Omegawill 11.

Feuilleton felnéz, elengedi a ceruzát. Magát is. Szívja a fotel, lassan, puhán húzza egyre beljebb, és ő süpped, mind mélyebbre süpped.

Jó így.

Jó itt.

Jó.

Elég volt egyszer felnézni, körbenézni a szobában és kinézni az ablakon, és látni, hogy ez jó.

Ez az egész.

A dolgozószoba idebenn, s odakinn a kert, a kert végében a fák, a fák fölött az ég, az ég alatt a világ.

Igen, azelőtt ez volt az élet.

Ez most is élet. Ez az élet most is.

Feuilleton ül a fotelben, bámulja a világot – és embernek érzi magát, és hihetőnek Istent. Hálát is érez, hogy itt lehet. Hogy részese lehet itt és most az életnek. Ennek az életnek, természetesen.

Mert csak ez az élet.

Amikor ül a dolgozószobában az író, és munkájában szünetet tartván kipillant az ablakon, és tekintete elidőz a kertben játszó gyermekein. Mögöttük a fák, felettük az ég, s az égen a madarak épp oly szabadok, mint a fűben rohangáló gyerekek.

Melegség járja át a dolgozószobai fotelben ülő írót, aki örül ennek a kis szünetnek is. A felesége is itthon van, ő is teszi a dolgát, épp talán az ebédet készíti elő, igen, a reggeliért a férfi a felelős, az ebédért a nő, a vacsorát közösen csinálják. Okosan, harmonikusan szervezik az életüket kezdettől fogva.

Mindig is erre az idillre vágyott Feuilleton. Ezért örül, hogy benne élhet. Ébredés után és elalvás előtt mindennap meg is köszöni.

Jó itt.

Jó így.

Jó.

Csak a fehér papír ne vakítaná. Csak az írás menne már.

Amíg nem tud befelé figyelni, addig tehetetlen, addig képtelen írni. Addig a ceruza is csak tetem félig a tenyeren, félig az ujjakon.

Be kell csuknia a szemét, hogy ne lássa a világot.

Hátha.

Csak el ne aludjon, ne aludjon el, nehogy elaludjon.

Persze hogy nem alszik el, hiszen ír. Feuilleton író, és az író nem alszik, hanem ír.

De éppen az a baj, hogy nem ír. Nem író Feuilleton, ha nem ír.

De író, csak azért is író, mert ír. Igenis ír.

Itt és most ír az író.

Íjként feszül Feuilleton teste, karja a nyílvessző, ennek hegye a ceruza az ujjak között, és színeződik a fehér papír betűről betűre, szóról szóra, sorról sorra.

– Te meg mit csinálsz?

Poigret áll az ajtóban, keze csípőre téve, szemöldöke összehúzva.

– Nehogy már aludjál írás közben! Hát milyen író vagy te?

Feuilleton kábán az ölében heverő papírokra pillant. Üresek. Ami hihetetlen és lehetetlen, hiszen emlékszik, írt, egyre csak írt.

Nem, valójában nem. Csak álmodta, hogy írt, természetesen.

– Na, várj egy kicsit – mondja, és írni kezd, mert most már tudja, hogy álmában mívesen rajzolt tökéletes mondatokat írt, ezért elég behunynia a szemét, hogy felidézhesse a ritmikusan mozgó ceruzából áramló szöveget. Mire kinyitja a szemét, a ceruza már hasítja a papírt, s mire egyet pislog, a ceruza hegye elemelkedik az utolsó szót követő utolsó pontról.

Feuilleton Poigret-ra néz, aki elveszi, sőt elrántja a papírt.

– Te most szórakozol velem?

Feuilleton nem akarja érteni a kérdést. Poigret tekintetét se.

Magához húzza hát a papírt, mintha óvni, Poigret markából kiszabadítani, egyúttal saját magát is védelmezni akarná, és közben feszülten figyeli a csalódott Poigret összeszorított ajkait, felhúzott vállait.

Valami baj van a megálmodott szöveggel. Talán rosszul idézte fel, nem jól emlékezett vissza, vagy pontatlanul, esetleg pongyolán fogalmazott.

Poigret visszaadja a papírt, és elindul kifelé.

– Na, mindegy, majd legközelebb – mondja még az ajtóban. – Most sokkal fontosabb feladataink vannak. Úgyhogy dobj el mindent, és gyere.

Feuilleton feláll. Az ablakon át látja s hallja a boldogan rohangáló gyerekeket. Aztán, először némán, magában, másodszorra fennhangon olvasni kezdi a kétszer is leírt tökéletes mondatait.

Nos. Tehát. Akkor. Most.

Tehát. Akkor. Most. Nos.

Akkor. Most. Nos. Tehát.

Most. Nos. Tehát. Akkor.