„Kabócák éneke az Olajfák hegyén”

(Markó Béla Már nem közös. Pesti Kalligram Kft., Budapest, 2023)

Örömteli, hogy közéleti pályájának lezárását követően Markó Bélát egészen visszanyerte magának az irodalom. Jól példázza ezt a jeles alkotó Kalligram Kiadóval – a politikusi út végétől – kialakított kiváló együttműködése, amely 2015 óta évente egy-egy jelentős kötet születését eredményezte. (S emellett még más kiadóknál és a Székely Könyvtár sorozatában is jelentek meg könyvei!) Az új lendületet kapott munkakedvnek, a költői szorgalomnak és természetesen a többműfajú tehetségnek köszönhetően így, az esszéista és publicista teljesítményét dicsérő Rekviem egy macskáért (2015), Erdélyi pikareszk (2017) és Zsarnokra várva (2022) mellett, váltakozva láttak napvilágot az egyaránt kedvelt kötött és kötetlen formákat alkalmazó lírai kötetei (Kerítés [2016]; Bocsáss meg, Ginsberg [2018]; Amit az ördög jóváhagy [2019]; Egy mondat a szabadságról [2020]; A haza milyen? [2021]).

Utóbbiak sorát gazdagítja az elmúlt esztendők szabadvers-termésének legjavát, esszenciáját közreadó Már nem közös is, amelynek hét ciklusra osztott korpuszát (a hetes gazdag numerikus szimbolikája többek közt a kozmikus és emberi teljességre is kiterjed) a múló idővel vívott nagy küzdelem, a megőrzésre érdemes pillanatok, élmények egyberendezésének, titkuk, életüzenetük felfejtésének, tanulságul hagyásának makacs vágya hatja át. Ám a szerzői gesztus nem a jobbító szándékú örök tanár didaktikus hajlamából fakad, az emlékek megtisztító hóeséséből gyúrt hógolyó – a vezérszöveg metaforáját kölcsönözve (Könyörgés versért) – olykor keményen csattan és csörömpölve töri be a recipiensi ablakot.

Nemcsak a kötetegész, de az egyes darabok felépítése szempontjából is hasonlóan fontos egy másik hangsúlyos verset kiemelni: miként az osztovátán a különböző anyagú, formájú és színű szöveteket tarka egésszé muzsikáló édesanya (Szimfónia), az alkotó mesteri keze nyomán szintúgy eltérő jellegű textusokból teremtődik – egy-egy dominanciájával – színes egység. Kedvelt, ötletességről és gyakorlottságról egyaránt tanúskodó metódusát, kapcsolódó esszéi (mint az Erdélyi pikareszk kötet Mi van egy rongyszőnyegben? írása) nyomán is, legtalálóbban talán rongyszőnyeg-technikának nevezhetnénk.

Ennek korpuszbéli alkalmazásához nélkülözhetetlen matériát kínáltak a korai személyes történetek, amelyekben általában saját élményeket elevenít fel, számára kedves alakokat idéz meg a szerző. Így lép elő a múltból az említett anya mellett, akire végső távozásáig sohasem volt hiábavaló a gyermeki várakozás (Bejárat), a családból az apa, akit – mivel korábban nem lehetett módja rá – fia tanított kerékpározni (Konzerv) vagy a hadifogságból egyetlen szót hazahozó és unokájára örökítő nagyapa (Orosz kenyér). S az emberi tökéletlenség, esetlenség vonzásának engedve válik ugyancsak maradandóvá a tangóharmonikájával világot gyönyörítő nyomorék kamasz (Aki teremtett), a gyümölcsöt áruló púpos Johanna néni (Véletlen), a sajátjait körömszakadtáig védő trágár szomszédasszony (Csalánleves). Míg a jövőjósló mutatványa után kimerülten, „összegyűrt trikolór”-ként gubbasztó papagáj akárha a közösségivel, az előtte járókéval elválaszthatatlanul egybeforrt önsorsról üzent volna (Planéta): a mögötte történtekből kizáró iskolai első padtól (Félreértés) a kommunista rendszer elszenvedésén, visszásságai elviselésén át (amelyek között jelkép-értékű a WC-papír lelakatolása /Emlékezés egy zsarnokságra/) annak belátásáig, hogy a zsarnoköléssel mindannyian gyilkosok lettek (Újabb vers a szeretetről) és noha jobb szabadon élni, álmodni a diktatúrában volt jobb (A rendszerváltás hasznáról). Nem szólva a közös múltból szertefutó, másként-másként elágazó személyes utakról: „Igen, akkor még nem ez a jövő volt, / mert természetesen mindig van jövő, / csak időnként megváltozik, / és olyankor csodálkozva / gondolunk vissza mindannyian, / hogy egyetlen közös múltból / miért nő ki többféle élet és halál.” (Nosztalgia, 66.)

A poétai szövőszéken a jelen tapasztalata is fontos mű-anyaggá formálódik. Ez egyrészt az öregedés jeleinek leírása, folyamatának bemutatása formájában jelenik meg, romlással-bomlással szembesülésként (Mégsem a test), folytonos elfogyásként. Ahogy lassanként „már / nem az élet, hanem a halál a feladat” (Különbség, 140.), s akár az évszakon át szolgált lábbelik, készülni kell a balzsamozásra, arra, hogy egyszer dobozba zárnak, félretesznek (Téli cipők). Másrészt lehetőséget nyújt megfelelőképpen szembenézni a múlttal, más fénytörésbe helyezni annak eseményeit, átértékelni a kapott kisebb és megbecsülni a nagyobb ajándékokat, a rigófüttyöt (Álomittas világ) vagy a szerelmet (a Kihangosítás ciklus szép darabjaiban, amilyen a címét kölcsönző és a Régi pohár) és akár a bolygó, vissza-visszatérni a lényeges kérdésekhez, ahogy a Fűcsomók súlyos szövegeiben, bejárni a haza határait, látni és láttatni a háború pusztítását. Utóbbit – szándék nélkül is teljesítve a „megrázó” versekre vonatkozó baráti kérést (Határátlépés) – olyan jelentős opusokban, mint A háború áldozatai, ahol ekként bontja ki, ami igazán lényeges: „[…] minden halál / gyermekhalál. Van belül egy élet. / Nem az, amit látsz. Ott van mindig. / Bár egyre kisebb. Idővel rárakódtak / a rétegek. Amit a szél, a beszéd, / a kívánság odahordott. Ezt kellene / elképzelned, mielőtt meghúzod / a ravaszt.” (172.) S az öléssel az ölelés, a kötetzáró Távlat szeretetparancsát állítja szembe.

A tarka lírai szőttes harmadik fő eleme maga az írás. A szerző, mintha csak kevesebb rutinnal vagy mesterségbeli tudással rendelkező alkotóknak kínálna költőiskolát, esetleg leleplezné a minták után, kaptafán kalapálókat, szerepéből ki-kilépve, törvényszerűségeket fogalmaz meg, tanácsokat ad a vers felépítésével kapcsolatban. Azonban gesztusában semmi fensőbbség nincs, így azt inkább az íráscselekvés természetességéből következő vallomásként, élet és irodalom összetartozásának újbóli megerősítéseként értelmezhetjük. Az aktust az ablak megtisztításához hasonlítja (Tiszta ablak), s főként az azonos című egységben egyaránt kitér a találó indítás (Az első sor, Konzerv), a legalkalmasabb szavak (Újratervezés) és a tanulságos (Tanulság), csattanószerű (Bevásárlóközpont) zárlat (Ördögi praktika) fellelésének nehézségére, hogy végül felröppenjen és szárnyaljon a mű (Az utolsó szó). A rendezett (Csupán a test) és látszólag rendezetlen (Fél pár cipő) forma kitöltésének, belakásának gyönyörűségéig. Ami, meglátása szerint, neki is csak oly ritkán sikerült: „Azon gondolkozom, vajon hány évem / telhetett el eddig versírással, és ezt / az álmodás, esetleg az álomtalan / forgolódás vagy az ébrenlét idejéből / kell-e majd levonni. / […] Van olyan kabócafajta, amely tizenhét / évet alszik a földben, és utána egy egészen / rövid időre feljön énekelni a napvilágra. / Ennyi a megváltás. Néhány vers csupán. / Kabócák éneke az Olajfák hegyén.” (Ennyi a megváltás, 77.)

Ám az el-elkomorulás ellenére a szerző számára biztató lehet a tudat, hogy egyre szebben és gazdagabban zeng ama dal, s nem kopik, sosem kophat el a Már nem közös lírai szövőszéken egybemuzsikált rongyszőnyege.