Pető István De temps en temps című kiállításáról

PETŐ ISTVÁN: De temps en temps (Időről időre)

2023.11.16. − 2023.12.22.

Várfok Galéria

1012 Budapest, Várfok u. 11.

Abafáy-Deák Csillag: Ahol a természet véget ér,

Tág a világ,

mint az álom.

Mégis elfér

egy virágon.

(Weöres Sándor)
                                                                                                       


Pető István ott folytatja. De először is: ki az a Pető István? Nem ismertem munkáit, és most örömmel töltött el, hogy számos festményét láthattam. Pető István 1955-ben, Mezőkövesden született. Mérnöki diplomájának megszerzését követően Lenkey Zoltán és Máger Ágnes mellett folytatja művészeti tanulmányait. Később az Iparművészeti Főiskolát látogatja, majd 1984-ben Párizsba költözik. Festészetét az École des Beaux-Arts-on fejleszti tovább. Kezdetben a Porte de la Chapelle környékén, az Aatoth Franyóval szomszédos műteremben dolgozott, majd Párizs északi elővárosában, Saint-Denisben telepedett le, ahol 39 éve él és alkot. 1987-ben vált a Maison des Artistes tagjává.

Je ne suis qu’un peintre-graveur. / Én csak egy festő-rézkarcoló vagyok − állítja önmagáról Pető István. Praxisában a festészet és a grafika szoros szimbiózisban, egymást feltételezve és kiegészítve van jelen. Festészete meditatív festészet, számtalan vonatkozásban kapcsolódik a keleti művészethez. Organikus eredetű, de szubjektíven struktúrákká átírt motívumrendszere párbeszédet indít a lényegében két különböző felületre tagolt képi térben. Alkotásaiban a reflexió és dinamikus struktúra jelenik meg, írásjelekkel. Szó és kép, színfolt (lila és citromsárga), az enyészet ezer vibráló formája talál egymásra, a kimondható a kimondhatatlannal. Képeinek melankóliája az idő visszafordíthatatlanságából ered, a pillanat törékenysége az elillanó szépséget hordozza, a szépség születését és halálát, újra és újra. Eltűnés és visszatérés, a természet végtelen körforgását látjuk, a befejezetlen mozgások végességét, mintha egy nyughatatlan lélek keresné önmagát, ki vagyok, miért vagyok az, aki vagyok. Az alkotó szubjektuma a természeti jelenségek által válik láthatóvá, strukturált objektumok, jelenségek viszonyában, összefüggéseiben a létezés ezer arcát rejti el és mutatja meg.

A T348, 2023 (50x50 cm olaj, vászon) című kép kapcsolati hálója az egész képfelületet betölti. A kék szín csomósodása, foltossága uralja a képet. A jobbról balra mozdulás a repülés mozzanatát idézi fel bennem. De lehet útválasztó is, egy hely látképe fentről, nagyon magasról.

A T330, 2022 (130x357 cm pigment, kötőanyag, vászon) című képben terek nyílnak, a jobb oldal a sötétség terme, zuga, sőt barlangja, verme. Alig van mozgás ebben a világrészben, ellenben a kép baloldalán minden mozgásban van, elemenként, szálanként és tömbös foltban is. A téglavörös szín nyugalmat áraszt, semmi sincs vesztve. A sötét foltoktól haladunk a napfény felé.

A geometriai formák töredéke nonfiguratív formákkal lép kapcsolatba, egy integrált kollázst hozva létre. A monokromatikus terekben feszültségmezőket fedezhetünk fel; tömegek, pontok, foltok, elmosódott és kromatikus maradványok között kalligráfiák bukkannak elő, a kompozíció mégis az erő és a könnyedség dinamikus egyensúlyát hordozza, a jelenlét apoteózisát hangsúlyozva, az egyediséget, az egyszeriséget.

Mintha Tarkovszkijjal utaznánk együtt, egy kalligrafikus téren keresztül, különálló, de egymást kiegészítő pillanatok egymásutánjában. A Sztalker című filmben a Zóna olyan tér, ahol a szív legrejtettebb kívánságai teljesülnek, azok a kívánságok, amelyek a lélek legmélyén vannak, nem súlyként, hanem erőként: efelé gravitál minden, ettől a vágytól lesz valaki valamilyenné, ez a jellem legfontosabb alkotóeleme.

Több alkotáson sűrű, majd világosabb feketék szerkezetét látjuk, amely szemben áll a strukturáló fehérekkel. A színek vibrálnak, kiegészítik egymást, nyomokat látunk, amelyek a semmibe vezetnek. A kép hol rózsaszín hátterű, hol a pirossal kevert barnább tónusú, hol a zöld egyensúlyoz a kifakult sárgával, vagy a fekete maradványaival. A T358, 2023 (74x60 cm pigment, kötőanyag, vászon) című kép sárga színezetével az enyészet hangulatát őrzi. Egy málló falfelület, és a burjánzó száradó, földből kiszakított gyökerek légies tánca. Haláltánc. Egy zugban, egy sarokban, egy elhagyott kertben. Emlékeinkben.

A T254, 2014 (128x148 cm olaj, vászon) hosszában kettéosztott kép. Sárga és fekete szín-formák. Egy fekete vonal átfut a kép alsó részéből a felsőbe, ill. fordítva. Összeköt két világot, a lentet és a fentet. Törékeny alkotás, gyöngédséget, szeretetet áraszt.

Pető István 1987-től 1988-ig monotípiával próbálkozott, amikor a gesztusok lényegét egy finom textúrájú, de sima és meglehetősen vízálló papírból festett anyag adja. 

„Ha festő vagy, egyedül vagy! A gravírozás során know-how, titkok, tippek megosztása történik. De bármi legyen is a megközelítés, a megszállottság mindennek az alapja, építő, pozitív.” (Erről lásd itt.)

A Várfok Galériában az alkotó korai, nyolcvanas években készült munkáival indul a válogatás, amelyek sűrűbb, expresszívebb és vadabb kompozíciók a későbbieknél. Ősi, primitív világokat idéznek, erősen materiálisak, és az ábrázolás szándéka is intenzívebben mutatkozik meg rajtuk. Jól felismerhető figurák vannak rajtuk, és fontos tényezőjük az ember, az emberi. E képek esszenciáját az egyén és a külső valóság viszonyának analizálása adja: hol a helyem a világban, mi a feladatom a földi létezésem során.

Művészete organikusan jut el a figurálisból egy indiai utazás következtében a teljes absztrakcióig – emberalakjai végül foltokká, jelekké redukálódnak. Ettől fogva művein a kínai kalligráfiát és a szürrealista automatikus írást megidéző jelrendszereket hoz létre, amelyek azonban nem közvetítenek konkrét narrációt.

Az 1990-es évek végén Pető egy évre New York-ba költözik, ahol kizárólag fest – művészetének figyelme ekkortól fordult egyre határozottabban a belső kertképek irányába. Ezt a fantasztikus, lenyűgözően tágas belső művészi világot mutatja be a Garden, Now-sorozat, amely a művész által mentális sétái során bebarangolt metaforikus lélek-kerteket teszi a néző számára láthatóvá. Alkotásai kapcsolatteremtőek, hídként ívelnek át a nyugati avantgárdból sarjadó lírai absztrakció és az ősi, spirituális, keleti hagyomány között, olyan esztétikai vegyületet létrehozva, amely sűrű gondolatisággal telített.

A T352, 2023 (91x89 cm pigment, kötőanyag, vászon) egy lila világ, barnás-sárga forma fogja össze a többi elemet. Egy kihunyó fényforrás világít. Ki lakik ebben a világban, kérdezhetjük, reményt vagy reménytelenséget hordoz szívében? A T089, 1996 (160x155 cm olaj, vászon) című képen egy téli partot fedezhetünk fel, partközelben csónak látható. Csonthideg lehet. A kép alján fészek. Üres. A hazatalálás, a visszafogadás csöndje néma. A T362, 2023 (81x100 cm pigment, kötőanyag, vászon) című kép zöldes-sárgás színével tófelszínre hasonlít. Szigeteket látunk, a kép közepe üres, ezt az ürességet fogják közre a képi foltok, formák. A társas magány egyik arcát látjuk?

Transzcendentális terek és idők bukkannak fel a festményeken. Sűrű és bokros, látható és láthatatlan világuk az érzelem frissességét őrzi. Szemlélődünk, megismerésre és szabadságra törekszünk, miközben a lét abszurd és paradox volta néha megkérdőjelezi felelősségünket saját sorsunk alakításában. A T038, 1990 (160x130 cm olaj, vászon) képen fölfele tartó mozgás van, és mégis a mozdulatlanság erejét, hatását látjuk. Minden marad a helyén. A némaság, örökké tartó pillanatát látjuk.

Pető István nem vonul ki a világból, csak beljebb hatol, mélyre. A sötétség kútja fölé hajol, szomját oltani. Nagyon is evilági mozdulat, ma oly sok minden átláthatatlan, falakkal körül zárt, elszigetelt terekkel és emberekkel. Összezsúfolt életterek. Nagyvárosi világérzés, az otthontalanság zsigeri érzésével. Ki vagyok én? Semmit sem számítok, kicsiny vagyok és gyöngéd. Muszáj-Herkules, írta egykor Ady. Pető István formái erőt mutatnak, szelídek, de nem szorulnak gyámolításra.

Kölüs Lajos: Melyik parton állok?

Vedd példának a madarat,

Olyan szabad, hogy visszaszáll.

Ki messze megy, az itt marad.

Ki itt marad, az messze jár.

(Eörsi István)

Pető István lírai absztrakt festményein örök harcok dúlnak, drámák, víziók, az ellentétpárok (képritmusok, aszimmetriák) a létezés természetességét hordozzák, megbomló egyensúlyuk feszültsége mögött a világ egysége áll. Nincs külön világ. Egy van. Egy tüdő, egy szív. Egy lélegzet, egy sóhaj. Nem véletlen, hogy Agatha Christie is így kiált fel: Tarthatatlan, hogy minden tyúk más-más méretű tojást tojik! Hogyan lehet akkor szimmetria a reggelizőasztalon? (Erről lásd itt.) Pető István festményein hiába keressük a szimmetriákat, a változó dinamikus tér különböző arcát látjuk. Csápokat, vonalakat, mintha egy mélytengeri utazáson vennénk részt, medúzák, planktonok mozgását figyelnénk. Átlátszó lények, átfénylik a testük a felszínhez közeledve. Érhálózatok röntgenképei. A kiterjedés, az alakváltozás szabadsága, lehetősége újabb és újabb módját fedezzük fel.

A T033, 1989 (150x110 cm olaj, vászonra kasírozott papír) lárva ikerpár. Bebábozódás. A nyugalom és a csend, a béke csak látszólagos. Itt élet-halál harc jön. Vagy máris áll. A P258, 2018 (20x20 cm pigment, kötőanyag, papír) című képen arcokat látunk, baloldalt félprofilban, lefele néző tekintettel. A jobb oldalon egy kétségbe eső pillantás. Egy ördögé. Vagy kaparás nyoma.

Hasonlóság létezik, de a különbözőség a meghatározó, ha olykor az parányi, alig észrevehető is. A mozgás törvényeit, a fizikai kapcsolatokat tárja elénk Pető István. Nem az ember, nem egy antropomorf világ áll vizsgálódásai középpontjában, hanem a változás, az elmozdulás, a kitérés, az összefonódás. Organikus összefüggéseket talál, formákat köt egybe, mintha az élet születését követné nyomon. Akvárium-lét ez, az alkotóval együtt, aki a társadalom kialakulása előtti folyamatok-ismeretek ősi egységéből részesedik.

Pető István mágikus világteremtése önmaga létének, a maga által választott teljesség keresése is. A T273, 2015 (80x80 cm olaj, vászon) című alkotáson a formák egymásba hatolnak, határok szűnnek meg és jönnek létre, mert kijelölik saját határukat, egyben a többiekét. Lebegés, függés. Mint egy lélegzet, mint egy sóhaj, a pillanat múlhatatlanságát hatja át, őrzi meg. Reflektál a környezetére, annak mozgására. Nem kívülállóként, hanem a kor részeseként alkot. Képelemei archaikus és a mitikus formát öltenek, a közöttük meglévő határvonal elmosódik, szimbólummá válik. Az emlékezet mintázataiban a mimetikus tudásátadással, örökséggel szembesülhetünk. Pető István festményeivel kvázi-nyelvet hoz létre, mikrokozmosza a lét folytonosságát hangsúlyozza.

Képeinek struktúrája a kozmosz rendezettségére, a rendezettség változására, ellentmondásaira utal. Üres felületek és vibráló színátmenetek követik egymást, a festés érzéki gesztusait látjuk nyommá válni. A tárgyiasult belső világ gazdagsága lenyűgözi a látogatót. A P213, 2015 (20x20 cm pigment, kötőanyag, papír) című képen a balra dőlő formák nyugalma vonzza az emberi tekintetet. Egymás mellett, ha nem is egymásért. Törlés és nyom, a forma eltüntetése. Emlékezet-kihagyás.

Látni a hajszát, a könnyedséget a teremtés aktusában. Pető sorozatban gondolkodik, mint egy tudós, aki lépésről lépésre halad. Kísérletekként is tekinthetünk a festményekre, amelyekben a befejezettség átmenetiségét fedezhetjük fel, nincs végső mozzanat, jel, nincs állandóság, örök nyugalom. Nyughatatlanság van, valamelyik irányba való elmozdulás. A T342, 2022 (60x60 cm pigment, kötőanyag, vászon) kép jobboldalán alul egy négyzet, sziklaperem, a kép baloldalán egy felfelé ívelő, szárnyaló forma van. Füstszalag, a sziklaperem fölé hatol. Féregmozgás. Szigetek egymás közelében.

Az elmozdulás belülről jön, öntudatlan és ösztönös egyszerre. Festményeit a spontán mozgás formái jellemzik. Energiaáramlások, a befejezetlenség feszültségével. Pető István résen van, nyitva a szeme, a füle, az elméje, nem ő manipulálja a képi világot, hanem fordítva, a képi világ manipulálja az alkotót. Föléje nő, a gesztus testtudata révbe ér, elnyeri rögzített formáját.

A T300, 2017 (100x81 cm pigment, kötőanyag, vászon) című festményen egy oroszlánfej, nyitott szemekkel. A kép jobb oldalán egy virágszirom, ötlevelű lóhere. A virágszirom alatt egy térdeplő kisfiút is felfedezhetünk. Bájos a sötét folt nyugalma és titokzatossága, mi fog történni. A T320, 2019 (89x116 cm pigment, kötőanyag, vászon) című alkotáson zuhanó, verejtékező testek a kép jobb és baloldalán. A bal oldalon széteső formák, a jobb oldalon minden összetart, összezár. A diptichon a függőségek hordozója, önmaguk terhétől súlyosak. A T349, 2023 (55x45 cm pigment, kötőanyag, vászon) című kép tavaszi virágzás, fagy előtt. A színpompa fentről lefele tart, a fekete vonalak jelzik, semmi sem tart örökké, számomra mégis a vidámságot, az örömteliséget hordozza a festmény.

Pető képei a trivialitás tagadásai, az egyszerűség csak látszat, a mozgás öntörvényűsége bonyolult világot jelent, nehezen átláthatót, nehezen ki- és megismerhetőt. Akadályok vannak, lépcsők. Meditációt kíván befogadásuk. Az elmélyedés nélkül csak impressziókat láthatunk, érzékelhetünk, de nem filozófiát. Csak küzdést, tépelődést, de nem gondolatokat a világról, önmagunkról.

A belső és külső mozgás egyensúlyát teremti meg, az emberi lélek érzékenységét, sérülékenységét. A lelki mozgást, a lelkiállapotot. A magányt, a szomorúságot. A szín dominanciája adott. Lila. Nem lila köd ereszkedik tudatunkra, hanem a vágy mérhetetlen súlya és könnyedsége. Kosztolányit idézve:

Jaj, mily sekély a mélység

és mily mély a sekélység

és mily tömör a hígság

és mily komor a vígság.

Tudjuk mi rég, mily könnyű

mit mondanak nehéznek

és mily nehéz a könnyű,

mit a medvék lenéznek.

Ó, szent bohóc-üresség,

sziven a hetyke festék,

hogy a sebet nevessék,

(Esti Kornél éneke)

Pető István festményein a meg nem értett szavak is jelen vannak, kalligráfiákként, mert megérteni akarjuk magunkat és másokat, vagyis a szavak, mondatok az emberi kapcsolatok fontosságát hangsúlyozzák. A T356, 2023 (195x260 cm pigment, kötőanyag, vászon) című festményen a vér, a nap vöröses fénye uralja a kép terét. Tűzfolyó. Stég és bogármozgás, nyugalom, biztonság és a félelem világa. Valami készül, valami történni fog.

A T357, 2023 (60x60 cm olaj, vászon) címűn a képfelület kettéosztottsága tükörképet sejtet, a bal oldalon az elmosódottság titokzatossága mögött egy önmagába zárt világ, a kép jobb oldalán a vonalak bizonytalansága, kavalkádjuk nyitottsága jelzi, a mozgás, a létezés formája számtalan. Virradatra minden megváltozik. A T334, 2022 (130x195 cm pigment, kötőanyag, vászon) diptichon bal oldalán vízáradat, eső utáni burjánzás. A kép jobb oldalán sivatag van és szomjúság. A fekete folt egy test is lehet. Egy holt teste. Csend és zaj, zsivaj vegyül egymásba. Harangnyelv és néma, összeszorított száj.

A lírai és nyers színátmenetek, a vászon struktúráját láttató üres felületek, az expresszív, vad gesztusok és az organikus, élettől lüktető formák az alkotó különösen gazdag belső világáról árulkodnak, amelyet a rendezettségre való törekvés, és a teljes formai szabadság jellemez.