Kibújik a fű, kirepülnek a méhek.
Megint lebeg felettünk az áttetsző pára.
Kifogástalanul álcázott jégcsap.
Állj meg, tavasz! Dolgom van még.
A falu felől figyeli a várost, / a dombról rálát a Fellegvárra. // Elképzeli, hogy az erdő alatt / megtalálja az ösvényt, amelyet / eddig ember nem ismert.
Nem kell, hogy kimerüljön / az utolsó foszforbánya is, elég / ha elhagyjuk a megtérülő kitermelés / lokális maximumát a bolygón
Azt mondod, partraszállás? /Hosszúra nyúlt a hajóút, a hánykolódás. / Itt végtelenített rezervátum várja, / hogy elmeséld kegyetlen titkaidat.
Nem mozdult, mégis csak jóval később / hallotta meg az esőcseppek kopogását / az ablakpárkányon, / egy kutya vonítását, a sínek sikítását, / ahogy átrobog rajtuk a tehervonat, / az autógumi csattogását a nedves aszfalton.
A szürke táj / és a köd eggyé válik, / a kanálisparton túl / fagyott síküveg; / az autóbusz gázt ad, / és a tájvédelmi körzet / pereméről széles fordulóval / begördül a gyárudvarra