Levágták a haját Mintha elveszített volna / valamit Nem az erejét mert az sohase volt / Talán a méltóságát sikerrel megőrizte / Nem tudta nem érezni mindig jönnek ellene

elég a kisszoba / apád ott is mindent bejár megél // imákon innen és túl / nem vár halált se életet se // hogy is van / lesztek ha jöttök

A levél sorai visszakanyarodnak arra, / ahol elhamarkodott ítéletek s hamis / emlékek tanyáznak. Nincs mód felvenni / a fonalat. El kell kezdeni elölről, valahol / másutt, egy nyílt beismeréssel.

kedden, tízóranegyvenhatperckor / – ezt egy versben valamiért tudjuk pontosan – / megállított a nő az utcán, s eltúlzott sminkje / mögül: régen én minden versét elolvastam, de / megmondom őszintén, egyáltalán nem értettem, / nem értettem őket, pedig még azt az ápolinert / is elolvastam.

Ott álltak rejtekhelyeiken, és megnémulva vártak. /

Vártak, amikor az anyák elvetéltek. / Véres magzatuk burka / egykor bennük dobogó életet takart.

Követnél-e akkor is, / hogyha mindened / oda kell adnod érte? // Szegény leszel, tudod, / mint a napfelkelte egy vidéki / vasútállomás oldalán.

.

Mi már találkoztunk. Igen, válaszolta a férfi, ez nekem is feltűnt, de nem tudtam felidézni hol és főleg mikor, nem a közelmúltban lehetett. Egy ilyen nőt nem felejt el az ember, azok a gyönyörű lábak, meg a szem és a haj…Asztrid közbevágott, a lábamat nem láthattad. Gyuri csak nézett. Azért nem, mert ültem! Egy padon? Dehogy, ott minden látszik.

Digitális bölcsészet – khm. Digitális bölcsészet – jelentsen ez akármit is, töprengett és azon törte a fejét, hogy lehetne ezt közérthetően elmagyarázni jobb sorsra érdemes embereknek, ha már ezt a fogós kérdést tették fel neki ebben az interjúban.

Tetszik, beteg vagyok, de nem Ön miatt, / Tetszik, hogy Ön beteg, de nem miattam, / S hogy nem mozdul el lábaink alatt/ Sosem e súlyos földgolyóbisunk majd.

A szöveg sűrű szövésű, akár az éjszaka, amely az emberek világára száll. A szépirodalmi igényességgel átitatott írás hemzseg a szóképektől, az ősi magyar hitvilág lényeitől és babonáitól, népmesei elemektől és bibliai utalásoktól – akárcsak az első rész. A humort sem nélkülözi a regény, finoman bújik meg a sorok között, elegánsan és nem tolakodón készteti mosolyra az olvasót.

Bödecs László harmadik verseskötete érzékenyen ötvözi a belső útkeresést a külvilágból érkező benyomások leírásával. Annak ellenére, hogy a kötet első olvasásra formai és tartalmi szempontból egyaránt homogénnek nevezhető, sok, összesen hét, váltakozó hosszúságú ciklusra tagolódik.

A három, cím nélküli ciklusba sorolt negyvenhat szövegben megjelenített jellegzetes és különös emberi sorsok, történetek – költőjük ebben is Bereményi Géza rokona – egy egész nemzedék sajátos életérzését tükrözik, illetve annak lenyomott mitológiájává állnak össze. Ezek három meghatározó eleme a múlt iránti nosztalgia, a diktatórikus viszonyok között a jelen kilátástalanságának konstatálása és erős vágy kifejezése utóbbi megváltoztatására, az egyéni és közösségi szabadság elérésére.

A Senkiháza nem az a regény, amit elolvasása után egyszerűen becsukhatnánk, és valamilyen nyugvópontra juthatnánk. A namajdiak és Kalagor kérdései(k) megválaszolás(á)ra várnak, románok és magyarok együttélésének lehetőségeiről, a fel-fellángoló nacionalizmusról, amit a politikai elit szívesen manipulál, ha hatalmi érdeke úgy kívánja. Jól látjuk-e Erdély valódi arcát és problematikáját az anyaországból? Lehet-e nemzetiségi hovatartozás nélkül igazi otthont teremteni, vagy ennek egy a Kalagoréhoz hasonló kötődés nélküli élet az ára? A Senkiháza éppen akkor állítja az olvasót a legnehezebb feladat elé, amikor az utolsó mondatot is elolvasta.

Két sajátosan visszafogottan emelkedett hangvételű szövegről van szó, amellyel, a nancy-i értelemben, belépett a világba, s megjelent a „világbíróság” előtt. Mindkettőt jellemzi a „valóságos” elemekből építkező víziónak az a fantasztikumba röpítése, ami Szőcs politikai verseit általában jellemzi. Mindkettő a fantasztikum disztópiáját tárja elénk, amely azonban racionálisan elképzelhető és még a történelmi determinizmusok alapján be is következhető folyománya lehet(ne) az adott helyzetnek, ekként még a lehetséges birodalmába tartozik. Végül mindkettő úgy szembesít a lehetséges disztópiájával, hogy kiutat, visszautat is ajánl.

Edwin Morgan költészete és műfordítói tevékenysége több mint meghatározó állomása a huszadik századi magyar irodalomtörténetnek éppúgy, akárcsak a modern magyar irodalom világirodalmi megítélésének. Az ezredfordulós magyar irodalom mindemellett külön hálás lehet Morgan mindenkori magyar műfordítóinak, miközben újabb és újabb kiemelkedő jelentőségű világirodalmi szerzőkkel gazdagítják a különféle életművekre való szakmai rálátást.

Je ne suis qu’un peintre-graveur. / Én csak egy festő-rézkarcoló vagyok − állítja önmagáról Pető István. Praxisában a festészet és a grafika szoros szimbiózisban, egymást feltételezve és kiegészítve van jelen. Festészete meditatív festészet, számtalan vonatkozásban kapcsolódik a keleti művészethez. Organikus eredetű, de szubjektíven struktúrákká átírt motívumrendszere párbeszédet indít a lényegében két különböző felületre tagolt képi térben. Alkotásaiban a reflexió és dinamikus struktúra jelenik meg, írásjelekkel.