Könnyedén emelkedünk / a magasba, ha úgy adódik, / csupán döntés kérdése az egész, / elképesztően öregek és / rutinosak vagyunk, ami / a repülést illeti.
Toronyiránt. De ki iránt a tornyok? / Levegőt karcolnak, és széltességet, / ha rosszul vigyázok, elrétegzések / közül ébredő szavaim. Ha rontok // ajtóstul tájba. „Lassabban!”, kiáltok / gyorsan. Leghalkabb kiáltás vagyok.
És ép a kőszobor? Ez a fürdő, ez a nyár, ez az öntetszésén kívüli Éden tartogat meglepetést a két személyből álló vendégnek: leereszkedést (önfeladást) pártoló a hódolat jeleként megadja magát a Víz színe előtt.
Kedvelte a költészettel foglalkozó udvaroncfit, / aki benne hol a lovagot szerette, hol a mosolyt, / amiért rajongani lehet, ha az arcára ömlött / meghajlás után, mikor megköszönte a hódolatot, / s azt, hogy alázatos lehetett vele.
A legkopottabb lépcsőfokon térdelj hajnalig, lábaid reszkessenek, remegjenek szemhéjaid, légy félig éber, félig aludj. Álmodban olvasd meg a bronzkapu angyalszárnyait, légy hajszál-súlytalan, üres.
A Római út felől, szellő terelte párbeszédtöredékek ókorból túlélt, idő-átjárható toposzai; a mobilokból előtörő Halló!-jelenlétek pecsétje; a megjöttünk-hangszóró erőltette rapfolyam világ-dadogása;
Harmadik tavasza immár,
hogy örülhetetlen,
ami életet hivatott hozni,
hogy rettegés költözött
a rózsaszín rügyekbe