Otthon vagyok

Különleges volt az a márciusi éjszaka, mikor először felbukkantál az életemben. Több mint egy évtizede történt, mégis, most is emlékszem, ahogy a metró aluljáróból felérve szorosabbra húztam magamon a kabátot, mert megcsapott a tél végére még oly jellemző, csípős levegő. A Jászai Mari tér felé igyekezve körömcipőm nagyot koppant a Nyugati tér ottfelejtett, tűsarkat nem kímélő macskakövein. Üdítő volt azt a negyedórás utat a Körút fénykoszorújában gyalog megtenni, ezért nem szálltam villamosra, helyette inkább az engem körülölelő várost szemlélve közeledtem a rakparthoz. A Margit híd lábánál csilingelve érkezett a sárga szerelvény a villamosmegállóba, egy romos bérház körfolyosóján ütemes RnB zene szólt, a Margit-sziget fölé boruló fák beleolvadtak a pesti éjszakába. Bűvkörébe vont a főváros hétköznapi varázsa, amihez nem volt szükség ünnepre. Egy nagykorú gyerekvoltam még akkor, tele kíváncsisággal és bohém felfedezési vággyal, Budapest minden egyes apró kis részlete hozzám tett valamit. Csillapíthatatlanul szerelmes voltam a Váci utca fényeibe, a Lánchíd pilléreibe, a Gellért-hegy tekergő ösvényeibe. Te tudtad, hogy foglalt a szívem, mégis megkörnyékeztél, és tetted ezt őszinte szavakkal, megingathatatlan elszántsággal. Úgy éreztem, nem állok készen érkezésedre, azonban valamit látnod kellett bennem, hiszen heves tiltakozásom ellenére sem tágítottál. Nosztalgikus, lecsendesült bájjal nyúltál felém, ahogy a megállapodni vágyó az igazira vadászik. Talán észrevetted, amit rajtad kívül korábban senki még, hogy már akkor milyen komolytalan komolysággal álltam az élethez, viccbe mártva a múlandót, lassan majszolva a maradandót.  Rengeteg tervem volt a hogyan továbbra, melynek – először úgy éreztem – te nem lehetsz része. Hónapokon keresztül ostromoltál kitartóan, és végül elérted, hogy te is rákerülj a fehér lapokra. Vártam, hogy megismerjelek, és elsőre nem is sejtettem, hogy milyen rendkívüli lesz veled, hogy meg van írva kapcsolódásunk.

Első találkozásunk emlékezetesre sikerült, ugyanis egyből megvicceltél. Tapasztalatlanságomon és lányos zavaromon csipkelődve kibillentettél egyensúlyomból, én pedig kis híján a feldúlt Széchenyi tér múltba süllyedő kockaköveire zuhantam. Jót nevettem ügyetlenségemen, és éretlenségemet meglovagoló fanyar humorodon. Még nem álltam készen arra, hogy komolyan vegyem szándékaidat, de valójában még te sem álltál készen fogadásomra. Szíved szilánkosra zúzva hevert a feltört betonon, a tér szökőkútjai még csak akkor készültek. A régi romjain hamar új született, sebeid begyógyultak, ám én még féltem attól, hogy megszeresselek. Gyönyörű és ragyogó voltál, mégsem volt bennem vágy, hogy előléptesselek második otthonommá. Maradtál másvalahol és hosszabb időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ez az izgalmas, mégis talán leegyszerűsítő titulus feloldódjon bennem. Hosszú évek teltek el úgy, hogy csak hétvégente találkoztunk. Te pedig olyan türelemmel helyezkedtél bele a távoli rokon szerepébe, hogy én botor módon nem is vettem észre, mekkora kegy volt, hogy ily könnyedén és türelemmel bíztad rám, hogy megérjek eggyéválásunkra. Úgy faltam a jelen minden egyes szeletét, mint egy cukrászdába beszabadult édességimádó, mert tudtam, csak utána leszek képes a közös jövőt várni. Lassan a tieddé váltam, de számomra akkor még túl korai lett volna a sorsfordító felismerés. Mikor idősebb lettem, megpróbáltuk együtt. Klassz volt, de sokáig nem volt maradásom. Még hajtott a bizonyítási vágy, amihez a támaszt a gyermekkorból ismert otthon biztonságos ölelése adta. Elhagytalak, de szép volt a búcsú, ezt is bizonyítja, hogy a vasútállomás árkádjai nem sírtak távozásomkor és visszatértemkor szemrehányások nélkül, szeretettel szorítottál a szívedre. Tudom, hogy visszavártál, és tudtad, szabadjára kell engedned ahhoz, hogy visszatérjek. Biztos voltál benne, hogy már hozzád tartozom. Hiányoztál, míg távol voltam, és ettől az új érzéstől valami átfordult bennem. Idegenné kezdett válni a gyermekkorból ismert környezet, mert már veled is kezdett megtelni a szívem. Egy másik városban hagytam a kamaszéveim, az átbulizott egyetemi éjszakákat, és hozzád már felnőttként érkeztem vissza. Már nem akartam máshol lenni, és már csak látogatóba húzott máshoz, máshova a szívem. Úgy döntöttem, hogy maradok, azonban sziklaszilárd elhatározásom ellenére hosszú távú együttlétünk eleinte mégis komoly kihívások elé állított. Olyan sok volt az új és olyan kevés a szeretett. Kerestem a helyem, míg te biztos voltál pozíciódban és számomra még láthatatlan értékeidben. A beteljesült szerelem misztikuma a távol maradt család és a barátok hiányától volt keserédes, te pedig nem akartad, hogy úgy érezzem, magam mögött hagytam valami számomra fontosat. Felrázva engem enyhe mélabúmból, ajtókat nyitottál ki előttem, majd kíváncsi türelemmel lested reakciómat. Latinos táncórák következtek, sárkányhajóedzések, majd kék bársonyruhába öltözött barokk esküvői pompa. Ahogy leültem az ódon zongorához, újra rám talált a zene angyala, dalba borult a Liszt Ferenc Zeneiskola. Már nem kellett párás ablaküvegen keresztül lesnem hangulatos kávéházaid belsejét, felfedezésükhöz alkalomadtán már baráti társaságom is akadt.

Teltek az évek, és elhalványult a korábbi szerelem. Az emléke megmaradt, mert ami kitörölhetetlen, annak ott a helye. De több értelemben is átvetted a helyét, és tetted ezt megértő, gyengéd várakozással. Megszerettem sokszínűségedet, azt, ahogy különböző arcaidat mutatod. Szénparázson sült hamburgert majszoló bohém kultúrgyerek, vagy bálba vonuló, elegáns estélyit viselő dáma. Mindkettő te vagy. Bebizonyítottad, hogy a streetfood barokk pompában is éppoly ínycsiklandozó. Borospoharak koccannak, a Vaskakas Bábszínház előtt gyerekzsivaj. Óriás léghajók úsznak a narancsvörös égen. Állatkerti séták, apró múzeumok. Az adventi időszakra a szíved aranyba és ezüstbe borul. Az óriáskerék tetejéről aprónak tűnnek a jégen csúszkálók, és megnőnek a csillagok.

Ennyi év elteltével is néha még csipkelődöm veled. Hasonlítgatlak, hiányosságaidat méltatom. Telt idomaid hiányát újra s újra kegyetlenül szóvá teszem. Semmit sem kell mondanod, elég erdei ösvényeidre, vagy a Horgas utca villáihoz küldened, hogy az erkélyükről elém táruló kilátásban gyönyörködjek. Nem a méret a lényeg, erre az állításra Győrújbarát és Csanak dombjai tanúhegyként magasodnak. Apró megjegyzéseket teszek korodra, te pedig ezt némán, csendben tűröd, és hagyod, hogy tiszteletem hangtalan maradjon. Úgy érzem, megingathatatlan vagy. Büszkén viseled korodat, és válaszként csak annyit suttogsz: a változás időbe telik, sosem célravezető az elkapkodott fejlődés. Bölcs vagy, én pedig néha arra gondolok, hogy ha rólad van szó, valójában visszafelé zakatolnak az évek. Kevesen képesek az állandóra és a változóra egyszerre. Elmerengek. Néha úgy érzem, lehagylak téged. Téli fagyokban didergő lábakkal lesem a buszmegállóba kirakott táblát, és az eseménytelenül eltelt percek, valamint a huszonegyedik század tempója köztiellentmondáson bosszankodom. Te erre csak legyintgetsz. Mit tudhatok én az életről? – gondolod, és úgy rogysz meg a rád nehezedő évszázadok súlya alatt, ahogy az Erzsébet liget fái a frissen leesett puha hótakaró alatt roskadoznak. Nem győztél meg, de bevallom, bűvkörébe von a látvány, a várva várt jármű távolodó sziluettje után nézek. Életem első huszonöt éve kitörölhetetlen, de a látványért cserébe szemet hunyok, és tudom, hogy te is képes vagy megbocsájtani tanult türelmetlenségem.

Mostanra természetes lett a jelenléted, de nem hagyom, hogy belekényelmesedjek abba, hogy itt vagy. Azt mondják, egy kapcsolaton folyamatosan dolgozni kell, és én sorra új, közös élményeket teremtek. Vannak dolgok, amikben változhatnék. Többször is mondhatnám milyen szép vagy, nem csak akkor, amikor ünnepi díszbe öltözöl, vagy szűk utcáid karneváli hangulatba borulnak. Többször gondolhatnék rád a hétköznapok rohanásában. Többször méltathatnám erényeidet. Hidd el, annyi mindent adtál már nekem. Püspökerdei sétákat, családi kirándulásokat, aranyparti beszélgetéseket.

Bárhonnan is tartok hazafelé, várom, hogy az út mentén felbukkanjon a várostábla. Remélem, te is úgy érzed, hogy erre megérte várni, hiszen most már őszintén mondhatom: Győrben otthon vagyok.