megszakítások nélkül írta, vagy éppen most írja szövegeit. A szerkesztő nézőpontját, rendező elvét dicséri, hogy ennél az önreflektív, lassan folyó dokumentatív folyamnál nem a keletkezések megjelölését, hanem a témát tartotta fontosnak, a halál megszelídítését.

Deres Kornélia harmadik kötete egy rendkívül erős képekkel megmutatott világot közvetít. Noha a szövegekben leírt tapasztalatok, fájdalmak – legyenek azok fizikai vagy lelki vonatkozásúak – nagyon is valóságosak, a BOX torzított víztükrében az esetleges patetikusság vagy hatásvadász nyersesség álomszerű, groteszk érzületté mosódik. A lírai én a saját tudatának és érzékelésének legelemibb részéig ereszkedik alá, de az ott talált rémségeket is az emberi érzékelés és tudat révén tudja csak értelmezni és közvetíteni. Ilyen értelemben is igaz a záró ciklus címe: no exit.

Az utolsó történet legtöbb novellája nem kizárólag ebben a dimenzióban artikulálódik: nem pusztán egy nemzeti (közép-európai) emlékezet hermeneutikai körében mozog (természetesen ez az értelmezői horizont is jelen van, s kelti a végtelenül ismerős világ érzését!). Vincze Ferenc írásművészete ebben a kötetben a beteljesületlenség, sivárság, elvágyódás és idegenség örök témáit viszi színre letisztult, szikár, líraisággal kevert vagy olykor vég nélkül áradó, (ön)ironikus és humoros nyelvében.

Jóllehet Lázár Balázs verseskönyve két szomorú, egyén és közösségek számára egyaránt destruktív, természetes szabadság és kibontakozás helyett látható és láthatatlan falak közé kényszerítő helyzet élményeiből fogant, példaértékűen mutatja fel, miként formálhatók ezek is hitelesen minőségi műalkotássá, szembesít – futballcsapatnyi költeményeket magában foglaló egységeiben – az átélés és feldolgozás rossz stratégiáival, hibáival és villantja fel a megfelelő kiutakat, a megoldás lehetőségeit.

Egyértelműen érzékelhető a regény teljes szerkesztésén és átgondoltságán az író alapos történelmi háttértudása, politikai és kulturális műveltsége. A mű által betekinthetünk a rendszerváltást megelőző évtizedek miliőjébe, a mai harmincasok, negyvenesek szüleinek, nagyszüleinek múltjába. Ezzel párhuzamosan pedig ott a mai magyar valóság, a pandémia okozta válság. A modern, uniformizált élet elzárkózása és a jelen generáció útkeresései. A két világ, a két idősík óhatatlanul összemosódik, összefonódik, és a regény egésze azt a célt szolgálja, hogy észrevegyük: nincs jelenünk a múltunk nélkül, minden, amit nem tettünk helyre, kísértetiesen ismétlődik.

E kutatást az a kérdés indította el, hogy miért nem került be a Jób …és a könyve (Újváry „Griff”, München, 1982) című hangjátékokat tartalmazó gyűjteményes kötetbe a Keresztkérdés című, Márai által utolsóként írt rádiódráma.  

Márai érdeklődésének középpontjában a vészkorszakot követően a kereszténység kialakulása, története, szociális vonatkozásai voltak ‒ annak a nyugati társadalomban tapasztalt csökkenő társadalomformáló hatása miatt.

Shakespeare színjátékainak hihetetlen erejű dallamvilága sokszor nem csupán árnyalja a szereplők sajátos módon kihangsúlyozott jellemvonását, ám önbeteljesítő jóslatokként is előrevetítik az élményszámba menő történéseket, pusztán prózai vagy lírai hangnemváltással. Amelyik darabban nem énekelnek, ott is minduntalan felcsendül valamilyen zenei betét [...]