Szóra bírt valóságok

(Juhász Attila, rövidköz. Kortárs Kiadó, Budapest, 2023)

Juhász Attila költészete érzékletesen tárja fel valóságunk nem ritkán banálisnak tűnő részleteit, miközben versei egyfajta transzcendenciára irányuló nyitottságról is tanúskodnak. Szövegei egyszerre idéznek biblikus motívumokat és keresztény rítusokat, valamint a távoli-keleti bölcselet gondolatvilágát, jellemző irodalmi műfajait. Tájleírásaiban az átlényegült természet ábrázolása mellett a szemlélődő mibenléte és viszonyulása az őt körülvevő világhoz egyaránt megkerülhetetlen tényezők. Általánosságban kijelenthető, hogy bár költészete a megújulás lehetőségét is magában hordozza, mégis hasonló, újra és újra visszatérő motívumokból építkezik.

A kötetei közti kontinuitást nemcsak a közös retorikai és stilisztikai szempontok mentén szervezett szövegvilág biztosítja, hanem konkrét versek átemelése is. (A rövidközben helyet kaptak olyan szövegek, melyek a 2015-ös futópillantásban is megjelentek.) Mindez, túl azon, hogy a szövegváltozatok alakulásán keresztül betekintést enged az alkotói munkafolyamatba, annak folytonosságát is hangsúlyozza, jelezvén, hogy egy egységes, jól felépített lírai univerzummal van dolgunk.

A futópillantás a címbeli szóösszetételbe sűrítette a felületes érzékelés, valamint az intenzív mozgás közben átélt érzékelésmód közti különbséget. Bár a látvány befogadása és feldolgozása a legújabb kötetben is tematizált probléma, a rövidköz versei mégis nagyobb teret engednek a nyelvvel kapcsolatos tapasztalatoknak, illetve a nyelvi keretek közé szorított valóságészlelés lehetséges akadályainak. Zalán Tibor ezt a problémát így fogalmazza meg a fülszövegben: „Küzdelem a kimondhatóságért, és ezt a küzdelmet hallgatással, elhallgatásokkal kísérli meg letakarni […]” Ennek a nyelvvel való küzdelemnek számtalan változatát sorakoztatja fel a kötet. A leghétköznapibb szituáció a nyelvismeret puszta hiányára vonatkozik: „az aprót számolod / vizet veszel csak / nem ismered a nyelvet” (Halfboard, 137.) A formai sokszínűséget tekintve maga a kötet is tekinthető egyfajta hangkeresésnek. Jóllehet, a központozást nélkülöző szabadversek dominálnak, kötött formában írt szöveg is akad, az utolsó két ciklusban pedig a haikuszerű koanok képi és gondolati világától sem idegen rövid szövegek a gyakoriak. A beszédmód van, hogy narratív elemekben bővelkedik (olykor kifejezetten meditációs gyakorlatsorhoz írt útmutatások nyelvezetét idézi), míg más esetekben minimálisra redukálja a közlést, valaminek az elhallgatását, kimondhatatlanságát állítva középpontba. Egyes szövegek egyedi képekben, képzettársításokban bővelkednek, mások jóval letisztultabbak, metaforák és hasonlatok nélkül, puszta tényközlésre szorítkoznak.

Ez a kimondhatóért folytatott küzdelem, a nyelvi közlés nehézsége, nemcsak a beszélő részéről tapasztalható. Nem ritka, hogy a természet, a látvány befogadása, mélységeinek megértése is a nyelv képzetkörébe tartozó hasonlatok és metaforák segítségével válik elbeszélhetővé. Erre példa a Groteszk című vers: „a jeltolmács / sekély kavicsmeder / hullámok ritmusára / szerkeszti egybe / az ismeretlen mélység / befejezetlen mondatát” (Groteszk, 132.) Hasonlóan kifejező képek szép számmal akadnak a kötetben, elég csak az alábbi sorokra felhívni a figyelmet: „az árnyak prózában beszélnek arról / hogy meddig tart a nap / átnéznek a város felett […] akárha ott keresnék / valamely mondat végét” (Árnyalatjelentés, 117.) „tanulható a nyelvük” – olvasható ugyanebben a versben, majd nem sokkal később ez következik: „segítenek / hogy elidőzhess / a védett részleteknél”. Mindez értelmezhető úgy, hogy a beszélő számára a valóság nehezen rögzíthető elemei egyfajta nyelvként dekódolhatóak, ami a legapróbb részleteket is hozzáférhetővé teszi.

A kötet egészét átjárja a kimondás, kimondhatatlanság kettőssége. Alapélmény, hogy a lírai én figyelme a nyelvi érzékelés határain kívül eső jelenségekre, szituációkra összpontosul. Ennek egyik formája az álomszerűség, pontosabban fogalmazva egy olyan féléber állapot, ami még épp az elbeszélhetőség határán egyensúlyoz. Az alábbi ötsoros a kötet első ciklusában olvasható: „hajnal kapuja / az álom túlfelére / átenged egy szót / a fény beszél egész nap / s marad kimondhatatlan” (S marad, 13.) A szövegbeli átengedett szó talán az éberség egy formája, melynek segítségével a megváltozott tudatállapot rögzíthető. A beszélő a fent idézett példákhoz hasonlóan antropomorfizál egy természeti (vagy transzcendens) jelenséget. Szintén az álom-tematika érhető tetten a második ciklus első versében: „álomba átszűrődő suttogás / segít a két világ között maradni / a békés tartománynak / megfejthetetlen nyelve van” (Dolguk van, 17.) Ebben az esetben a titok titok marad, és hiába a félálomban megőrzött tudatosság, a lírai én végül kénytelen belátni, hogy valami örökre elbeszélhetetlen marad. Különösen érzékletes tud lenni az álom-motívum olyan esetekben, amikor a háttérben egy múltbeli trauma is meghúzódik. A Sarlós Boldogasszony című vers így végződik: „Félálom írja filmre / apám könnyű halálát” (Sarlós Boldogasszony, 49.) Mintha a veszteség feldolgozása csupán egy álomszerű derengésben volna elbeszélhető. Figyelmet érdemel a filmre írás metaforája is, ami ebben az esetben az eltávolítás egy újabb gesztusaként dekódolható. A beszélő, túl azon, hogy a félálomba projektálva idézi fel az apa halálát, rögzíti is azt az emlékezet számára, ily módon, mintegy filmbe zárva függetleníti saját magától. A mozgókép efféle szimbolikus használata a kötet más verseiben is tetten érhető. A Vetődés című ezzel a két sorral vezeti fel a tájleírást: „októbert veszi filmre / az esti ég” (Vetődés, 76.) A szemlélő itt maga a természet, az ég, mely nemcsak antropomorf entitásként jelenik meg, hanem egyúttal egy technikai médium működését imitálva tekint le a világra. Míg ebben a szövegrészletben technológia és természet keveredik, a rákövetkező vers technológia és transzcendens találkozásának lehetőségét villantja fel: „a megváltót remélted ott is / keresőprogramok hitével” (Adventi szigetcsúcs, 78.)

A beszéd, illetve a különböző beszédaktusok a kötet talán legfontosabb visszatérő motívumai. A fent idézett fülszöveg a kimondás nehézségére összpontosít, jóllehet, maga a megszólalás ennél jóval általánosabb értelemben van jelen Juhász Attila verseiben. A kötet nyitószövege a teljes későbbi versvilágot megelőlegezi: „Ízlelget hosszan egy szót, / feledve, mit jelenhet.” (Ablak mögött, 7.) A második sor határozottan kizárja a jelentéstulajdonítás fázisát, arra irányítva a figyelmet, hogy a szemantikus tartalom azonosítása nem feltétlenül szükséges a megértéshez. A szó ízlelgetése már eleve felidéz egyfajta kontemplatív állapotot, amit a kötet több pontján felbukkanó szakrális allúziók is erősítenek. A teremtő ige, a logoszképzet legnyíltabban a Térdgyakorlat című versciklus második darabjában kerül elő: „kimondja nevem […] alig több suttogásnál / nem szólít el se hív / nevet talál / néven talál csak / övé vagyok” (Térdgyakorlat – teremtés, 94.) A rövid szakasz árulkodó címe (teremtés) a név kimondásának aktusát azonnal a szakralitás közegébe emeli, jóllehet, a rákövetkező sorok ennek erejét első ránézésre tompítják, hiszen az elhívás vagy bármi más morális kötelezettség hangsúlyozása helyett a névadás puszta ténye (és a cím fényében az ezáltal történő életre szólítás) már önmagában elegendő. Tény, hogy egy köteteken átívelő kérdésről van szó, hiszen már a 2009-es eszkimószínben is felmerült a kommunikáció lehetősége egy tapasztalaton túli valósággal: „Az számít végül, / hogy szót érts istennel / egyetlen nyelven, / túl rajta, túl magadon” (eszkimószín, Az számít, 86.)

A kötetben sajátos elegyet alkot a hétköznapiság és a szakralitás. Konkrét rítusok és allúziók egész sora bontakozik ki a szövegekből, miközben ellenpólusként a mindennapok történéseire fókuszáló szemlélő pásztázza a valóságot. A Virrasztófolyosó című vers egy kórházfolyosón végighaladó nővér alakjára összpontosít. „Feszes fehér kísértetangyal” – fogalmaz a szöveg, jóllehet, a szituáció nagyon is hétköznapi. Már este van, csend, amit a telefonáló nővér hangja tör meg; beszéde egyre távolabbról hallatszik. Mikor visszatér, csengőhang riasztja, ám „senki nem riad fel”. A vers ezzel a két sorral ér véget: „És lőn az este és a / reggel s a második nap” (Virrasztófolyosó, 56.) A Teremtés könyvének visszatérő szófordulata döntően befolyásolja a szöveg értelmezését. A kontraszt a szent és a banális között érezhető, ugyanakkor a teremtés egyes szakaszának lezárultát kifejező bibliai mondat fényében az olvasó eltöpreng azon, jelen esetben mi ért véget, pontosabban kinek az élete érhetett véget, lévén, hogy hiába a riasztó hangja, nincs, aki felriadna rá.

A már eddig szóba került példák alapján is látszik, hogy a tájleírás, a természeti és az épített környezet ábrázolása mennyire fontos Juhász Attila költészetében. Ami egyedivé teszi, az leginkább a nézőpontok felcserélése, illetve (abból adódóan) egy sajátos antropomorfizálás. Előbbire jó példa a vonatablakból szemlélt táj, ahol a valódi szemlélő rejtve marad: „kinéz az ablak / pedig a tájra nem kíváncsi” (Nyers-vas-út, 106.) Előfordul, hogy a tárgy nem csupán az emberi szemlélő pozícióját veszi át, hanem rögtön egy agresszív aktussal is társul: „Az / ablak léket vág / a késő délutánba” (Szoba, 160.) Egy hasonló példa a természeti erők megszemélyesítésére: „szelíd a nap / a kerti lomb engedte beljebb / megáll a széles síküvegnél / barátian még biztat is, aztán elnézi hosszan / a pőre gyöngyvászon falat” (Most, 38.) Más esetekben a lemenő Nap sziklák „égsebző szemfogai” közé tér pihenni (Groteszk, 132.), vagy épp a tömzsi bokrok emlékeztetik kitárt tenyérre a szemlélődő lírai ént (Dél, 133.) Ugyanígy emberi módra cselekszik a fák mögül elő-előbukkanó késő délutáni Nap, követve az úton lévő beszélőt, mint az fogalmaz, fénycsapásokkal ostorozva őt: „Büntet talán, / hogy lassan mégis elsiettem / fáradt apámtól, / fáradt magam elől” (Nap-hét-köz, 67.) Még egy példa a Hidegseb című szövegből: „a testből szinte semmi sincs / nem lát be délután a nap” (Hidegseb, 25.) Nem meglepő, hogy az első ránézésre kézenfekvő „nem süt be délután a nap” helyett egy érzékszervi észlelést kifejező ige szerepel az idézett mondatban.

A nyelvi közlés elbizonytalanodásának egy másik jele a kötet végére dominánssá váló rövid, nem ritkán haikuszerű szövegek túlsúlya (lásd a Basónak ajánlott versek a 148. és 149. oldalon). Mintha a szövegvilággal együtt a beszélő is szűkszavúbbá válna, nagyobb teret engedve a szemlélődésnek. Legalább ennyire árulkodó a koanokat idéző paradoxonok jelenléte. Maga a kötet is egy ilyennel ér véget: „Miért is / csábít a reggel, / miért az esti séta / S hová, hogy mindig arra” (Utószezon, 163.) Juhász Attila legújabb verseskötete a megszólalással való küzdelem mellett a töredekességet is alapélménnyé teszi. „nincs értelmezhető kép, / csak alkalomszerű jelek” – vallja a lírai én (Nap-hét-köz, 68.), mely látásmódot a kötet többszöri végigolvasása után az olvasó is elsajátítja. Ezek az alkalomszerű jelek a versvilágban bárhol fellelhetőek, a legváratlanabb pillanatokban villannak elő a valóság mögül. Emléktöredékek, átlényegült tárgyak, természeti jelenségek formájában kísérik útján a szemlélődőt, aki a nyelvi képzelőerő számtalan eszközét bevetve igyekszik szóra bírni valami olyasmit, ami teljes valójában talán örökre megnevezhetetlen marad.