A tárgyiasság és személyesség kérdésének újragondolásáról

                                                                                                                                          Kabdebó Lóránt emlékére, szeretettel

Ez az írás valójában egy gondolatkísérlet a modern, 20. századi magyar irodalom, azon belül is a lírai költészet terén a konferencia címében megjelölt két fogalom, avagy kérdéskör, jelesül az (új) tárgyiasság és személyesség irodalomelméleti és -történeti konceptusa kapcsán. Kiindulópontként Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945‒1991, valamint a Beszédmód és horizont című kötete szolgál (az előbbi 1993-ban, illetve 1994-ben jelent meg, utóbbi 1996-ban).¹ Ezen könyvek egy olyan, Hans-Robert Jausstól² is ihletett irodalomtörténeti paradigmatizációt vázolnak fel, amely a 20. századi magyar irodalom alakulását négy paradigmára (és itt fontos, hogy nem négy korszakra!) osztja fel: a klasszikus avagy esztétista modernség, az avantgárd, a későmodernség és a többé-kevésbé posztmodernnek nevezhető paradigmákra. A legelsőhöz, a klasszikus modernséghez tartozónak tekintjük a Nyugat első nemzedékének szerzőit, például Adyt, Babitsot, Tóth Árpádot, Kosztolányit. Az avantgárd képviselőiként alapvetően Kassák Lajost és részint Füst Milánt, valamint a fiatal József Attila költészetének egy szakaszát szoktuk említeni. A későmodernséget a lírában elsősorban Pilinszky, Nemes Nagy, Weöres Sándor, a prózában Ottlik Géza, Mándy Iván, részlegesen Mészöly Miklós (és természetesen még sokan mások) képviselik. És itt válik el a paradigmában/paradigmatizációban és a látszólag merevebb irodalomtörténeti korszakokban gondolkodó szemlélet közötti különbség. Több nemrégiben elhunyt, illetve kortársnak tekinthető szerző ‒ költők és írók – írásmódjuk, nyelvhez való viszonyulások és szubjektumfelfogásuk alapján egyaránt említhetők a késő modern paradigma képviselői között. A kortársnak mondható próza köréből Kertész Imrét, Nádas Pétert nevezném meg, a líra területéről pedig Tóth Krisztinát és László Noémit. A posztmodern kapcsán példáink Esterházy Péter és Parti Nagy Lajos lehetnek, illetve a neoavantgárd megjelenítőiként a korai Tandori, Szőcs Géza, Térey János vagy éppen Fekete Lajos és Sziveri János.

A kérdésfelvetés szempontjából a paradigmatizáció problematikája azért lehet fontos és érdekes, mert az első paradigmát, a klasszikus modernséget, különösen a líra felől nézve – s én most elsősorban erről, a lírai költészetről szeretnék beszélni – a személyesség közvetlennek tűnő megjelenítésének szokás tartani. Gondoljunk itt Ady vallomásosnak és profetikusnak aposztrofált költészetére, Tóth Árpád elégikus-szerelmes verseire, vagy akár Kosztolányinak A szegény kisgyermek panaszai című, viszonylag korai versciklusára. Ugyanakkor ezzel szemben a későmodernség lírai költészete, különösképpen Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes lírája a hermetizmus és a tárgyiasság fogalmai mentén appercipiálódott az irodalomtudományi köztudatban. És ez tökéletesen érthető is az előd-nemzedék jóval személyesebb versbeli megszólalásmódjához képest. A versbeszéd modalitása mindenképpen megváltozott e költő-nemzedék esetében (és Weöres Sándort is idevehetjük, noha nála a tárgyiasság fogalma kevésbé, ám az objektív líra kategóriája talán működtethető). E modalitásváltáshoz, mint tudjuk, költészeten kívüli, de azt mégis befolyásoló körülmények is erőteljesen hozzájárultak: a második világháborúra, s ennek a művészetre gyakorolt hatására, illetve az erről írt elméleti tanulmányokra célzok itt.

Elsősorban Adorno nevezetes kijelentésére utalok, miszerint Auschwitz után nem lehet verset írni. Ezt a megnyilatkozást nyilván nem szó szerint kell érteni (hiszen azóta is bőven születtek és születnek versek minden európai és nem európai nyelven). Sokkal inkább arra az irodalomelméleti vagy irodalomtörténeti meglátásra kell gondolnunk, hogy a második világháború után a szó teljesen elvesztette a referenciáját. Nincs valóság-vonatkozása. Mondhatnánk talán azt is: nincs „tárgyiassága”, nincs igazi „tárgyi megfelelője” (lásd T. S. Eliot kifejezését).³ A megoldás tehát csak az lehet, hogy új nyelvet kell teremteni, új szavakkal (ha tetszik, új jelölőkkel) és új referenciákkal (új jelentésekkel), vagy másképpen: új tárgyi vonatkozásokkal. Meg kell újítani a nyelvet, amely alkalmatlanná vált arra, hogy a valóságról referáljon, mert a valóság felfoghatatlannak és abszurdnak bizonyult. És ebben a tapasztalatban a későmodernség költészete nagyon is érintkezik az avantgárddal.

Vagyis a költői szó, a költői megszólalás paradox módon úgy ér el egy új tárgyiasságot, hogy radikálisan elszakítja magát a valóságra-vonatkozástól. Amennyiben ezt elfogadjuk, akkor belátható, hogy az ún. tárgyiasság messze nem azonos a valóságra-vonatkozással (s ilyen értelemben egyfajta tárgyi szemlélettel sem). Ellenkezőleg, mintha a költői szövegben megképződő új, a még nem meglévő, létesülő valóságra vonatkozna (hivatkozhatunk itt Iserre,⁴ Lotmanra⁵ és különösen Ricoeurre. Utóbbi a metaforában, s egyszersmind a költői szövegben létesülő szemantikai innováció megtörténését és teljesítményét hangsúlyozza számos munkájában).⁶ Vagyis ilyen értelemben a költői szöveg lép a valóság helyébe, és ez képezi az igazi tárgyiasságot: azt fogadjuk el valóságként, amit a költői szöveg mond, illetve – szintén Ricoeurrel szólva – ahogyan mondja (lásd Bibliai hermeneutika). Valamint magát az irodalmi szöveget fogadjuk be valóságként. Talán ennek a gondolatnak, hogy a valóság helyébe maga az irodalmi – költői – szöveg lép, a kiemelt hangsúlyozása választja el a későmodern szerzők műveinek poétikai habitusát az úgynevezett klasszikus modern költők szövegeinek nyelvi-esztétikai-poétikai felépítettségétől és karakterétől. Bár ‒ s ezzel az előbbi állításomnak némiképp ellentmondok ‒, ez az attitűd, vagy még inkább eljárás Babitsra és Kosztolányira is jellemző. Továbbmegyek: alighanem az irodalom általános jellemző jegyét ismerhetjük fel abban a fogásban, amely a valóság érvényességének helyébe az irodalmi szöveg érvényességét állítja. (Nem szeretnék a túlzott és elnagyolt részletek csapdájába esni, de – sok más világirodalmi példa közül – Cervantes Don Quijotéja kiváló minta erre.)

Úgy vélem, az avantgárd ontológiai és irodalmi motivációja is ebben rejlik. Mivel az érzékelt valóság nagyon nem tűnik valóságnak, ezért új valóságot kell teremteni. Ez pedig az irodalom területén a nyelv lebontásával történhet csak meg. Ebben a futurizmus járt az élen, amely képes volt egy szinte jelentés nélküli, akár a gépek zajait utánzó nyelvet is létrehozni (vö. a futurizmus olyan képviselőinek munkásságával, mint Marinetti, Majakovszkij vagy Hlebnyikov), de az avantgárd többi irányzata is (más és más eszközökkel) a nyelv és a szó jelentésének lebontására, átalakítására törekedett.

A későmodernség ezzel szemben a nyelv és a szó átalakítása útján egy új jelentés létrehozatalát tartotta poétikai céljának. Ezt jól példázza mind Pilinszky, mind Nemes Nagy, mind Weöres költészete. Mindhárman más úton, más módszerekkel, de ebben az irányban dolgoztak. Ha innen nézzük, az ő lírájuk igencsak személyes: habár a megszólalásmódjuk tárgyias, az úgynevezett mondandó személyes, mi több, formailag személyesen kidolgozott (gondoljunk itt Pilinszkytől az Apokrifre vagy Nemes Nagytól a Fák című versre). A személyesség és a tárgyiasság kérdése tehát ebben a tekintetben (versbeszéd és forma) is átgondolandónak tűnik.

Ami az úgynevezett posztmodernt illeti, itt, látszólag, nincs semmilyen személyesség. Nincsenek „nagy elbeszélések” (Lyotard), nincsenek jelentések, csak a jelölők láncolata (a kései Roland Barthes-ot vagy Paul de Mant), csak szövegek vannak. Mégis, a világirodalmi posztmodern meghatározó alapszövegei (Gabriel García Márquez Száz év magányát és Umberto Eco A rózsa neve című regényét említeném itt) nagyon is erőteljesen szemiotizált szövegek, amelyek érdekes módon a mitikus hagyományokra, illetve a régmúltra fókuszálnak. Mindkét említett regényszövegben határozottan soron követhető a történet mint olyan, noha kétségkívül egyik regényben sem pusztán a story képezi a regény egyedüli alapját.

Hogyan is állunk ezek után a személyesség és tárgyiasság kérdésével? Térjünk vissza a 20. századi magyar lírához, és többek között Szabó Lőrinchez. Hiszen e kérdéskörhöz szorosan kapcsolódik Kabdebó Lóránt professzor munkássága, aki, mint ismert, több tanulmányt publikált egyfelől a dialogikus költői paradigma és gyakorlat előtörténetéről (utóbbit nemzetközi, európai kontextusban mérlegelve, különösen Rilke és Yeats felől), és ennek megszületéséről a 20. századi magyar lírában (elsősorban a Vers és próza a modernség második hullámában című 1996-os tanulmánykötetére utalnék).⁷ De még szemléletesebb a Szabó Lőrinc költészetét és poétikáját felfejtő és elemző számos írása és monográfiája, amelyek közül ha csak „A magyar költészet az én nyelvemen beszél” című, szintén 1996-ban megjelent könyvére gondolunk,⁸ ugyancsak nehéz lenne arra a kérdésre választ adnunk, hogy Szabó Lőrinc líráját és költői életművét inkább a személyesség vagy inkább a tárgyiasság kategóriája felől értelmezhetjük-e a magunk számára. Kétségtelenül személyes, sőt: nagyon személyesnek tűnik ez a költészet a maga megszólalásmódját illetően. A megszólalásmód elementáris ereje már-már Adyt idézi. Az átsajátítások, az allúziók, az utalások, a fantasztikus metrikai és ritmikai játékok ugyanakkor nagyon is érzékeltetik az egyfajta közvetítésként (l. T. S. Eliot), eltávolítottságként érthető tárgyiasságot.

A személyesség és tárgyiasság kérdése más költőinknél is kérdéseket vet fel. Petőfi és egy jó másfél századdal későbbi Petri György líráját rendszerint nagyon is személyesnek tartjuk, mert a lírai beszélő ezen szerzők verseiben olyan közvetlen, bizalmas, familiáris hangon üt meg, hogy az olvasó igen könnyen hajlamos a költeményben megszólaló hangot magával a szerző empirikus-biográfiai személyével azonosítani. Ilyen értelemben e szerzők határozottan személyes beszédmódúnak tűnnek. Azonban egyikük esetében sem beszélhetünk vallomásos költészetről (e tekintetben Ady például náluk erősebben az). Másfelől mind Petőfinél, mind Petrinél (a két szerző között Margócsy István vont határozott párhuzamot)⁹ a hétköznapi beszédmódot idéző, igen bensőséges megnyilvánulás olyan versnyelvi, intertextuális és ritmikai formakultúrával, valamint az ezekkel való nyelvi játékkal társul, ami arra figyelmezteti a befogadót, hogy a versbeli megszólaló primer, önmegnyilatkozásnak tűnő közlését ne vegye személyes önvallomásnak. Azt is mondhatnánk, hogy amíg Pilinszky lírai beszédmódja látszólag rendkívül objektív, és a személyes megnyilvánulásokat vagy nélkülözi, vagy egy objektív-tárgyias szűrőn keresztül, ha tetszik, mediatizált formában realizálja, valamilyen módon mégis érvényre juttatja a személyességet (lásd például a Miféle földalatti harc vagy éppen az Apokrif című verseket.) Mindez azt a gondolatot is előhívja, hogy a versbeli megszólalás grammatikai személyessége – mely szerint az egyes szám első személy rögtön önvallomást jelentene, míg a 3. személyű beszédmód eltávolítottságot, s ilyen értelemben egyfajta tárgyiasságot – nem azonosítható a lírai személyesség és tárgyiasság kategóriáival (Példaképpen: a Miféle földalatti harc egyes szám első személyben beszél, míg az Apokrif három személytelen, 3. személyű mondattal kezd, majd folyamatosan váltogatja a grammatikai megszólalásmódot mind az egyes szám, mind a többes szám mindhárom nyelvtani esetében).

Innen nézve is úgy tűnik, hogy a személyesség és tárgyiasság fogalmai igencsak sokrétűen értelmezhetők és árnyalásra szorulnak, mind az irodalomtörténeti irányzatok, mind pedig, s talán ez a fontosabb, az irodalmi – esetünkben a verses lírai – szöveg elemző vizsgálata során. E vizsgálatnak (elemzésnek és értelmezésnek), mint részlegesen utaltam rá, külön kell számolnia a versben megszólaló lírai beszélő megszólalásmódjával, grammatikai formájával, a szóhasználatára – mely immár a versszöveg nyelvi-poétikai kérdését érinti és jelenti – jellemző stílussal, fordulatokkal, metaforákkal és más nyelvi alakzatokkal, valamint a versnyelv elmaradhatatlan kritériumával: a versmérték érvényesülésével és a versritmus megnyilvánulásaival.

Nincs itt mód és idő a kérdéskör részletes kifejtésére. Két – egymással összefüggő ‒ gondolatot mégis szeretnék lezárásként hangsúlyozni. Az egyik, amint erre már céloztam, hogy a személyesség és a tárgyiasság kategóriája mind irodalomelméleti, mind irodalomtörténeti aspektusból is további átgondolást igényelne, mint amivel eddig számoltunk. Pontosabban: szükség lenne ezen – teljesen releváns – elméleti fogalmak alaposabb körüljárására. A második: a problémakör itt körülírt, rövid és vázlatos exponálása azt mutatja, hogy a személyesség és a tárgyiasság irodalomelméleti és -történeti fogalmait aligha gondolhatjuk el oppozícióként. Inkább egyfajta kölcsönhatásként, együttes játékként, vagy, mondhatjuk úgy is, dialógusként foghatjuk fel, amely egyaránt működik az egyes, konkrét szövegekben, valamint az irodalomtörténeti folyamatokban. S talán ez is egyfajta dialogikus paradigma – mint azt Kabdebó Lóránt is írta József Attila és Szabó Lőrinc kapcsán számos könyvében és tanulmánykötetében.

Jegyzetek