Traumatárlat

(Tamás Zsuzsa: Tövismozaik. Magvető Kiadó, Budapest, 2020)

Mit jelent a nagyvárosi lét egy fiatal nő számára? Hogyan él túl – ha megélni nem tud – egy képzőművész a 21. század elején? Tudunk-e a világ eseményeivel foglalkozni, ha személyes küzdelmeinkkel sem vagyunk képesek megbirkózni? A Tövismozaik a napló- vagy levélregények stilisztikai és formai jellegzetességeihez hasonlatos abban az értelemben, hogy a narrátor saját életének pár évét meséli el egy létező, ámde az elbeszélés idejében már halott szereplőnek, az édesanyjának.

A szüzsét tekintve a főszereplő nő gyermekkorától egészen negyven éves koráig villant fel történettöredékeket, amelyek fókuszában az elbeszélő és szerelme, János viszonya áll. Az említett viszony idején a főszereplő nő huszonnyolc-huszonkilenc éves, túl van egy váláson, stabil munkaviszony hiányában szinte napról napra él fővárosi garzonjában. A róla való beszédet (épp egy kritika írásakor) megnehezíti, hogy a nő neve a közel százötven oldalas szövegben egyszer sem említtetik, míg minden más, a történet szempontjából lényegtelen szereplő is névvel szerepel. Ez a meg nem nevezett én tulajdonképpen nem kelt hiányt az olvasóban, hiszen az egész szöveg egy kiterjesztett énelbeszélés, minden részlet a főszereplőhöz kötődik, az ő visszaemlékezéséből bontakozik ki.

Az időkezelés szempontjából figyelemre méltó azonban az én időbeli elkülönböződése saját magától. Gyakran említ gyermekkori tapasztalatokat, amelyeket fiatal felnőttként értékel, majd anyaként éli át a szülő-gyermek viszont. Transzgenerációs mozzanatként jelölhető meg, amikor a főszereplő édesanyjának viselkedését a nagyanyja által írt babanaplóból igyekszik megfejteni. Az öröklődő fejfájás és a vissza-visszatérő viselkedésminták (a halálhoz való viszony, depresszió) sorozata nem csupán az önmegértés szempontjából válnak fontossá, hanem a család közösségében elfoglalt helyet is kijelölik.

Az én válsága többes: egyszerre küzd egzisztenciálisan, párkapcsolati és családi problémákkal. A rajztanár végzettségű fiatal nő nem szeretne az oktatásban elhelyezkedni, ezért bevétele főleg ismerősei gyermekeinek megőrzéséből származik. Emellett képzőművészként többek között személyes traumáinak feldolgozásához állít elő művészeti termékeket: több-kevesebb sikerrel. A könyv címadó alkotása egy valóságban is létező mű, Mátrai Erik Tövismozaik című képe, amely a regény kontextusában aprólékosan szétválogatott rózsatövisekből formál egy széttárt kezű, fejét oldalra billentő férfit. Mátrai alkotását az imaginárius világban maga a narrátor hozza létre, aminek olyan értelmezése is lehet, hogy Tamás Zsuzsa történetet ad egy a valóságban is létező műnek. A férfi a regény kontextusában megegyezik Jánossal, akivel a főszereplő bonyolult szerelmi viszonyban áll. Tinédzsereknél megszokott ez a naiv rajongás, ahogyan az alkotó imádatának tárgyát kezeli. A regény első részében azt hiheti az olvasó, hogy valóban egy 18‒22 éves elbeszélővel van dolga, aki fókusz nélküli életét és párkapcsolati traumáit már-már beteges rajongásában egy műalkotás létrehozásával próbálja megélni. Akkor válik csak világossá, hogy az elbeszélő bőven túl van a pubertáson, amikor egy félmondatban jelzi, hogy legutóbbi, 28. születésnapjára milyen jelentőségteljes ajándékot kapott Jánostól. Az ajándék nem más, mint sonkás kalács „paradicsompaprikával”, ami gyermekkori emlékeket idéz fel benne:

Március elején, a születésnapomon János egy Nana-féle vacsorával lepett meg: meséltem neki, mennyire szerettem vajas kenyéren vagy kalácson gépsonkát enni, harsogó, piros paradicsompaprikával, hogy ez a tulajdonképpen egyszerű ízkombináció milyen visszahozhatatlan számomra, milyen sokat jelentett gyerekkoromban. (38.) 

Ez az infantilizmus azért is jelentőségteljes, mert az elbeszélő én életének válságos pontjain olyan emlékekhez és sémákhoz nyúl vissza, amelyeket gyermekkorában sajátított el. Az anyához idézett beszéd vallomásjellege ebben a viszonyban a gyermeket nem is tudná korban az anya fölé helyezni, de Tamás Zsuzsa regényében a gyermek gyermekisége nem csupán az eredendően alá-fölérendelt viszony miatt tűnik egyenlőtlennek, hanem ehhez a főszereplő gyerekessége is társul.

Gyakran látjuk az ént Budapest utcáin sétálni olyan karakterekkel körülvéve, akiknek a regény szempontjából semmilyen jelentőségük nincsen. Ilyen például Niki, a barátnő, Kinga, a másik barátnő, Matyi, az előbbi testvére, Kata, a kétgyermekes szellemlátó, Sosi, akinek egyszer ült a teraszán, Luca, a főszereplő testvére és még sorolhatnám. A halmozott, súlytalan, de legalább megnevezett karakterek sokasága már-már redundánsnak tűnik, hiszen csak epizódokban tűnnek fel, a történet egésze szempontjából azonban teljesen indifferensek. Úgy tűnik, mintha Tamás Zsuzsa nem is akarta volna, hogy fontosnak legyenek, ugyanis annyira kidolgozatlan mindegyikük jelleme, hogy csupán csak neveik különböztetik meg őket. „Lucával ugyan megbeszéltük, hogy együtt megyünk a kedvenc nagynénénk, Lili esküvőjére, de szóltam neki, hogy nem tudok menni.” (51.) Számos ehhez hasonló mondat található a szövegben, amely nem hordoz releváns információt, nem következik belőle a regény szempontjából a továbbiakban semmi, de még stilisztikailag sem érint olyan regisztert, ami miatt helye van ott és akkor, amikor szerepel. Nem tudjuk, hogy a főszereplőnek hány nagynénje van, miért különleges Lili, miért fontos ő a főszereplőnek és Lucának, a testvérének, akiről annyit árul el a szöveg, hogy dohányzik.

Az iménti idézettel ellentétben azonban gyakran ír a szerző túlpoetizált mondatokat, amelyek kiválnak a regény egészének prózai stílusából. Erre jó példa, amikor a szülők délutáni pihenőjét így jellemzi: „kivontátok magatokat a létezésből” (7.), vagy „A halálhíred utáni lebegésben egyszer csak megszólalt a kapucsengő, és lerántott a földre”. (109.) vagy „valamikor ősszel lesz erőm újra felhívni a szerelőt, hogy fejezzék be a munkálatokat. Addig könnyeztek a csempék közötti rések”. (87.) Az idézett mondatok esetén azt érezheti az olvasó, hogy egy olyan naplót olvas, amelynek tulajdonosa nem tudja eldönteni, hogy prózát vagy verset írna szívesen, de mivel csak naplót ír, így kénytelen ebben kiélni mindkét igényét, hátha egyszer valaki megtalálja és elgondolkodik ezen esztétizált mondatok mélységén.

A szövegnyelv heterogenitása ellenére vannak a regényben rendkívül kidolgozott részletek, amelyek általában a műalkotások létrehozásának technikáját taglalják. A főszereplő többször hivatkozik magára szerzetesként, amikor alkotás közben teljes elhivatottsággal dolgozik egy-egy képen, vagy amikor emlékeket idéz fel. Erre jó példa, amikor részletesen taglal egy gyermekkori félelmet, amely a szuvas fogakhoz és a koponyán magukat átrágó férgekhez kapcsolódik. Hasonlóan részletesen dolgozza ki a Tövismozaik című alkotás létrejöttének folyamatát, ahol nem csupán a tárgyból létrejövő műalkotás pillanatát rögzíti, hanem az alkotó ihletett állapotát is taglalja:

Az izgalom, amit az új fogadalom okozott felforralta a vérem, éreztem, éreztem, ahogy gyorsabban kering bennem, és elmossa a fájdalmat csak a koncentráció maradt, hogy elegendő ragasztót kenjek a tövisek aljára, pontosan helyezzem fel őket a táblára, és ha lehet, egy kicsit még gyorsítsak is munkatempón. (21.)

A test reprezentációjának problémája mindhárom részben fontos szerepet kap. Az első fejezetben a János által okozott fájdalom éppen a tövisek jellege miatt nem csupán műalkotásként, hanem valódi fizikai tünetként, a tövis és bőr találkozásakor is megjelenik. A következő epizódban maga a főszereplő szeretne műalkotássá válni, szoborszerű entitásként egyszerre statikusként és mozgásban lévőként ábrázolni önmagát. Szakrális gesztusként is tekinthetünk ez utóbbira, ugyanis az ember teremtett alkotásként a regényben nem csak képzőművészetileg, hanem isten és ember viszonyrendszerében is értelmezhető. Azért is van ennek jelentősége, mert a főszereplő gyakran hivatkozik keresztény jelképekre (tövis-töviskorona), ünnepekre, nagyhét első napján kezdi meg a Tövismozaik munkálatait, amelynek végeredménye a kifeszített Krisztushoz hasonlítható férfikép lesz. A harmadik részben édesanyját szeretné megfesteni, aki nem mellesleg húsvéthétfőn született. Mindhárom műalkotás kapcsolódik keresztény hagyományokhoz, de a főszereplő életében valójában a vallás nincs jelen. Úgy tűnik, mintha a vallási motívumok olyan jelölőként funkcionálnak, amelyek a szövegben nem vonatkoznak jelöltre. Nem teremtődik meg az egyén életének, műalkotásainak és a vallási motívumoknak a koherenciája a szövegben, ugyanis motiválatlan a gesztus, hogy eszközeiben miért éppen keresztény hagyományokat mozgat. Az egységet sokkal inkább a regény tárlatjellege adja, ahol az installáció maga a regény, az alkotások pedig a megélt traumák végtermékei.

Ahogy a trauma-feldolgozás eszközeként a műalkotás szolgál, ehhez hasonló funkciót tölt be maga a szöveg is. Az elbeszélő, aki azonos a főszereplővel egyes szám első személyben mesél édesanyjának a hozzá szorosan és kevésbé szorosan kapcsolható traumáiról. Éppen ezért tűnik úgy, hogy neurotikus anya életének és halálának elfogadásául az írás eszközét választja az elbeszélő. A már nem élő Te-hez címzett szólam segítségével külsővé teszi a belső feszültségeket és az időnként felhangzó retrospektív szólam igazolja, hogy a feldolgozás megtörtént, az elbeszélő túlélte traumáit. Ezeket a megjegyzéseket beágyazza az éppen folyó történetmesélésbe: „Eljutni egy második házasságig, családig, gyerekekig időbe telt, mindezek előtt még megkoronáztam azt a pocsék évet egy karácsonyi merényletet önmagam ellen, egy igazi kamikazeakcióval.” (144.)

A történetek időbeli elhelyezésére egyetlen referenciális utalás szolgál segítségül, mégpedig egy kocsmajelenet, ahol a televízióban a főszereplő és barátai a 2006 őszi tüntetéseket nézik élőben. Tamás Zsuzsa az eseményeket rendkívül objektíven közli az elbeszélőn keresztül, szinte semmilyen értékítéletet nem alkot sem a résztvevők, sem az események kapcsán. A főszereplő körül tulajdonképpen csak történnek a világ eseményei: nem vesz részt bennük, nincs adekvát véleménye az említettekről, kizárólag személyes ügyeivel foglalkozik. A névtelen nő képes önmagával foglalkozni, képes saját viszonyainak feláldozni életét, képes a traumák megélésére, azonban minden, ami az ő világán kívül áll, számára nem más, mint mellékes alapzaj.

Tamás Zsuzsa regénye fontos kérdéseket taglal. Az elbeszélője traumáinak feldolgozásához a modern pszichológiában bevett módszert, az írást választja, amely a regény tanulsága szerint (amennyiben van ilyen) sikerhez vezet. Az irodalom, mint a terápia lehetséges eszköze jelenik meg a Tövismozaikban, ebben az értelemben nem csak 2020-as évek kortárs magyar irodalmához ad hozzá, hanem a társadalom pszichikai fejlődésnek is termőföldül szolgál.