Kereszt, hivatkozás

Digitális bölcsészet – khm. Digitális bölcsészet – jelentsen ez akármit is, töprengett és azon törte a fejét, hogy lehetne ezt közérthetően elmagyarázni jobb sorsra érdemes embereknek, ha már ezt a fogós kérdést tették fel neki ebben az interjúban.

Kezét felemelte a klaviatúráról, megsimította homlokát és hátradőlt székében. Lassan lehunyta a szemét és felsejlett előtte a kezdet a posztmodern szentélyében, amikor gombossliccű pantallójában a gondolatszabóság kulcsára fellépett a katedrára és ernyőt tartva hallgatói feje felé, védte őket a pozitivizmus avitt mételyétől. Ez a létélmény egy életre megnyugtatta és a haladás hívévé tette. Kitekintve a szellemi paraplé alól napnál világosabbnak tűnt, hogy az itt-ott még feltűnő alaktalan masszák sehol sincsenek hozzájuk képest.

Így visszatekintve azonban, az első önálló lépések nem várt módon keservesnek bizonyultak.

Felidéződtek benne belső kanosszájának stációi, a tévutak megalázó zsákutcái, a nyelv mágikus voltába vetett animista hite és az elvetélt analóg szövegvariánsok, a nagy elődök nyomasztó árnyéka. Ekkoriban még inkább lúzernek érezte magát, mint Luhmannak. Egy ideig minden olyan ingoványosnak tűnt.

És a fordulat! A megvilágosodás, a metanoia pillanata, belső utazásában a megérkezés. Lágy, alig észrevehető mosoly ült ki arcára, és újraélte a nagy pillanatot, a katarzist, amit persze a klasszikus kötött szerkezetnek megfelelően megelőzött a tragikus összeomlás.

Ez is Párizsban történt, mint annyi minden. Hol történhetett volna másutt, mint Derrida honában?

Egy konferenciára küldte munkahelye, ahol szülőhazáját kellett képviselnie az ősi kulturális örökség megőrzésének ügyében. Ebben jó volt, nagyon jó! Könnyen teremtett kapcsolatot, oldottan kommunikált távoli tájakról érkezett szakemberekkel, és pillanatok alatt a social dinner szellemes főszereplőjévé vált békacombokat rázogatván az enyhén borzongó, kuncogó muzeológus hölgyek között. 

Szállást a Rue Beaunier-n a jeles irodalomkritikusról nevezett utcában, a Parc Montsouris közelében foglalt, mert úgy gondolta, hogy a város déli része kedvesebb, csendesebb, mint a felkapott északi. A Hôtel Beaunier jó választásnak bizonyult a maga kicsit kopottas bájával, szűk lépcsőházával, egyszerű, szőnyegpadlós szobájával, belső kertecskéjével. A helyszín akkor nyerte el csak igazán tetszését, amikor a szálloda felé vonszolva görgős kofferjét a 24-es számú ház rusztikusan vakolt falán egy emléktáblát fedezett fel, amely az arra járókkal tudatta, hogy e házban tengődött hazájától fájdalmasan elszakított emigrációban nyolc kemény hónapon át Vlagyimir Iljics Lenin, a hőős kicsak néhépének élt. Minden bizonnyal itt is, a burzsoá Párizsban, tapasztalatot gyűjtött, hogy milyen szar, és közben feláldozta hű életét. No, tessék, szinte otthon érzi magát az ember – gondolta és körülpillantván, hogy látja-e valaki, egy hegyeset sercintett a járdára.

A bohémbe hajló tudományos, vagy tudományosba hajló bohém légkör a konferencia első napjának délutánján váratlan módon összezavarodott, amikor is a Kulturális Minisztérium részéről egy franciaindiai hölgy lépett az előadói emelvényre. Leírhatatlanul szép volt. Leírhatatlanul. Belül francia, kívül indiai. A kulturális örökség digitális megőrzéséről beszélt, az analóg műalkotások transzformációjáról a virtuális térbe, ráépülő szolgáltatásokról és az informatika által megnyitott ismeretlen univerzumról, amiben minden, de tényleg minden ábrázolható, összeköthető a szövegek, képek és egyéb médiumok által uralt végtelenben. Médiumok! Mintha az asszony maga is médium lenne, üzenethordozó, a titok beavatott ismerője.

Még most is kéjes borzongás járta át, ahogy felidéződött benne az emlék. Újra érezte, hogy ébredt fel benne az érdeklődés, majd a vágy, az egyre nyilvánvalóbb érzés, amely sodorta a szellemtől a test felé, és az előadás végére már feszengve alig fért a gatyájába és maga elé motyogta, hogy kell nekem, meg kell kapnom. És nem az elhangzott szövegre gondolt.

Az alkalom adódott – hiszen egy ilyen utazás ki van szakítva az élet egyébkénti valóságából -, de sem alkalmi kaland, sem mindent elsöprő és felforgató viszony nem lett belőle. Előbb bátortalan nyögdécselés, majd szánalmas próbálkozás, végül a határozott visszautasítás és az ócska kudarc feletti bánat miatt brutális berúgás következett.

Mire a Rue Beaunier közelébe jutott már járni is alig tudott. Az utca szerencsére elég keskeny és a kései időpontban kihalt volt ahhoz, hogy a parkoló kocsik között baj nélkül eltántorogjon a szállodáig. Csak egy kapualjba húzódott hajléktalan tekintett fel rá együttérzőn, kissé irigykedve, és a puritán Vlagyimir Iljics az emléktábláról lenézően.

Valahogy átverekedte magát a recepción, úgy vélte sikerült józan benyomást keltenie, és nekiindult a keskeny lépcsőháznak. Innen összefolytak az emlékek. Csak foszlányok maradtak abból, hogy ért fel, hogy nyitotta ki az ajtót. Annyi azonban felejthetetlen maradt, hogy amint belépett csatát vesztett a természettel szemben. A szőnyegpadlós szobában.

Reggel nem kért takarítást – ő végezte el szürke arccal, cserepes szájjal émelyegve. Elhasználta szinte a teljes flakon légfrissítőt, de sem a szőnyeg, sem a levegő nem lett jobb. Semmilyen élvezeti értékkel nem bírt a szoba a hátralevő két napban. Jó volt mementónak.

Amikor kitisztult a feje - érdekes módon nem állt meg a kijózanodás a macskajajnál, valami szokatlan világosság töltötte el. Ami vele történt az a sors kegyelme. Jel! Az ismeretlen hatalom nem engedte, hogy buja fertőbe hulljon, hanem megjárva a purgatóriumot a szellem horizontját szemléli. Új vizeken jár! Ez az ő hivatása, ezt kell elvinnie az ő kis elmaradott hazájába. Prófétai tettek várnak rá!

*

Így kezdődött – morfondírozott az email-ben megkapott kérdések fölött, amelyek teljes pályafutását átölelték, és azon töprengett, hogy milyen jó is lenne egy frappáns szöveg, amibe el tud bújni a beszélő, elég homályos ahhoz, hogy bárhogy lehessen érteni, és minden kritikára legyen valami komplex intertextuális magyarázata. Időközben – bár az évek jöttek, mentek, emlékeiből lassan elfakult arcképe a szívében – felsejlett az indiai szépség arca, aki mintegy Visnu avatárjaként a világ, de legalább is az ő világa megmentésére megtestesült egykor Párizsban.

És most is, mint akkor, a pokoljárása utáni napon beragyogott elméjébe a fény: parabolával fog válaszolni a kérdésre, hiszen a storytelling nagyon trendi! Adódott is rögtön a klasszikus hindu mese a vakokról és az elefántról.

A klaviatúra felé hajolt, előbb nehézkesen formálódtak a szavak a fejében, aztán egyre jobban elragadta a hév, és gépelni kezdett:

Lássuk, pontosabban tapintsuk tehát, hogy is hangzana – így máris teljes a képzavar – ez a történet tárgyunk szempontjából. Adott tehát egy zárt bölcsészeti intézet, ahol vak bölcsészek végzik áldásos tudományos tevékenységüket.

Egy napon egy ismeretlen szakember – ez vagyok én, gondolta lelkesülten, de nem írta le, jaj de jó, ez vagyok én és a misszióm -, aki külföldi ösztöndíjjal messzi tornyokat látogatott sorra egy ismeretlen eszközt, ahogy ő nevezte számítógépet hozott be hozzájuk, és letette a kutatóterem asztalára. Mondott néhány mondatot a tárgy csodás voltáról, biztatta őket, hogy ismerkedjenek meg, majd a katalógusterem felé távozott. Csend honolt a vak bölcsészek között, majd lassacskán némelyek közelebb, mások távolabb húzódtak a géptől.

Egyikük vette a bátorságot, odaült, és elkezdte tapogatni a klaviatúrát. Soká nyomogatta a billentyűket, majd felderült az arca és üdvözült mosollyal kijelentette: ezzel a készülékkel csodás hálózati kritikai kiadásokat fog majd készíteni, és ő mától fogva kizárólag digitális bölcsésznek titulálja magát. Elégedetten távozott, és nyomban követte őt a második, aki hasonló tapogatózás után kijelentette, hogy az eszköz nyelvtechnológiai elemzésekre alkalmas, lemmatizálni és tokenizálni is tud, amit ettől fogva ő reggeltől estig abba sem hagy. Főként estétől reggelig.

Most már tülekedtek a vak bölcsészek a gépnél, hogy ők is megtapinthassák a csoda szerkezetet és ujjongó felkiáltásokkal adták hírül a világnak, hogy ki-ki mire bírja rá a szerkezetet. Filológiai igényű forráskiadványok látnak majd napvilágot, szabványok külső és belső hivatkozásokkal, névtereket csatolnak a szövegekhez, vége a kéziratok magányának, mert gépi úton felismertethetőek lesznek, korpuszok épülnek belőlük és onnan már csak a fantázia szegénysége szab határt az adatok vizualizálhatóságának, automatikus kulcsszavazhatóságának. És hát azok az édes metaadatok is kinyerhetőek a gépi látással – suttogva: mesterséges intelligenciával, amelyekből majd adatbázisok lesznek relációs vagy gráf struktúrákba szervezve, szemantikus jelölőkkel ellátva, amelyek által kinyílnak, és összekapcsolódnak a gyűjtemények.

Néhányan összeölelkeztek, és himnikus emelkedettséggel zengték, hogy:

Born digital, webaratás archívum,

ebből épül az öröklét mostantól,

Mért hasonlít Kosztolányi Adyra,

megmondja a gépistilo-metria.

Az utolsó vak bölcsész – vakmerőn és hívatlanul – megvárta amíg a többi talmi lelkesedése lecsillapodik, és lassan odatapogatózott a géphez. Leült mellé, finoman, szinte érzékien megsimította, és lágy, búgó hangon csak annyit ejtett ki a száján: NER. Megállt a levegő! Hát erre is képes ez a csodás digitális bölcsészet? Neveket kinyerni szövegekből, megtudni, ki kivel, hol? Lassan egyszerre ismételték, hogy Name-entity Recognition.

Ezt követően azonban kitört a hangzavar. Attól a néhány vaktól eltekintve, aki már az elején eloldalgott, mindenki teli torokkal digitális bölcsésznek kiáltotta ki magát, és mély meggyőződéssel telve bizonygatni kezdte, hogy az ő szakterülete az igazi digitális bölcsészet, a többi csak sarlatán.

*

Itt megakadt az írásban. Valami nincs rendben! Mintha félrecsúszott volna a történet, nem olyan irányba kanyarodtak dolgok, amerre kívánta. Véletlenül igazabbat írt, mint akart, ugyanis az eredeti mese így végződik:

„A bölcsek egyre nagyobb vitába mélyedtek, mindegyikük védte a maga által tapasztalt valóságot. Szó szót követett, és így eshetett meg, hogy a vak bölcsek bölcselkedés helyett végül ököllel estek egymásnak, hogy érvényt szerezzenek az “igazságnak”! Talán azóta is csépelik egymást, ha közben bele nem haltak. A vakok falujában pedig soha senki sem tudhatta meg, hogy miféle teremtmény az elefánt.”

Erről azonban természetesen szó sincs, szó sincs… Nem is lehet. De, akkor miről is van szó? Nem talált frappáns megoldást a kérdésre, akárhogy törte a fejét. A szövegek magyarázatában volt jó, nem a megalkotásában. Annyit olvasta őket, hogy már csak betűket látott, nem szavakat, bekezdéseket, fejezeteket. Most pedig befejezés kéne, nem is akármilyen, hanem happy end!

Hosszan gyötörte magát, egyre kétségbeesettebben, de semmi. Kezdett elhatalmasodni rajta az a titkos keserűség, amely időről időre megkörnyékezte, és egyre több sikert kívánt a letagadása. Csak nagyritkán, ha megállt az éjen, gyötrődve vallotta be, hogy a tudomány vállán a legnagyobb kereszt a valóság.

Kezét felemelte a klaviatúráról, megsimította verejtékes homlokát és hátradőlt székében. Lassan lehunyta a szemét. Szája széle meg- megremegett. Megundorodott ettől az interjútól. Amiről azt hitte, hogy dicsőségére szolgál, az az ítéletét hozta. Még szerencse, hogy csak önmaga előtt lepleződött le – gondolta. De ettől sem lett könnyebb. Mert ha mindez mégsem, akkor mi marad?

Végül talán belülről ember. Ha ez elég.