Személyes földtörténet

(Makáry Sebestyén: Delta. FISZ, Budapest, 2021)

Makáry Sebestyén Delta című debütáló verseskötetében számos kortárs poétikai tendencia összegződik, illetve kerül egyéni megvilágításba. Már az első olvasatot követően egyértelmű, hogy a természet, az egyéni és kollektív emlékezet, valamint a többféle beszédmód és gyakori nézőpontváltás alapvető motívumok ebben a költészetben. A különféle tájegységek és korok közti kapcsolódási pontok számos esetben természeti aktorokon keresztül valósulnak meg: a toronyaljai pálos kolostor múltja és jelene között mintha a minden évben kihajtó pirosló hunyor teremtene kapcsolatot, míg a Duna-partra kiültetett kolozsvári fűzfa a lírai én számára meghatározó helyszínek közti távolságot segítene áthidalni. A kötet egyik legérdekesebb értelmezési iránya éppen ezért a tájlírából fokozatosan kibomló önmegismerési folyamat, ami rengeteg szállal kötődik nemcsak az egyéni, hanem a történelmi múlt tapasztalataihoz is.

A kötet öt, formai és tematikai értelemben egyaránt elkülöníthető egységből épül fel, melyek esetében félrevezető volna ciklusokról beszélni, lévén hogy a beszédmód és a szerkesztés különbözőségei mellett terjedelmükben is eltérnek egymástól. Míg a leghosszabb egység (A folytonosság verseiből) rövid, illetve középhosszú versekből áll, az első és a harmadik rész összefüggő szövegfolyamként is olvasható, az utolsó két szakaszban pedig (A Szamos felső folyásánál; Egy zarándoké) egyértelmű elmozdulás történetik a próza irányába, amit a narratív elemek dominanciáján kívül a margótól margóig terjedő tördelés is kellőképp hangsúlyoz. Ennek a prózaiságnak a jelenléte egyébként már a kötet legelején érzékelhető, ahol a Börzsöny, a Visegrádi-hegység, illetve a Dunakanyar kialakulásának földtörténetébe nyer betekintést az olvasó. A depoetizált, tudományos nyelvezet nagyban hasonlít Szálinger Balázs bizonyos szövegeire a 360° című kötetében, ahol a Deltához hasonlóan ugyancsak egy jellegzetes mikrokörnyezet kap kitüntetett figyelmet. Tágabb értelmezés felől nézve Oravecz Imre tárgyias költészete is rokonítható Makáry lírájával.

A Delta első szövegegyüttese ennek a költészetnek az alapvető motívumait sorakoztatja fel, kezdve az egység címében piktogram-formában szereplő cikkcakk- és hullámvonalakkal, jelképezve, hogy a folyók és hegyvonulatok váltakozásában létező táj a kötet természetképét döntő mértékben meghatározza. Rögtön a nyitószövegben kiderül, hogy makro- és mikrokörnyezet szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Ily módon a rajzos csiga héjának mintázatában metaforikusan a már említett cikkcakkok és hullámok figyelhetők meg, mintegy mikroszkopikus szinten tartva tükröt azoknak a geológiai folyamatoknak, melyek alig néhány sorral korábban olvashatóak. Makáry nem hagyja ki a lehetőséget, hogy magát az írást, a szöveg keletkezésének folyamatát is párhuzamba állítsa a természet erőivel: „A születő szövegben / a folyó, a tó, a tenger hullámzása.” (9.) Ezen túlmenően érzékletesen teremti meg annak képét, ahogy az olvasó a szövegben, mintegy rétegről rétegre haladva jut el a természet őstörténetétől az emberi léptékű históriáig, megérkezve végül a lírai én saját emlékeihez. „Nagyon szeretne mindent egyben látni.” – írja Győrffy Ákos a kötet fülszövegében, s valóban, már a könyv legelején megteremtődik ennek az egybenlátásnak a sajátos hangulata: „Egy 12. századi / teremtést ábrázoló mozaiksoron az égi / és földi vizek szétválasztásánál jól látszik / azok tükröződése egymásban.” (15.) Hogy ily módon egészíti ki egymást ég és föld, teremtés-, illetve földtörténet, természeti és emberre szabott idő, elvezet ahhoz a felismeréshez, miszerint a sok különböző élőlény, kor, látásmód és tapasztalat egyetlen kontinuitásban létezik: „Ha a kis rajzos csigára hagyatkozom, / az elmúlt hétmillió év / teljes folytonosságot mutat.” (15.) Nem véletlen, hogy ezt a szövegfolyamot A folytonosság verseiből című ciklus követi.

Ennek a résznek a szövegeiben az egyéni emlékezet szerepe felerősödik: ahogy a bevezetőben fogalmaztam, a folytonosság felől szemlélve a saját emlékek is a természet által értelmeződnek. A Szarvasbogarak című szöveg például így kezdődik: „Egy nőstény szarvasbogár repült / a bal combomra, szemből, az ágyék alá /pontosan oda, ahová / dédnagyapám golyót kapott a Don felé tartva / még Galíciában” (Szarvasbogarak, 23.) Feltűnő, hogy a leírás minél pontosabb helymeghatározásra törekszik. Figyelemre méltó a szarvasbogár szerepe, hiszen a bogár itt kiváltója lesz az emlékezésnek azáltal, hogy megjelenésével generációk között létesít kapcsolatot.

Makáry verseinek másik sajátos vonása (talán épp a fent kifejtett teljességigényből eredően) a leírások végletekig fokozott érzékletessége. Ennek egyik módja, hogy a táj megragadása vagy épp egy emlékkép felidézése nem korlátozódik kizárólag a vizuális tapasztalat közvetítésére, hanem például a jelentéktelennek gondolt hanghatások rögzítésére is figyelmet fordít: „A sátor. A cipzár zaja / a hajnalba körívet húz” (Az erdei háznál, 20.), „Végigkísér / az oldalára borított biciklim kerekének / lassuló kattogása.” (A halak iránt érzett féltő gondoskodás, 47.) A Naszály, köszönöm neked című szövegben a lírai én hosszasan sorolja a tisztáson pompázó növényeket, ráadásul a részletgazdag leírás a vers több pontján is megismétlődik, így ki lehet jelenteni, hogy a már-már katalógusszerű kép jól ütemezett felbukkanása adja a szöveg egyedi dinamikáját.

Még szembetűnőbbek a táj rekonstruálására szolgáló leírások. Példának okáért a tihanyi alapítólevéllel intertextuális viszonyba lépő szövegek (A mogyoróbokorhoz; A Tihanyi apátság határai) az apátság határait jelölő, magyar nyelven lejegyzett szavakra támaszkodva alkotják újra a korabeli tájat. A mogyoróbokor vagy a beszakadt, omladékos part nemcsak földrajzi viszonyítási pontok, hanem temporális értelemben is hozzájárulnak a tapasztalatok rögzítéséhez, megteremtve az összeköttetést a beszélő jelene és a múlt között. Legalább ennyire lényeges a nyelvi dimenzió is: ahogy a természetet átalakította az ember, mind jobban a maga igényeire szabva azt, ugyanúgy változott a magyar nyelv is az évszázadok alatt, egyre inkább megfelelve a verbális érintkezés praktikus kívánalmainak: „A későbbi szabályozások / felszámolták a Balaton folytatódását a mocsárban / […] és a magyar nyelvet is / kommunikációs csatornává alakították.” (A Tihanyi apátság határai, 43.)

Nem ritka az sem, hogy a leírás az emberi percepció számára érzékelhetetlen folyamatokat kísérel meg bemutatni: „Először a görcsök helyein, a dudorokban reped meg, / majd a repedésekből, a fajra jellemzően, / hosszanti irányban felszakad, és ezt nevezzük / a kéreg fejlődésének.” (Görcs és kéreg, 35.) A leírás még hét soron keresztül folytatódik: a szemlélő jól láthatóan a fa létezésének üteméhez igyekszik igazítani saját érzékelését. Olyan látványt akar rögzíteni, amit csak így, vagy a természeti erők külső hatására kialakuló következmények formájában lehet észrevenni: „Csak a növekedésében látszik, / és a szélbe, ahogy belegörbül.” Mivel több szövegben kerül elő a fafeldolgozás folyamata, nem meglepő, ha olyan részletekkel is találkozunk, ahol metaforikus szinten párhuzamba kerülnek az anyag, illetve az emberi test sérülései: „Száradnak a sebeim és az izmaim, / és a görcsök és a szélesebb évgyűrűk elégnek, / és a gipsz alatt a csontod is gyógyul.” (Akác, 32.) Egy másik szövegben még ennél is szorosabb kötődés figyelhető meg: „A cincérek bebábozódott lárvái a csertölgyekben / […] Mint a fogak elvékonyodó gyökerei. Elszuvasodtak, / akár az öreg bükkök – még / harminc se vagyok.” (Cincér-repülés, 39.)

Ahogy már szóba került, A Szamos felső folyásánál szövegei formai szempontból eltérést mutatnak a kötet korábbi darabjaitól, mi több, a személyes élményeken keresztül felsejlő szubjektivitás itt jóval explicitebbé válik. Ezen túlmenően a szövegek között fényképek, fényképkivágatok is feltűnnek, melyek némileg rontanak a kötet addig felépített szerkezetén, valamint bizonyos mértékben a befogadást is megnehezítik. Nyilvánvaló, hogy a Delta nagy hangsúlyt fektet a leírások részletgazdagságára, illetve a látvány lényegének megragadására, éppen ezért nem egyértelmű, miért volt szükség a lírai én erdélyi útját prózaversekben feldolgozó szakaszt illusztrációkkal kiegészíteni. Az sem teljesen világos, hogy erre miért pont ezeknél a szövegeknél került sor, amikor már a kötet korábbi részeiben is meghatározó volt részletekbe merülő vizualitás iránti fogékonyság.

Ugyanígy problémásnak tűnhet a kötet utolsó szövege (Egy zarándoké), mely kiemelt pozíciója, valamint a benne megjelenő helyszín miatt (az Athosz-hegy szerzetesi közösségéről van szó) sem illeszkedik teljesen a kötet narratívájába, lévén hogy a Delta jelentős része egy szűkebb tájegységre összpontosít. Érdemes ugyanakkor azt is megfontolni, hogy a kötet egészét belengi egy sajátos szakralitás, mely a remetelét meditatív érzékelésére éppúgy támaszkodik, mint a nem emberközpontú poszthumán narratíva motívumaira. Elég csak megfigyelni a szövegekben felbukkanó jellegzetes helyszíneket: fatelep, erdei ház, a tihanyi apátsághoz tartozó valamikori terület, egy pálos kolostorból maradt kút a Börzsönyben. Közös vonásuk, hogy az emberi világ és a természet határán helyezkednek el, afféle peremvidékek, ahol (ideális esetben) csupán nyomokban találkozni az emberi jelenléttel. Ez az oka annak, hogy némely szövegben a tárgyak, az élettelen környezet jelentősége megnő, legyen szó akár bicikliről, a fatelepre szállító teherautókról, vagy az egykori kolostor kútjában talált relikviákról: „A kútban / kés, sarló, szekérrúd, ónkanna, kályhaszem.” (A Börzsöny szerzetesei, 53.) Ez utóbbi részlet azért is hatásos, mert remekül használja a kút világokat összekötő szimbólumában rejlő lehetőségeket. Mikor a szövegfolyam legvégén a lírai én az immár restaurált kútba tekint, ugyanezeket a tárgyakat pillantja meg, vagyis megint csak annak lehetünk tanúi, hogy jelen és múlt kölcsönösen feltételezik egymást.

Makáry Sebestyén első kötete azért is izgalmas, mert több lehetséges irányt vázol fel, melyek felé költészete a későbbiekben elmozdulhat. A Delta szövegeit olvasva kétségtelen, hogy ezek a versek a kortárs poszthumán tájlírát képviselik. Az érzékletesen bemutatott folyamat, melynek során a lírai én közvetlen környezetének megismerésén keresztül önmaga múltjához és jelenéhez kerül közelebb, szervezi egységes univerzummá a kötet világát. A nyitószövegben megjelenő folytonosság mind a földtörténet, mind a szemlélődő szakralitás sajátossága, így ezzel a megállapítással, valamint a fent kifejtett észrevételekkel együtt bátran kijelenthető, hogy a Delta egy meglehetősen összetett, többféle irányból is megközelíthető teljességérzetet közvetít.