...MINDEN FENT VAN A FELHŐBEN... LENGYEL ANDRÁS KIÁLLÍTÁSA

2023. 02. 02. – 2023.05.18.

Ludwig Múzeum

1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.

Abafáy-Deák Csillag

Rögtön fogj szép felhőt nekem, / vagy egyet, vagy sokat, / csupán egyetlen elég lesz nekem, / létrán járhassak föl s alá.

(Weöres Sándor: Felhőt nekem)

Háromszögbe terelt felhők

Lengyel Andrásnál a felhő és a könyv cselekvés, tett, a szakralitás, a mozgás törvényének kifejeződése. Valami mindig visszafordíthatatlanul változik, megváltozik. Közvetít valamit, követ valamit (Felhők felett piramisok, 2004). Egy felhőt nem lehet összegyűrni, talán kicsavarni sem, mint egy vizes lepedőt. Kergetni lehet, szaladni utána, alatta. Felhő és szél összetartoznak, ahogy a könyv és a felhő. A felhők is néha sorokba rendeződnek, titkos jelekké válnak, alakot öltenek, fej alá valók. (Felhő-párna, 5 db, változó méret). Felhőszakadásnak is tanúi lehetünk, ránk szakad az ég és a felhőt már nem látni. A felhő mint a szabadság, a titokzatosság jelképe, szinte lehetetlen belekötni formájába, komorságába, vidámságába. 

Geometriával szelídíti a felhőket, befogja őket, kísérletezik. A felhők meg hagyják, minden szilajságuk ellenére. Kék és fehér szín uralja a termeket, mintha a görög partokon járnánk vagy Dubrovnik környékén, ahol türkizkék a víztükör. A hetvenes évek világa néz vissza ránk a falakról, felhőjáték formájában. A mail-art műveket látva átfut az agyamon a küldés és kapcsolatteremtés öröme, de annak kockázata is, hogy egy hivatalosságnak szemet szúrhatott annakidején.

Következetes életutat láthatunk, formai sokszínűsége mögött tartalmi azonosságot fedezhetünk fel, a tér kozmikusságát, időtlenségét, mozgalmasságát. A természethez és az ember világához való kötődést, az organikus látásmódot.

„[L]ehetetlen bámulni az eget anélkül, hogy ne vonj le belőle konklúziót, ne tedd fel a kérdést, hogy kékebb-e a tegnapinál, egyszerűen képtelenség önmagában látnod, nézned, élned”. (Centauri)

Az a rögeszmém, hogy az égbolton adódik egy olyan pillanat, amikor a felhők úgy rendeződnek el, úgy töltik ki ezt a belátható kupolát, hogy elébe tartva vásznaimat a képen látható formák folytatódnak azon kívül is, beleolvadva az adott pillanat látványába. Ezekhez a képekhez nincsenek modelljeim, a bámészkodásból, a csodálkozásból szerzett tapasztalatok alapján készülnek. (Erről bővebben lásd Dékei Kriszta írását.)

Lengyel András bámészkodik, akár egy gyermek: „Domb tövén, hol nyúl szalad, / S lyukat ás a róka: / Nyári fényben, napsütésben / Felhőt les Katóka.” (Weöres Sándor: Déli felhők). Az egész kiállítás őrzi ezt a gyermeki hevületet, áhítatot, ártatlanságot és játékkedvet. Játék és szellem Lengyelnél egymástól elválaszthatatlanok.

„És miért festek felhőket? Mert ott az anyag változó arcát mutatja. Nem is éteri, hanem édeni. Ezek a képek egy gyerekkori álom folytatásai: mint Leonardo, figurát látni bele az amorf foltokba...”

A 20. században válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy a folyamatosan változó világ megfoghatatlan, többértelmű, kaotikus, a tér és idő egybeforr (Festett egek – festett malaszt, 1983). Bartók zenéjével egy új világ köszönt be, a diszharmóniáé, egyben a diszkontinuitásé is. A világ szaggatott, Pollock pontszerűségével jelzi a világ töredékességét, Vajda Lajos amőbaszerű, amorf lényei, formái az ember belső világának megismerhetetlen mélységére utalnak. Mintha nem lenne határ az ember és a természet (állat és növény) között, ahogy folytonos kísérlet zajlik a művészetben a művészeti ágak, műnemek és műfajok közötti határok felszámolására, megszüntetésére (Felhő létra, 1980, Képfoszlány, 2019). Lengyel András a fény útjába áll, maga lesz az éjszakai világító felhő.

A felhők az Univerzum részei, teremtményei, ahogy az ember is az. Lengyel Andrásnál egyik sem válik el a másiktól. Egyek (Föld asztal, Ég abrosz, 2001‒2004). Így válhat egy csempedarab is az emberi élet (hely és múlt, az eltűnt idő) szimbólumává. A töredék, a pillanat véletlenje felidézi bennem Lorca versének néhány sorát (Óda Salvador Dalihoz, ford.: Somlyó György): Festőként nem hagyod, hogy a formát szétlazítsa / a véletlen gomolygó felhők foszló gyapotja.” (Ferderico García Lorca Versei. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975, 328.) Lengyel András nem szétlazítja, hanem a töredékekben megtalálja az egész, a teljesség igézetét (Felhő Múzeum, Halottak napja – Parafinfelhő édesapám sírján, 2008).

Korunk égboltja felhős. Fölfele nézünk szűk sikátorokban, tágas tereken járva, kémleljük az eget, esni fog vagy ép bőrrel megússzuk ég és föld között? Egy kondenzcsíkot bámulunk, ahogy szép lassan oszlik, vékonyodik, a repülőgép rég elszállt, mégis ott marad a nyoma. Kis időre. Ha vastag felhőtakaró borítja az eget, teljesen beszürkül, eltűnik a kék égbolt. Nincs napfény. Napfény és felhő. Felhő mögül kibukkanó nap misztikus élmény, felpezsdíti a lelket. Egy felhőt nem lehet elveszteni, felhő követ felhőt. A tiszta égbolt ritka tünemény. Nem véletlen, hogy az Itália fölött az ég, 1991, Olaszország című alkotásán kék eget láthatunk.

Egy szekrényfiókból előveszünk egy felhőt, bámuljuk, fenn járunk a fellegekben, amikor szerelmesek vagyunk akkor mindenképpen, ott is szép felhőt látunk, ahol nincs. Begyújtani nem lehet egy felhővel, egy könyvvel igen. Gyakran hallottam gyerekkoromban, ne járj a fellegekben. Ott jártam és járok ma is. Tudom, hogy nincs felhőtlen boldogság, a felhő szóban is lappang valamiféle szomorúság, takar valamit, elfed, akár egy függöny. „Mindenkinek másképp szakad be / az ég. Csak a föld marad ugyanaz.” – írja Poós Zoltán Maradt a szégyen című versében (Élet és Irodalom, LIV. évfolyam 35. szám, 2010. szeptember 3.)

Szellem és felhő találkozik egymással munkáiban, geometrikus formában (Felhőpiramis, Felhőpárna). Objektjei (Könyvpiramis), képei (Könyvespolckép, Könyvek méterbe) a szellemi lét relikviái. Szemmel tartja a világot, akciózik is. Veszélyt jelző háromszöget fest szemére (Közúti jelzések, szemfestés, 8 dokumentumfotóval, 1979–80). Isztambulban járva születik meg az Isztambul ege, 1975 c. mű. Két kontinens találkozik egymással, az emberek mások, de az égbolt nem.

Groteszk és ironikus a Felhő Múzeum elnevezés. Mintha lehetséges volna megállítani a felhőket, beterelni egy hodályba, mint a birkákat. Hát nem, nem lehetséges. A képzelet ereje mégis csodákra képes, láthatóvá teszi a láthatatlant (Felhő, villám, szivárvány – A Felhőmúzeum fényreklámja, 2009).

Mai világunk metaforája a felhő. Felhőben vagyunk, mintha oda költöztünk volna. A hálózatba, ami behálóz minket is. Ha nem csatlakozunk, pórul járunk, elvesznek értékes adataink, a felhő, a virtuális felhő megőrzi. Egységes rendszer. Adatok tárolása, ezek elérhetősége bárhonnan, fájlok, videótartalmak stb. Megnyugtató és nyugtalanító. Hol marad a személyes, élő kommunikáció?

Lengyel András felhői aszimmetriák és szimmetriák, ujjakkal érintett áttetsző testek. Felhői egyszerre nyilvános, egyszerre magánfelhők. Sőt közösségi felhők, ez nem is annyira nyilvánvaló számunkra, mert homályosság van mögöttük. A felhő mint lélek. Ha Lélek szerint élünk, Lélek szerint járunk (Galát.5:25). Jöjj, kövess engem, szólítja meg Lengyel András a nézőt. A szabadság világába invitál, a szabadság természetéről meditál és arról, hogy mit jelent igazán élvezni azt.

A felhők helyét idővel a könyv veszi át. A könyv zártabb tér és test, mint a felhő. Kézzelfogható. Lapozható. Piramist épít belőle, ezzel a könyv sírját nem megásta, hanem felépítette. A könyv szellemének előtérbe állítása egyben a Gutenberg-galaxis búcsúztatása is. Egy szellemiség univerzumát teremti meg újra és újra. A szellem palackba (könyvbe) zárva. 

Szürreális világa magával ragadó. A művek tisztasága biztonságot ad, nem az idilli érzés biztonságát, hanem a kötetlen tekintet szabadságát. Miközben Lengyel András a világra, a felhőkre néz, magába is tekint. Szabadulni próbál egy olyan világban, amely béklyókba kötötte a művészetet. Talán nem véletlen, hogy Lengyel ezt a témát, motívumot választja. Megfoghatatlan, cenzúrára alkalmatlan. Szabad, mint a felhő, megy, ahová viszi a szél. Lengyel itt marad, innen nézi a felhőket. Nem az istent keresi, nem is a talányt, mi van a felhők fölött, mi van a világűrben. Önmagát keresi, önmagát találja meg. A felhőkben, a felhők által. A felhőkbe kapaszkodik. (Kapaszkodj a fellegekbe, film). Mégis leér a lába a földre, ezért jöhetett létre, Üveges Krisztina művészettörténész kurátori munkája nyomán is, ez a rendkívüli kiállítás.

Kölüs Lajos

Az ablakból már látni a Gellért-hegyet, de nem ismeri meg. Ilyen kicsi? …Mihez kezdjen ez alatt a kicsi Gellért-hegy alatt? Egyedül lesz itt!

(Déry Tibor: Pesti felhőjáték. Szerelmi regény két villámcsapás között)

A felhőolvasó

Lengyel András felhőket gyűjt, mintha követné a Máté evangéliumában (6:19-21) írottakat, a felhőket sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, a tolvajok ki nem ássák, el nem lopják. A felhő az égből a földre száll, vagy a földről az égbe, mikor hogy, útja hol rövid, hol hosszú, legyen bármelyik is, vége-hossza nincs, kezdet és vég összeolvad, még látod, de már foszlón tűnőben van, még sehol sincs, váratlanul ott úszik a szemhatáron. Jön és megy, mintha dolga lenne vagy célja. Természete van, kiismerhetetlen, megjósolhatatlan. A felhő nem isten szelleme, talán nem is isten teremtménye. Van. Hogy meddig, nem tudjuk, bár tudni szeretnénk.

Nagyvárosi életünk jelzője a felhőváros. Budapest még nem felhőváros, New-York, Sanghaj az. Ott az épületek a felhők fölé érnek, toronyházak és függőfolyosók. Átélhetjük, hogy milyen az, amikor vastag felhők ülnek a város fölött. A szívünkön is. Tavaszi és nyári felhő. Mennyire mások. Fátyolfelhők. Vastagodnak, tornyosulnak. És előbb-utóbb megered az eső, vagy csak szitálni kezd. A felhők villámokat rejtenek. (Felhő, villám, szivárvány – A Felhőmúzeum fényreklámja, 2009)

A kiállítás útmutató a szabadsághoz. Zenei felhangokkal. Lengyel András művei egyszerre szólnak a felnőttekhez és a gyerekekhez. Ez a kiállítás a kreativitás műhelye is. Felhőkbe, könyvekbe bújtatva. Lépcsők nélkül a mennybe. A szem, a tekintet által (Nyílt tér I‒VI., 1979‒1981). Az elérhetetlen világba. Lengyel András nem a paradicsom után vágyik, hanem a szabadság után. Dante még Pokolra száll, a festő égbe tekint, nem istent keresi, aki a felhők mögé bújva szól az emberhez, Mózeshez. Gyermeki lélek, az is természetesen, a tudatosság és az ösztönösség olyan szimbiózisával, amely után ma is vágyunk (Felhő létra, 1980).

A kósza felhőt keresem, csatangol, mint egy elveszett gyerek a vakvilágban. Sem előtte, sem mögötte nincs semmi (Mintha kék égbolt…,1979, Kék felhő – Légvonal II., 1995). A felhő mint a szabadság madara. Vágy és valóság ellentmondása. A felhő, ami összeköt egy másik ember képzeletével, gondolatával, érzéseivel. A felhő mint igazság, az igazság egyszerűsége és közvetlensége, mindenki által megtapasztalhatóan. A felhő mint az őszinteség megnyilvánulása, egyben rejtekezés is. Mit ad neked egy felhő, kérdezheti bárki. A felhő, mint mindent egy lapra tevő emberi akarat, szándék szimbóluma. Törhetetlen. De nem csalódások nélküli (Festett egek – festett malaszt, 1983).

Petőfi metaforikus versciklusa (Felhők) a töredékesség, a vázlatosság érzetét kelti az olvasóban, miközben a versek a jelen időtlen pillanatszerűségét hordozzák: „S nézném a felhők vándorseregét, / Nézném a nap jöttét s lementét... / Mig végre magam is lemennék. (Szeretném itt hagyni...)” Lengyel András is gyakran él műveiben az asszociatív kapcsolatok megteremtésével, többnyire metaforikus formában. Valóra váltja Petőfi vágyát. Ha én madár volnék: örökké / A felhők közt szállonganék. / Ha festő volnék: egyebet sem, / Csupán felhőket festenék. (A felhők).

Lengyel Andrást is foglalkoztatja a divat és modernség, a sokszorosítás, a tömegesedés jelensége, a médiaipar sokszínűvé válása (Végjáték, végtelen játék – M. D. végjáték: talált lövés, 1984, Hypokalipszis, Fahrenheit 451, Célpont a könyvtár – Lőj a zongoristára!, 1984 Célkereszt. Minden lövés talál – A művészet telitalálat, 1984).

Maga is megteremti saját virtuális világát, a Felhő Múzeumot. A felhő, a könyv műtárgyként művészet és árucikk is egyben. Könyvpiramisa parafrázis (Felhő-piramis – geometria modell, 1985, Gutenberg piramis, 1989, ca. 1500 könyv), egyrészt az egyiptomi művészet-kultúra megidézése, másrészt a könyv súlyának égbe növesztése révén súlytalanná válását is felveti. A kultúra mibenlétére és változására reflektál, igaz, intellektuális formában. Vagyis a modernizáció kritikáját látjuk. Nem állítja, hogy ez lenne a modernség halála, de létének visszaállítása a régmúlt időkbe, valamilyen módon a könyv halálát (eltemetését) is jelenti.

Ahogy a falon tapétaformában megjelenő könyvespolc – illúzió, igaz, hiteles (Könyvespolcképek I‒IX., 1996). Ezek az alkotások utalnak egyrészt arra, hogy számos ember dekorációként használja a könyveket, megveszi, de nem olvassa el, másrészt arra, hogy sok ember csak tapétaként birtokolhatja a könyvespolcot.

Geometrikus alkotásaiban gyakran megjelenő forma és motívum a háromszög (Derékszögű vonalzók négyszögben, 1982, Vadludak háromszögben, 1982, Kaleidoszkóp, 1982‒83, Triangulum, 1982‒83). A rend és az átláthatóság jelképe. Számomra nem is az isteni hármasság, tökéletesség szimbólumaként válik fontos jellé, hanem a logika, az ésszerűség és az értelem nyelveként.

Kígyói nem a bűnbeesést szimbolizálják, hanem a szabadság, a mágia jelképei, a forma, a természet erejét, a tökéletesség iránti vonzódást hordozzák (Kígyó [mellette nyomólemez], 1983, Egyenes kígyó, 1985, Könyöklő kígyó, 1985). És azt a szelíd emberi tapasztalatot, hogy néha kígyót melengetünk a keblünkön.

Teleszkópja az emberi kíváncsiság eszköze, távolba látni, tudni valamit, ami szabad szemmel nem látható (Teleszkóp, 1987). Foszlányokból épül fel világunk (Képfoszlány, 2019, Időfoszlány. Fészek könyvtár, 1970, 2019), legyen az égi, spirituális vagy földi világ. Lengyel András korán felismeri, hogy a racionalitás, a modernség attribútuma válságban van. A racionalitás mentén haladva olykor zsákutcába jutunk, kérdéseinkre nem találjuk a válaszokat (Szelíd geometria I‒III. (triptichon, fejesvonalzó, szögmérő, háromszög vonalzó), 1996, Andy Warhol Recycled – Warhol ostyák, 1998, Közúti jelzések – Könyvveszély, 2003, matrica).

A racionalitás megkérdőjelezése mögött rendre felfedezhetjük a természet és tudomány közötti elszakíthatatlan kapcsolatot, amelyet a geometria, a könyv, a múzeum visszatérő jelképeivel erősíti meg (Északi könyvhegység, Könyvestető, 2000, Könyvarchitektúra I-III., 2002-2008, Csehov-könyvoldal I-II., 2008, Felhő Múzeum – Időjáték, térjáték – motívumkereső, 2008).

Univerzalizmusa, individuális alkotói szemlélete (Természet‒Geometria‒Titokzatosság) az adott kor ideológiai, kultúrpolitikai és intézményi mozgásteréből is ered, ez részben különállás a hivatalos művészeti felfogástól, másrészt olyan csoportos együttlétet (Rózsa presszó) jelent, amely révén tradíciót teremthet, saját identitását őrízheti meg (Isztambul ege, 1975, Európa ege, 1975-86, Rózsa emlékmű. Természetes rózsa (eredeti nyomóhengerrel), 1985).

Lengyel András posztmodernsége abban is megnyilvánul, hogy lemond az egységes világmagyarázatról, az emberi választás szabadságát állítja elénk. Felhői, geometrikus alakzatai tudatosan teret engednek az érzelmeknek, a képzeletnek, a véletlennek (Édes geometria – ábrándozó geometria, 1982‒1997, Könyvpiramis (véletlen geometria), 1996‒97, Aranykor, Könyvespolc Erzsikének, Medman), 2006‒2008). A világ kaotikus voltát jelzi, hogy visszatérő motívum a kaleidoszkóp (Koponya keleidoszkóp I-II. 1980-as évek, Kaleidoszkóp, 1982‒83), vagyis a világ, a mindennapi gyakorlat, ha nem is véletlenszerűen, de kaleidoszkópszerűen áll össze.

Felejteni nem lehet (Sötétkamrák – Kamerák a sötétben I., 1999, Sötétkamrák – Kamerák a sötétben, 1999, 5 db), az emlékezés hiányos, foltos, de szükséges dolog. „A meggörbedő kéz, / akár a medúza, / fájó szemét a mécsnek / kioltja.” (Federico García Lorca: Ráolvasó, ford. Takács Zsuzsanna, Ferderico García Lorca Versei. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975, 92.). Lengyel András szemét festi (Útjelek I-II., 1979‒1980, szemfestés akció), mert látni akar, a limes határát keresi, a változás folytonosságát hangsúlyozza (Metamorfózis, 1982). A csillagászati léptékváltás egy további fotón, a Capricornus-on (1979‒80) teljesedik ki. Lengyel a válláról készült fotón szeplőit kötötte össze a Bak csillagkép sémája szerint (Üveges Krisztina Nyílt tér – Lengyel András kiállítása. Balkon, 2014/2., 30‒32.).

Lengyel András felhőolvasó, sőt felhő-hírnök. Mintha jövőbe látott volna. A ma számítógép használója felhőbe menti az adatokat, információkat. Felhőbe költözik, felhőben él, kommunikál. A tárlat különösségét ebben a hasonlóságban látom. Korszakváltás részesei vagyunk. Még nem vagyunk mindkét lábunkkal a felhőkben, még olykor a földön járunk. A virtuális világ átírja mindennapjainkat. Felhőbe zárjuk magunkat.

A felhő szárnyán repülünk, van mire támaszkodnunk (Támaszkodó kötetek II., 2001‒2008). Jöhetnek viharfelhők (Viharfelhők, 1979), a vizualitás filozófiája kikezdhetetlen (Haeckel emléklapok I‒V., 1989). A tárlat azt szemlélteti, hogy Lengyel Andrást nem lehet beskatulyázni, nem lehet Felhő Múzeumba zárni. Önmaga ellen is lázad, ha kell (Zászló haragos önarcképpel, 2001). Tudatosan vállalja a rész az egészben szemléletet, a felhő-vakságát, amely révén a világ sokarcúságára világít rá, a befejezetlenségre, a folytathatóságra. Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: / Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra (Weöres Sándor: Szembe fordított tükrök). Lengyel András felhők fölött járva sem felejti el, hol él, hol van otthon (Tükrös műteremrészlet, álsztereó felvétel I-II., 2011).