A méret számít

Hajdani osztálytársának könyvbemutatóján találkoztak. Felvidéki Gyuri, aki nem volt irodalomrajongó, igaz, hébe-hóba elolvasott egy-egy regényt, prózakötetet, úgy érezte, részt kell vennie régi barátja eseményén.

Unalmas volt a rendezvény, senki se olvashatta a könyvet, a köteteket utolsó pillanatban hozta egy futár a nyomdából, így erről a beszélgetés felesleges szócséplésnek tűnt. A szerző próbálta felnyitni a szorosan becsomagolt könyvhalmazt, hogy kivegyen egy példányt és olvasson belőle, de a beszélgetőpartner érdektelen kérdései és egy olló vagy bicska hiánya megakadályozta ebben. Felvidéki Gyuri azt is látta, nem ő az egyetlen, aki arra vár, hogy végre befejezzék a beszélgetést, és ahogy barátja jelezte, jöhessen a koccintás. 

A részvevők átlagéletkora magas volt, nagyrészt korosabb nők ültek a teremben. A büfénél egy magas nőre lett figyelmes, és elsőre, szokása ellenére nem a szemét nézte meg, hanem a feltűnően szép lábát, a rövid szoknya nem sokat takart, innen Gyuri szeme felfele haladt, a látvány továbbra is kellemes volt. A nő szőke haja régies divat szerint szorosan felkötve kis kontyba a feje búbján, ettől még magasabbnak tűnt. Szép arca így még jobban érvényesült. Ahogyan hosszú ujjaival fogta a borospoharat, Gyurinak édesanyja keze jutott eszébe, nem csak a vékony ujjak formája, de a finom mozdulat, amivel szájához emelte a poharat, ezért várta, hogy újból tölthessen bort és még egyszer megfigyelhesse ezt a gesztust.

Felvidéki György vagyok, szólt a nőhöz, amikor az letette a pultra az üres poharát. Asztrid, emelte meg a poharát a nő, és maga felvidéki? Igen, onnan származom. Sajnos sohasem jártam arrafelé, én délről származom. Inkább északinak néztem. Vikingnek? Hát az nem vagyok, de ha igaz a mendemonda, hogy a dalmátok nagy kalózok voltak, akkor vetekszem velük. Milyen jó, egy ilyen humoros nővel beszélgetni, aki ráadásul egy csillag, dél csillaga. A nő szeme felcsillant, kevesen tudják, hogy ez a név mit jelent, több jelentése van, maga biztosan sokat olvas, és itt is azért van. Sajnos nem, inkább a képeket szeretem. Mivel foglalkozik? Semmi kalandos elfoglaltság, műszaki rajzoló vagyok, amit már nagyon unok, főleg mióta megszűnt a manuális rajz. A gép akar mindent csinálni, én szeretek rajzolni. És maga? Arról most nem beszélnék. Szabadidőmben írogatok, de nem mutatom meg senkinek. Miért nem? Ez hosszú történet. Újból koccintottak, Gyuri látta a nő gyűrűsujján a fehér csíkot, ami azt jelezte, hogy valamikor gyűrűt viselt. Elvált? Nem, inkább özvegynek nevezném magam.

A férfi nem kérdezett egy ideig semmit, lehet, hogy a nő csak titokzatosnak akar mutatkozni? Több pohár bor csúszott le mindkettőjük torkán, reggel Gyuri nem emlékezett arra, hogyan kerültek a nő lakásába. Vajon milyen nap van? Van határidős munkája? Asztrid már felöltözve állt az ágya mellett. Teljesen megváltozott a külseje, haja leengedve a válláig ért, az arca így még érdekesebbnek tűnt, és bevillant, ezt a nőt már látta korábban valahol. Nekem menni kell, munkába. Hova? Az nem érdekes, délután itt leszek, vacsorázhatunk együtt. Ma szombat van. Tudom, de akkor is mennem kell.

Gyuri jött, ment a tágas lakásban, és azon gondolkodott, milyen titokzatos, vagy titkolni, esetleg szégyellni való munkája lehet a nőnek. Börtönőr, vécésnéni? Olyan jól érezték magukat egymás társaságában, akkor miért nem meri elmondani a nő, hogy mivel foglalkozik. Arra emlékezett, hogy késő este elmondta, minden nap ír, de nem mutatja meg senkinek, azért nem, mert volt kis ideig, egy Kárpátaljáról származó író barátja, akiről Asztrid azt hitte, tanácsaival segíteni tud neki, de amikor odaadta egyik hosszabb írását véleményezésre, több milliméter vastag filctollal a szöveg több mint a felét kihúzta, úgy, hogy az eredeti írást nem lehetett kiolvasni, a fekete festék még a túloldalra is átütött. Az író csak nevetett a nő felháborodásán. Ezután Asztrid is meghúzta a vonalat.

Ez a düh, mondta Gyuri, ami ezt a bunkó írót vezérelte, éppen az irigység lehetett, hogy egy kezdő talán még jobbat ír, mint a többkötetes szerző, ez inkább motiváló kellene legyen. Én szívesen véleményezném, az olvasó szemszögéből. Asztrid csak rázta a fejét, magának, illetve neked semmiképpen nem mutatnám meg. Gyuri ezt nem firtatta tovább, a rövid idő alatt megszokta, hogy a nő titokzatos és nem lehet semmit se kiszedni belőle. Még a családnevét sem tudja, éppen ki akart menni, hogy megnézze a postaládán a nevet, hátha az interneten talál valami infót.

Már nyitotta az ajtót, amikor eléje toppant Asztrid, hamarabb eljöttem, nem akartalak sokáig egyedül hagyni. Akkor meg kell ünnepelnünk, hogy még nem akarsz kidobni, egyébként nekem is van lakásom és remélem, ott meglátogatsz. Meglátjuk! Itt csontvázak vannak a szekrényben? Annál rosszabbak. Emlékek. Az nem baj, az ellen nem kell harcolni, majd halványulnak, csak hagyni kell.

Asztrid megterített, pezsgő került elő, füstölt lazac. Amikor asztalhoz ültek a nő többször kinyitotta a táskáját, belenézett, mintha attól tartana, hogy onnan eltűnt valami, aztán visszazárta és felakasztotta a táskát a szék hátára. Látszott, hogy valamit el akar mondani és mire kiürült a pezsgősüveg és egy vörösboros üveg tartalma is megcsappant, mesélni kezdett.

Mi már találkoztunk. Igen, válaszolta a férfi, ez nekem is feltűnt, de nem tudtam felidézni hol és főleg mikor, nem a közelmúltban lehetett. Egy ilyen nőt nem felejt el az ember, azok a gyönyörű lábak, meg a szem és a haj…Asztrid közbevágott, a lábamat nem láthattad. Gyuri csak nézett. Azért nem, mert ültem! Egy padon? Dehogy, ott minden látszik.

Ez miért titok? Még ha a kirakatban ültél volna, mint a hamburgi kikötőben a prostituáltak, az sem érdekelne, akkor is tudnálak szeretni, sőt még…Ne dumálj, kár, hogy nem ismertél fel, pedig akkor fiatalabb voltam, és talán szebb is. Az kizárt. Emlékszel a gyűrűre? Az biztos, hogy nem kértelek feleségül, arra emlékeznék, sose vettem senkinek se gyűrűt, neked vennék. Nem kell, nekem van. Miért ne lenne, minden nőnek van, aztán csereberélik, ez nem meglepő.

Nem emlékszel arra, amikor eljöttél a zaciba? Gyuri arca vérvörös lett.

Amikor beléptél az ajtón és rám néztél, nagyon szomorú voltál, talán ezért is figyeltem fel rád, ilyen férfit képzeltem el magamnak. Zavartan vetted elő egy kis bársony zacskóból a gyűrűt. Te zálogházban dolgozol? Igen, és azért maradtam ott, mert ebből merítem a témát az írásaimhoz, emberi tragédiák sorakoznak fel, naponta, pár perc leforgása alatt történeteket, hazugságokat adnak elő, csak hogy egy kis pénzhez jussanak, gyakran lopás eredménye egy-egy ékszer, ezt nehéz ellenőrizni, én mindent feljegyzek és leírok este, nevek nélkül. Te lesütött szemmel adtad át a különlegesen szép gyűrűt, három briliáns volt benne.

Igen, édesanyám kedvence volt, a hármas számnak nála volt értelme, és ez volt az egyetlen ékszere, ami megmaradt apám után, de nem azért, mert meghalt és azt is állította, ő vette neki ezt a gyűrűt, mindent elhordott a zálogházba és aztán elitta az árát. Később találta meg anyám a nyugtákat, ezt a gyűrűt kiváltotta. Nekem adta át és azt mondta, ne herdáld el. Az volt az egyetlen emlékem tőle. Amikor bajba kerültem, arra gondoltam, beadom a zálogházba, rövidesen rendbe jönnek a dolgaim, akkor ki tudom váltani. A közeli zaciban egy kellemetlen férfi volt az üvegablak mögött, forgatta a gyűrűt, azt mondta, hamisítvány. Még az 585 pecsét is benne van, mondtam. Az nem számít, profi munka. Megreszelhetem? Engedélyt adtam, oda csepegtetett, ahol reszelt, és magyarázta, ez mutatja, hogy nem arany, csak vastagon aranyozott. Bolyongtam az utcákon, arra gondoltam, talán direkt ejtett át a becsüs, és akkor láttam meg a következő zálogházat. Mintha a jóisten rendelte volna elém, bementem és most már emlékszem rád, a kedvességedre, ahogyan kézbe vetted az ékszert, a finom mozdulatokra, aztán azt is láttam, hogy elkomorulsz, nézted a reszelés helyét és kérdezted, én csináltam-e, nem mertem megmondani, hogy jártam máshol is a gyűrűvel. Sokáig gondolkodtál, majd elővetted a próbafolyadékot, pár pillanatig kezedben tartottad, de nem húztad ki az üvegdugót, visszakerült a polcra üvegcse. A gyűrűt rátetted a kis mérlegre és annyit kérdeztél, mennyi pénzre lenne szükségem. Megmondtam, szó nélkül kihúztad a fiókot és leszámoltad a pénzt, adtál egy nyugtát. Sok idő telt el, és amikor visszamentem, egy férfi ült ott, mutattam a nyugtát, csóválta a fejét, elmondtam, melyik nap, melyik évben voltam ott, nevetett, mit gondol maga, hogy mi itt kilószámra őrizzük az ékszereket, azt már rég beolvasztották, vagy eladták, egyébként sem szakszerű a nyugta, dátum sincs rajta, ilyet az én munkatársaim nem adnak ki, menjen a dolgára és próbálkozzon máshol a meséivel. 

Asztrid kézbe vette a táskáját, halkan mondta, sokszor felidéztem azt a képet, ahogyan rám néztél, amikor kifizettem a pénzt. Kinyitotta a táskáját, és a fekete bársony zacskóból, kivette a gyűrűt, felhúzta, pontosan illett az ujjára, eltakarta a fehér vonalat. Sokáig hordtam és reméltem, hamarosan visszatérsz. Nagyon tetszett az ékszer és égi jelnek vettem, hogy pontosan talál az ujjamra, mert addig soha, egyetlen gyűrű sem volt jó rá. Jó két év után már nem hordtam, mert rád emlékeztetett. Most hordhatom?