Mozaik-otthon

Senkiföldje volt, elnézve azt a pár fekete-fehér

képet. Évekbe telt, mire helyére került

valamennyi betontömb. Mint egymásra pakolt

fakockák, tornyosult föléd az új város.

Ezt hagyta rád az istenek építésze, ahol

nem marasztal se fal, se tekergő sikátorok,

mégis útvesztőt formál köréd a mindennapok

tömör díszlete. Hogyha felkapaszkodsz

a legmagasabb ház tetejére, észreveszed,

elkészült a gyerekkorod óta rakosgatott

mozaik. Megelevenednek a salakos pályán

ütköző roncsautók. Magadat látod, amint

a kanyarból hirtelen előtűnő buszra figyelsz.

Tél van. Hallod a szánkók talpa alatt ropogó

havat. Befagy a Rabkerti tó. Jegét taposva sietsz

a túlpartra, hogy megpillants végre egy őzet.

Majd hazakerget az alkony, vissza a Pápai út

innenső felére, kavicsos bőrű óriásaid közé.

Évszakok születnek, s omlanak össze azonnal.

A hóval együtt tűnnek el az újságosbódék,

földszinti vegyesboltok, meg a kiserdőben

ácsolt filagória. Lekopik az aszfaltra karistolt

ugróiskola, és vegyszerek oldják fel az aluljáró

graffiti-szörnyeit. Nyoma sincs az egykor

iskolaudvarokon vacogó gyerekeknek. Jöttek

helyükre mások, ahogy a láncfűrész csonkolta

bokrokon is nőtt új hajtás. Most emlékszemcséket

visz a szél, arcodba fújva kíméletlenül felkavart

éveid porát. Sose láttad ilyen tisztán az otthonodat.