​​Olga úrnő kertje; Ciszterna; Mesterek színe előtt

Olga úrnő kertje

Mindig elnyelem a szavakat

valami fojtó nevetésbe, mint mikor

szőnyegként árnyékom terítem

a nap útjába, melyen elhalad.

Oltalmazva nézek minden körülményre,

bár úgy teszek, mintha elkalandoznék,

magamra zárom az emberi kalitkát,

ha este befejezi énekét

minden madár, hogy onnan figyeljem –

ellopva – az ébrenlét pillanatát

a hangjukból, mint megfenyítettnek

szabad, hogy tiszteletlen illanjon

el mind a jázmin bokrok alatt.

                        *

A nap mögött az ég

Idővel megtanultam a szokásait és

megkedveltem. Előbb a kiszámíthatóságát,

majd a kérései közt támadt csendet,

ami olyan, mint a nap mögötti ég,

fakó ibolyaszínű és illatú, nem nagyon

tudunk beszélgetni még, de már rám bízza

az udvart és a kertet. Ha elmegy egy

másik, akit rólam kioktatott,

mind a rácsot ellenőrzi, nehogy kimenjek.

Zárva van, Uram – míg tétován méreget,

illendően szólok, hogy megnyugodjon,

ahogy a nap mögött az ég ránk sötétedik,

legelteti szemét a farkason.

A platánok felé – mutatom,

hogy el végig a platánok mentén menjen,

mert jobban ismerem ide az utat,

melyre árnyékát nógatva serken.

Ciszterna

Úgy ragaszkodom az igazsághoz,

mint a madarak hangjához az erdőben,

sosem látva őket,

így szólni az elesettekhez,

hogy amit bennünk a természetes kíváncsiság vonz, nagyobb,

nem fogok, mert nem vettem észre.

A titok, hogy soha ne nézd az egészet,

mert bár apró dolgokban megvilágosodik

mélysötét takarja,

csillagtalan az éj.

Meglátod, mint hasadást a színpompás szöveten,

éjjel bezúzott rózsaablakon.

A titok, amit nem mondtam el,

a halál, ami most ifjú, reszkető testedbe zárva fagyoskodik,

kapkodva a levegőt, lépcsőfokaiként emelve, majd ejtve mellkasod,

fuldokolva, hogy mindig tudtam,

hová nem szabad nézni, és ez tönkretett.

Látod, a tarkómon egy szelíd nyomás, mint egy kard hegye,

mindig előre nézni és mosolyogni kényszerít.

De mindig tudtam, ki áll a hátam mögött. Testvér!

Eljössz majd értem, betört rózsaablak,

mert te vagy nekem az egész és a rész,

ingyen kapom meg tőled az igazságot,

nem fizetek meg érte, úgy mint te.

Talán valaha eldöntöttük, milyen harcot vállalunk érte.

Neked jutott a rombolás,

nekem pedig a harmónia.

Elmondod majd, hogy egyezhettem bele,

hogy te legyél a kardom és ne én a tied?

Újra titkos nyelveken szólunk majd, mint a verebek

(amiket senki nem lát, sem a csavargó az erdőn,

sem nyomában az éj).

Így mondd, fiú, mit láttál ott a sötétben?

Mesterek színe előtt

Elengedem a fülem mellett,

hogy gyanakszanak rám,

mert olyan szépek,

csak hátrahagyom mindazt, amit a mondataim

átsötétlenek, mint követelőző esti jelenlét

egyenként tett ígéreteit:

„a felszínen akarsz maradni,

ezért megalázol. Én elfogadom ezt a törvényszerűséget

és rezzenéstelen tó igyekszem lenni,

visszaadva tükörképed”

de megborzongva a kitaszítottságtól –

hiszen nincs olyan iszonyat,

ami közé nem verhet ékül a szépség

fokozatokat – 

jobban értelek a halvány árnyékoknál,

kint a tó a széltől fodrozódik,

mint fent húzó madárraj, olyan a remegés,

de bennem a rotunda oszlopához bújik.

A félelemnek ekképp rendre útját állja

az utasításokat vezető értelem,

így aminek jogán ellenük lázadnék,

belőle magam is töltekezem.

Tudva, nem vagyok több, mint rejtett

alkalom, ami a kezetek fehérbe meríti,

az irántam érzett szánalom törékeny

egymásban megbízók alakját ölteni.

Mert aki olyan, mint a nyáját vesztett pásztor,

annak legalább nem hazudik senki,

árnyék tartóztatja a szolgaszállástól,

falát a tapintat halvány pírral festi,

mint kecsketejet a vér, vagy arcotok.