Disztópikus „haza-versek”: Szőcs Géza két költeményéről

Az alábbiakban két viszonylag korai Szőcs-verset tárgyalok, amely a haza fogalmát boncolgatja. A Délkelet 1979-ben jelent meg a Párbaj című kötetben,¹ az Ez már a feltámadás pedig Az uniformis látogatásában 1986-ban.² Két sajátosan visszafogottan emelkedett hangvételű szövegről van szó, amellyel, a nancy-i értelemben, belépett a világba, s megjelent a „világbíróság” előtt.³ Mindkettőt jellemzi a „valóságos” elemekből építkező víziónak az a fantasztikumba röpítése, ami Szőcs politikai verseit általában jellemzi. Mindkettő a fantasztikum disztópiáját tárja elénk, amely azonban racionálisan elképzelhető és még a történelmi determinizmusok alapján be is következhető folyománya lehet(ne) az adott helyzetnek, ekként még a lehetséges birodalmába tartozik. Végül mindkettő úgy szembesít a lehetséges disztópiájával, hogy kiutat, visszautat is ajánl.

Délkelet

Így törtek be az országba, melyet elgyengített a hosszas

háborúskodás. Ó, elözönlött, tehetetlen országunk,

mely most már csak ennyi: oldalára dőlt,

megrepedt fekete márványdömper

valamilyen elhagyott határátkelőhelyen, ilyen, ilyenszerű, mióta... Hova,

Vajon hova menekülhetett a kormány? Nekem is

szedelőzködnöm kellene már, jó volna indulni

és megkeresni azokat az elfelejtett repülőtereket a fák között

és a csillagvizsgáló-kertekben, hidak alatt elrejtett, drága

repülőket is, amelyek...

Rossz itt a bozótban. S bármikor előbukkanhatnak

ők, akikről annyi ideig úgy hittük, hogy testvéreink. No

mindegy, ugyan melyikünk kérné

számon tőlük azt a sok –

békés parasztok! azt képzeltük,

hogy ilyenek mind, jellegzetes szandáljukban. Rizstermesztők,

mondjuk. Ki

gondolt volna akkoriban arra, hogy ezek

...mi lett belőled, kedves anya-országunk, te,

fehér fényű, meleg villanyégő egy sasmadárban,

nyírfapad egy metafora piros belsőudvarán, te, te szegény!

de azért élsz tovább. Élsz, mint a békák kivett szíve, mint...

Nemsokára követni fogom én is

a testőrökkel együtt hátráló kormányt. Aztán...

Most még üldögélek valameddig itt a város fölött,

a völgy fölött, melytől aztán búcsút veszek, és...

És, és. Összevissza repedt a szemüveg rajtam, dróttal kötözgettem össze,

a rádiómat is, egyébként. Jó német gyártmányú. A drót.

Ennyi a vagyonom, meg a könyv, ismeretlen nyelven. A varsák! A

varsák ott maradtak. Otthagytam őket a vízben.

S ezek az idétlen tánclépések,

ahogy itt táncolok magamban az erdő-

szélen, rossz szalmakalapomban, a recsegő készülékből épp

csak hogy kiszűrhető zenére... És a kormány léptei az esőben.

Mit gondolna, ha valaki meglátna így táncolni, mit,

mit gondolna, mi ez? Eső, eső. Hova

menekülhetett a kormány? Be furcsa: menekülő kormány az erdőben...

És a kisherceggel vajon mi lett? A kormány... Itt vagy ott,

csak van kormányunk, azt hiszem. S méghozzá jobb, mint a régi...

Elrejt engem a bozótos, mint ezek a kék események

a mi igazságunkat. Hazám, kitépett torkú véres lazac

a kövezetre dobva. Te haza, ne nyugtalankodj. Becsukjuk a bozótok

megsebzett ajtait-ablakait. Mit is mondjak: elmegyek

kísértetnek, kóborló fehér bozót-ingnek, tengeralattjárónak

az erdőbe. Elnyelem majd a rám hulló fényt, és becsukjuk a cserjék

ablakait. Csak az ablakpárkányra kitett kísértet-cipő beszél majd

rólunk, megdöbbentve az erre járókat, hogy iszonyodva

rohannak el, s még hetekig ordítva ébrednek álmukból később.

Ott, bent valahol,

rejtett repülőterek az erdőben, ahonnan a reménykedés

türkiz és fekete repülőgépei emelkednek a magasba, mint a korsók... S

ahonnan fölszállunk majd egyszer,

és röpcédulákat szórunk le erre a városra, amitől most búcsúzom:

utolsó pillantás az erdőszélről. Városom, ne fogadd magadba őket!

Hisz Főváros lennél, vagy mi. Most itt sétálnak mindenütt utcáidon,

idegen szó és nevetés a Marx utcában és a Lenin úton is, itt járkálnak

nagy peckes-kevélyen, itt, itt.

Rágyújtok én is egy dalra, útra készen. Aztán szalmakalapom a

szemembe húzom, és irány a...

azok a bizonytalan repülőterek. Hazám, összezúzódó vörösbegy

a történelmi csalás irdatlan fűtőházában, nagy zöld kazánokban akarnak

megfőzni téged. Hazám, te forróságtól elrepedt foncsoros üvegként izzó

pikk ász egy cinkelt lapokkal játszott partiban.

Szóval, mint egy tengeralattjáró. Forgatom ezt az

ismeretlen nyelven írt könyvet, név és

évszám nélkül; hogy került ez hozzám? DE KÖNYV, MÉGISCSAK. Biztosan

egy angol vagy egy baszk költő versei. Olvasgatom az

ismeretlen mondatokat, számomra kiejthetetlen szavak: és mégis,

vannak olyanok, akik értik; ezt például:

Az a város és lakói ebbe a förtelmes városba rejtőztek el itt közöttünk, a förtelmes tömegbe ezen az utcán. Volt-e már valaha ekkora a tudatlanság, a fennhéjázás, az elmebaj?

Vannak, biztosan vannak, akik értik ezt. Meg ezt is:

És a szobákat, ahol vagyunk, a rejtett városhoz vezető út állomásaivá tesszük.

Te haza, ne nyugtalankodj. Most ébred álmából

barátom, a mesterlövész. Az idegenek pedig –

szót se róluk többet.

Az idegenek különben a szomszédok voltak.

A verset 1979 januárjában írta Szőcs, s mint oly sokszor más esetben is, öncenzúrát nem alkalmazva és páratlan erkölcsi bátorságot tanúsítva fogalmazta meg a több millió, trianoni határokon kívül rekedt magyar ember vélekedését az akkor már több mint fél évszázad óta rögzült történelmi igazságtalanságról. Vagyis a történelmi csalás miatti felháborodás bírta szóra a versírót, aki egyben az emberek tudatlansága, fennhéjázása és elmebaja okán érzett felháborodását is megfogalmazza. Ingerülten, a tehetetlen düh hangján ír, amely, mint Nancy rámutat, „a par excellence politikai érzés”,⁴ mert következménye nemcsak az elutasítás, de az ellenállás is. Visszatekintve nem is igen érthető, hogy a Ceaușescu-diktatúra kemény éveiben hogyan jelenhetett meg a vers (maga Szőcs sem számított erre), hiszen az utalások nem mondhatók burkoltnak. Az egyetlen lehetséges válasz: a cenzorok nem tudtak perspektívát váltani, s az ő helyzetükből nézve Magyarország északnyugatra van, nem délkeletre. Ráadásul Szőcs valamelyest bizonytalanságban is hagyja olvasóit a beszélőpozíciót illetően, hiszen nem tudni, hogy a békák kivett szíveként tovább élő, megcsonkított hazára, illetve az elmenekült kormánytól árván hagyott hazára utalás pontosan miként értelmezhető (ha történelmileg nem). Mindenesetre a vers széles körben ismertté vált Erdély-szerte, és jelentősen hozzájárult Szőcs forradalmár-költő legendájának kialakulásához a nyolcvanas évek elején.

Kate Hamburger meglátását – miszerint a politikai költészet tárgy-orientált, tárgyra irányuló költészet, és esetében a politikai helyzet nem pusztán kiváltója az érzelmi reakciónak, hanem egyben témája és tartalma is⁵ – erre a Szőcs-versre is érvényesként kell elfogadnunk. Leegyszerűsítve, a verset kiváltó politikai aktualitást a még a Trianon utáni időkhöz képest is romló társadalmi helyzet, a mindenkit érintő, az élet minden területét elsorvasztó totális diktatúra, és a magára hagyott nemzetrész jövőjének bizonytalansága adja. Bár a beszélőpozíció anyaországbeliként határozza meg magát, a Délkeletre történő utalás lesz a vers témája és tartalma is: hogy a fantasztikum disztópikus víziójában megjelenő, idegenek által elárasztott anyaország és a tőle leválasztott, idegenek vezette ország egyaránt a történelmi igazságtalanság és csalás áldozata. Talán a nagyromán álom is megvalósult, s a Délkeletről az országba betörő idegenek elfoglalták az anyaországot is, elűzték a kormányt és idegen szavakat erőltettek a helybéliekre. Eddig tart a tisztánlátás negatív jövőképe. Ám, mint szintén Hamburger írja, a politikai költészetet gyakran egyfajta tematikus diszkrepancia jellemzi; példaként említi Brecht Das Lied vom Anstreicher Hitler című versét, amelyben a háborúba való mobilizálás és Hitler békét éltető beszédei között feszül ellentétesség.⁶

A kiábrándulás és a remény közötti ingadozás jelenik meg a Szőcs-versben is, amennyiben egyfelől ott a háborúskodásban legyengült, tönkretett és az ellenség által elözönlött ország, a menekülő kormány, az utcákat elárasztó idegen szó és a testből kivágott szív metaforája, másfelől pedig a megváltoztatható jövő reménysége. Hiszen az elfelejtett repülők és repülőterek megkereshetők és újra működésbe hozhatók; a haza békából kiemelt szívként még él; az égből röpcédulákat lehet leszórni, hogy az emberek felocsúdjanak; a titkos életet élő kísértetek és tengeralattjárók egyszer majd előbújhatnak; s a lakók egyszer csak elindulhatnak a rejtett városokhoz vezető utakon; mit több, készülődik a mesterlövész is. A jövő megváltoztatható, de csak ha a nemzet egységesen elszántságot mutat.

A haza különböző meghatározásaiban jelölhetjük meg a Culler szerint minden jól megírt költeményben „azonosítható középpontot”.⁷ A refrénszerűen sorakozó definíciók éppen a kiábrándulás és a remény pólusai közti ingadozást követve hol tárgyként konceptualizálják a hazát („oldalára dőlt, / megrepedt fekete márványdömper”; „fehér fényű, meleg villanyégő egy sasmadárban”; „nyírfapad egy metafora piros belsőudvarán”; „forróságtól elrepedt foncsoros üvegként izzó pikk ász egy cinkelt lapokkal játszott partiban”), hol élőlényként („Élsz, mint a békák kivett szíve”), hol állatként („Hazám, kitépett torkú véres lazac / a kövezetre dobva”; „Hazám, összezúzódó vörösbegy / a történelmi csalás irdatlan fűtőházában”), hol érzésekkel bíró emberi szubjektumként („Te haza, ne nyugtalankodj”). Ami közös ezekben a meghatározásokban, az az elvont fogalom konkrét képekkel történő megragadása és az emelkedett nyelvi regiszter folyamatos visszaszorítása. A haza nem valami magasztos eszmény, amely a nemzet polgárai számára elérhetetlen magasságban van, hanem számos megélt és megélhető élethelyzet összessége, ami soha nem tekinthető adottnak: hiszen el is tud veszni, útszélen ragadt, félredőlt dömperként működésképtelenné tud válni, tud kivágott szívként dobogni vagy kivágott torkú véres lazacként vergődni a kövezeten; mit több, kazánokba dobható vagy kártyapartikon eljátszható. Ám az emberek közös erőfeszítése eredményeképp feltámasztható, visszaszerezhető.

Ez már a feltámadás

avagy: a nemzet mélyrepülése

Életem egyszer már véget ért.

Ez most a ráadás:

ha nem is a végső, mégis

mégis föltámadás,

valami morajló folytatás,

melynek hullámverése mélyén

ott rejlik, rejtőzik halálod

mint lakatlan képzettársítás;

ez most: az Utolsó Utáni

                    Még Egy Esély:

így járkálj hát a földön

               így arass

így szeress, így élj, így beszélj;

mintha hunyót játszottál volna,

te szerencsés,

         halálod ennyi volt csak.                                            

                             *

Here comes a candle to light you to bed,

itt jön a gyertya, ágyadhoz elvezet.

Antanténusz, szórakaténusz,

te vagy a hunyó, magyar nemzet!

Életem egyszer már megfőtt, véget ért.

Életünk egyszer már véget ért:

a magyarokat kiirtották

a nagyhatalmak és kishatalmak,

az októberi forradalmak,

az antant és az antanténusz,

a dombocskáját árusító

magyar kurv-

             vagy mondjuk: Vénusz,

elvitt minket a háború,

az árulás, a drágulás

a dögvész

s a születés-

szabályozás,

a folytonos hadviselés

önmagunk ellen

s a zuhanás át

               a történelmen,

szebben mondva: szabadesés;

vagy még szebben: mélyrepülés.

A Körúton szél lenget vadvirágot

és ott, ahol az ország háza állott

ott sárga arcát most egy búzatábla

a fénybe szórja, cséplőgépre várva

s a Vár helyén most csőszkunyhó vigyázza

hogy vadkecske a szőlőt meg ne rágja

s a Moszkva téri metróállomásban

meggyűlt a víz, s odajár éjjelente

egy öreg őzbak inni egymagában.

S Kolozsvárt a főtéri lovasszobor!

bezúzott arcában két bogyó úgy remeg

mint forró vaslapon hideg eperszemek!

Így nézett ki?

így nézett ki a nemzethalál.                     

                    Bevégeztetett.

És lámcsak, mégis:

           új esélyt mérlegelhetünk,

                    új esélyeket.
Ránk néz a jövő, fölteszi

szemüvegét, a tényeket.

Fölfordulás, föltámadás

és számvetés és számadás:

a föltámasztottak száma

úgy tíz-tizenöt millió

s ha nem túl nagy is, de mégis

van ismét olyan ország

ahol az adjonistent

magyarul viszonozzák

s hallasz megint magyar szót Visegrádon

s működik a Moszkva téri metró

s megint áll Mátyás szobra Kolozsváron.

Jövő időben ragozott igék,

ti tettek hátizsákjai!

(Szónoki ez a vers.

És elég hagyományos –

bár, hogyha elolvasná,

hümmögne Arany János.)

Hát mérlegeld és járd körül

         az új esélyeket.

A minap jól kivesztünk s köztudott:

kihalni összesen csak egyszer

vagy legfönnebb

csak még egyszer lehet:

– itt jő a gyertya, ágyadhoz elvezet –

nem lehet kétszer is megúszni

a nemzeti szívszélhűdést

s hasonló betegségeket –

Jövő időben ragozott igék és főnevek

átvilágítják mint a röntgensugár

a kerteket és nyelvtankönyveket.

A tények szemüvegén át figyelnek téged;

ne habozz sokat. Várja

hogy szót kérj és szavazzál benne

a történelmen s időn át létező

összmagyar országgyűlés figyelme.

Ebben a nagyszabású vízióban legelőször talán az tűnik fel, hogy működésbe lép a korábban is érintett, Bachelard-féle „irrealitás funkció”,⁸ amely lehetővé teszi, hogy a költő csak korlátozottan igazítsa látomását a történelmi valósághoz, ugyanakkor azért becsempészhesse a történelmi valóság számos elemét a szövegbe, igazolva a politikai költészet „tárgy-orientáltságát”.⁹ Olyan, referenciálisan helytállónak mondható utalásokra gondolok, mint Visegrád, a budapesti Körút, a Vár és a Moszkva tér, a kolozsvári Mátyás-szobor, valamint az ország „nagyhatalmak”, majd az „októberi forradalmak” általi tönkretételére és a csak magyarok számára jelentéses háborúkra, árulásokra, születésszabályozásokra és az „önmagunk ellen” folytatott hadviselésre való allúzió. Tolkien kifejezését kölcsönvéve, olyan „másodlagos világ” képzetét tárja elénk a vers, amelynek törvényei ugyan szembe mennek az általunk ismert elsődleges világéival, de a másodlagos világon belül – amelynek bizonyos elemei kísértetiesen hasonlítanak az elsődleges világ elemeire – igazként konstituálhatók.¹⁰ Mi több, akár a megelőzően tárgyalt Délkeletben, a disztópikus vízióban megfestett lehetőség racionálisan itt is kikövetkeztető, vagyis akár meg is történhetne vagy történhetett volna. Amit tehát állít, a disztópia szemantikai bizonytalanságának megfelelően egyszerre igaz és hamis.

A megszólaló lírai hang hasonlóképpen nem könnyen azonosítható. Ki is beszél? A váteszköltő alakjára szabott hang, aki a múltba és a jövőbe lát? A kisebbségbe került nemzetrész? Vagy maga a nemzet? Hiszen Szőcs 1982−83-as életeseményeit ismerve akár személyes érintettséget is kiolvashatunk az első sorokból: lefogása és a vallatások során alkalmazott kínzása valóban a halálhoz nagyon is hasonló folyamat megtapasztalását jelentette, és joggal feltámadásként élhette meg azt, hogy mindenek után életben maradt. Ez a személyes hang egy későbbi ponton aztán még egyszer megjelenik a versben: a költő mise-en-abîme-szerű poétikai önreflexiójában, amelyben az éppen olvasható versre reflektálva annak szónokiasságáról, illetve Arany János potenciális véleményéről ír: „Szónoki ez a vers. / És elég hagyományos – bár, hogyha elolvasná, hümmögne Arany János”. (Szőcs ezt a megjegyzést szánta válasznak egy 1980-ban szétküldött körlevelemre, amelyben az egyik kérdés arra vonatkozott, mit szólna Arany János az illető költő költészetéhez.)

Ám a szöveget tovább olvasva az egyes szám első személy eltűnik, a mondatok többes szám első személyre váltanak, s – a személyes történelmet közösségivé tágítva – a megszólaló a nemzetrész vagy a nemzet nevében beszél: „Életem egyszer már megfőtt, véget ért. / Életünk egyszer már véget ért”. Ezzel pedig visszahatóan ezt a közösséget, a nemzetrészt vagy épp a nemzetet teszi meg az első rész beszélőjének is, aki ott, akárha valóságos személy volna, egyes szám első személyben szól saját haláláról és feltámadásáról, vagyis – Kabdebó Lóránt Szabó Lőrinc költészetére alkalmazott megfogalmazásában – „rákérdez önnön létezésére”.¹¹

A második részt felvezető angol mondóka kiemelt sorának – „Here comes the candle to light you to bed” – játékossága (amely többek között az ütemhangsúlyos mértékből adódik) félrevezető, s megintcsak a bizonytalanság fokozásához, a hangnem kettősségéhez járul hozzá. A máig ismert kiszámoló énekjáték, az Oranges and Lemons (Narancsok és citromok) lényege, hogy az a játékos esik ki, aki a kétsoros refrén végére a felemelt karok alkotta ív (hasonlóan a magyar „Bújj, bújj, zöldág”-ban megformált „aranykapuhoz”) alá kerül. Vagyis ennyiben a kiszámoló gyermekjáték könnyedsége vitathatatlan. Ám a mondóka nem mondható a tiszta gyermeki lélek megnyilvánulásának. Már csak eredete is meglehetősen morbid, hiszen az itt idézett refrén (és annak a hóhérra utaló második sora: „and here comes a chopper to chop off your head”) a newgate-i börtön halálsorán a kivégzésükre várakozó elítéltekkel volt hivatott közölni, hogy készüljenek, mert hajnalban ők következnek. A kiszámoló játékos könnyedsége ezzel jócskán módosul, s metaforaként halálkomolyra fordítja a játékot, utalva arra, hogy a halálsoron várakozó nemzetek közül a nagyhatalmak könnyed játékossággal választanak, akár esetlegessé és véletlenszerűvé téve a milliókat érintő nemzethalált.

A kiábrándulás és a remény közti ingadozás, amelyet, mint korábban említettem, Hamburger a politikai költészet egyik jellemzőjeként fogalmaz meg,¹² látványosan jelenik meg a versben. Hiszen a végszó nem az újabb nemzethalálé, még csak nem is a nemzet újabb mélyrepüléséé, hanem a második, egyben utolsó feltámadásé – mert „nem lehet kétszer is megúszni / a nemzeti szívszélhűdést”. Hiszen hogyha a nemzet felveszi a „tények szemüvegét” és tisztán lát, akkor elvégezheti a megfelelően racionális „számvetést és számadást”. A poétikai megnyilatkozás markáns performatívuma, mégpedig perlokúciós effektusa itt lép működésbe, amennyiben egyszerre ragadja magával az olvasót, késztetve őt gondolkodásra és elmélyülésre, és kényszeríti a korábbiakhoz képest másfajta lépések megtételére is.¹³ A vers perlokúciós aktusként való működtetésével Szőcs nem kevesebbet kíván elérni, mint hogy felrázza nemzettársait és cselekvést váltson ki belőlük. Csak az „utolsó utáni” esélyt kihasználva jöhetnek új esélyek; csak így köszönthet be olyan jövő, „ahol az adjonistent / magyarul viszonozzák”; amelyben újra van élet Visegrádon, a budapesti Moszkva téren és a kolozsvári főtéren; és csak így lesznek jövőben ragozott igék a magyarban. Az egész nemzetnek tisztában kell lennie ezzel, s ekként kell szavaznia a jövőről, tudván, hogy e „számvetést és számadást” az „összmagyar országgyűlés figyelme” kíséri.